Brutovszky Gabriella: Öngerjesztő retorika – a gúny eszközei a régi magyar irodalomban

A PASZKVILLUS, EGY MŰFAJ A KÁNON PEREMÉN

„Hord el most magadot, jó seggel egyező beretvált pofádot”képzeljünk csak el egy ilyen mondattal kezdődő irodalomórát! Az idézet egy 18. századi barokk gúnyversből származik, melynek tematikája, nyelvezete gyakran tabuként kezelt, annak ellenére, hogy a gúny, az irónia a mindennapjaink részét képezi. A gúnyversek olvasása során akár össze is vethetjük a két kor nyelvi rendszerét (a gúny eszközeit anno és ma), melynek szórakoztató funkciója mellett, számos poétikai-esztétikai és társadalmi kérdésekkel is szembesül a diák. Ehhez csupán kellő nyitottság és elhivatottság szükséges a tanár részéről!

A régi magyar irodalom még számos eddig kiaknázatlan területet rejt magában, legalábbis ami az oktatást illeti.  Vannak műfajok, szövegkorpuszok, amelyek kiszorultak az irodalmi kánon központjából, és mindmáig keveset tudunk róluk. Ezek általában nem képezik a tananyagok részét sem, holott olyan művekről van szó, amelyek nem kis népszerűségnek örvendtek megjelenésük korában, és ne feledjük, hogy számos irodalmi hatásuk is van. Érdemes becsempésznünk egy-két ilyen szöveget (idézetet) az irodalomórára, a siker garantált! Hogyan lehet egy barokk kori műfajt mai szemmel megközelíteni? Milyen lehetőségeink vannak egy marginális költészet újraértelmezésére?

A röpcédula-akasztó szokás Rómában mindmáig megtartotta hagyományát. A Braschi Palota előtt álló Menelaost és Patroklost ábrázoló csonka Pasquino szobor még ma is közkedvelt fóruma a római lakosságnak, tudniillik ez az egyedüli beszélő szobor ma Rómában (!). A szobortorzó a Pasquino nevet a XVI. században kapta egy foltozó vargáról, aki (főleg a Vatikán ellen írt) gúnyverseit ide helyezte el. A város másik oldalán található Marphorio nevet viselő szobor pedig a válaszok helyszíne volt (ma a Capitolium Múzeum udvarában található), amelyre a felbőszült „ellenség” egy újabb gúnyverset helyezett el, így kommunikált egymással a két szobor évtizedeken, évszázadokon keresztül, és töltötte be gyakran a sajtó funkcióját (ezekből a versekből értesült a lakosság pl. az egyházi, politikai változásokról, a legújabb rendeletekről, stb.).

A később paszkvillus (pasquillus, pasquinata) néven elterjedt gúnyversek Magyarországra a XVI-XVII. században kerültek, és egyre nagyobb  népszerűségre tettek szert, főképpen Erdélyben, ahol az országgyűlési rendeletek szülte versek egyre durvább hangvételt mutattak. A paszkvillusok az alkalmi-politikai költészet műfajaiba sorolhatók a gúnyköltészet kategóriájába (rokonságban a csúfolókkal, illetve a szatíra számos műfajával). Mindig az adott kor és társadalom adta a paszkvillusok tematikai hátterét (írtak egyházi személyek, politikusok, magánszemélyek ellen), a versek hangvétele gyakran ócsárló, obszcén, szatirikus és polemikus jellegű, néha a ledurvább kifejezésektől sem riad vissza. Nyelvezetük gyakran makaróni, azaz a társadalmi közegből kifolyólag német-szlovák-magyar-latin keveréknyelvet alkalmaz számos versszerző. A paszkvillusok szerzője anonim vagy pszeudonim, az alkotók ritka esetben vállalják fel a szerzőséget, hiszen a név bizonyítása az illető nyelvének kimetszésével, vagy egyéb testrészének csonkításával járt. Magyar paszkvilluszserzőként Szentpáli Ferencet említhetnénk, aki vérbő paszkvillistaságáról, szókimondó verseiről volt híres országszerte (neki sikerült megúsznia a nyelvmetszést gazdag ismerőseinek hála). A költemények egy része a közköltészet kategóriájába is sorolható, hiszen számos olyan vers született, amely énekeskönyvekben variánsokban terjedt és hagyományozódott az utókorra. A szövegek nagy részének általában moralizáló funkciója volt, ahogyan a vágánsköltészet hagyományának elemeit is több ízben felfedezhetjük a versekben. Ezek a vágáns jegyek a deklináló vers, kiéneklő szerkezet (minden versszakban más személyt/várost/jellegzetes vonást állít pellengérre a szerző) és a tematika.                                 A paszkvillusok a szakirodalom szerint az irodalmi kánonból gyenge irodalmi és esztétikai értékük miatt szorultak ki, gyakran szidalmazzák a versek durva nyelvi sajátosságait, gyenge művészi értékét. Holott korántsem ez volt a cél! A paszkvillusok alkalmi költemények, amelyek célirányosan születtek, a korban óriási népszerűségnek örvendtek, az emberek az utcákon egymás ablakába dobták be az újonnan megírt és lemásolt verseket. Ezek a gúnyversek elsősorban nem irodalmi céllal születtek!

Miért is fontos mégis irodalmi szempontból ez a műfaj számunkra?

  • a szatíra és más rokon műfajok fejlődéstörténetére nagy hatással voltak
  • társadalmi-politikai ismeretek halmaza tárul elénk a verseken keresztül (történészeknek is számos új ténnyel szolgálhat, léteznek paszkvilluskutatók, akik ezzel foglalkoznak[1])
  • a sajtó funkcióját látta el a korban (későbbi irodalmi szatirikus lapok vették át a funkcióját)
  • szórakoztató funkció
  • megpecsételte az utókor irodalmát[2] (Petőfi Sándor Nyakravaló c. verse, Petri György politikai költészete, Weöres Sándor versei, Lőwy Árpád költészete, szatirikus lapok, kortárs politikai költészet[3])

Nézzünk meg néhány paszkvillus-idézetet és azok sajátosságait (az órán pl. ezekre hívhatjuk fel a figyelmet):

„Rossz madár, ki maga fészkébe jár szarni,

E Kujon is azon dologban kezd járni,

Mert nemzetségének örömest ártani

Kívánnya Magyarok Jussait rontani.

Jobb lesz azért nékünk eránta végezni,

Nem engedgyűk őtet sokáig evezni,

Mennyen Kurva`nyában, hol ha fog éhezni,

Amit talál egyen, mint hogy azt érdemli.“

(Ismeretlen: In Personalem, egy XVIII. századi paszkvillus)

 

  • az idézetről felismert általunk is ismert közmondás 18. századi változata: „ki maga fészkébe jár szarni“ (Csúnya madár, amelyik a saját fészkébe piszkít)
  • egyszerűséget, népdalszerű jelleget mutató bokorrím, ritmus használata
  • a 18. századi nyelvezet sajátosságai (pl. „engedgyűk”) stb.
  • tematika: császárpártiak kigúnyolása

Hasonló tematikában, példa makaróni versre (a teljes versben jól megfigyelhető a császárpárti magyarok öltözködési szokásai, amelyek ellen hangot ad a szerző, kiéneklő szerkezet):

„Pennám ez Világot orrod czirkalmára

Vedd fel, illesd rendit Papiros számára.

Hunczfutcságra szerént kit kit szép formára

Írj le: a Németnek szarom a Szájára.

 

Némelly Magyarok is oly bolonddá lettek,

Hogy jó Nemzetektűl el pártulást vettek.

Gondolom, hogy ezek mind német Szart ettek.

Vagy Német Valagra magyar éket tettek.”

 

„Országunkban, aki bugyogót hordozol,

Alkalmatosságra gatyát nem oldozol.

Mancsét, stiflit, strimflit száradhoz toldozol,

Tudom, hogy pokolban serpenyűt foldozol.”

(Ismeretlen: Az Nemes Nemzetes Dupés Urakrúl)

A „hunczfut” szavunk etimológiája nagyon érdekes, ma a huncut szavunk pozitív attitűdöt hordoz („kis Huncutkám”), míg a vele rokonítható sunyi szót stigmatizáljuk. A 18. században viszont a huncut szó teljesen mást jelentett, „kutyaszart” jelölt, és nagyon erős gúnyszavunk volt (az ellenséget illették vele, ma a németben szubstandard szóként ismert, és szinte sehol sem használják).

Néhány idézet a nők és férfiak ellen írt gúnyversekből (különböző retorikai-stilisztikai alakzatok, motívumok és közhelyek is jól megfigyelhetők a szövegekben, idézetekben) :

„Sokféle fark tészen gyakran szükségedrül, / Mert kaphat is Gusztust rendes Termetedrül”

„tőle a Báróné gyakran farkat fala. / Ezt bizonyithattya Pesti Haza fala”

„a konty alatt nagy haj s rövid elme hajtja”

„szikra áspis módra fiait szoptatja”[4]

A paszkvillusok, bár nem képezik a tanterv részét, mégis érdemes velük foglalkozni, felfigyelni irodalmi értékeik mellett társadalmi szerepükre is, és akár csak kedvcsinálóként az óra motivációs szakaszában egy-két idézet erejéig bemutatni ezt a korántsem értéktelen kánonszéli műfajt!

 

 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

  1. BRUTOVSZKY Gabriella: A paszkvillusok rehabilitálása. XI. RODOSZ Konferenciakötet, Kolozsvár 2010.
  2. CSÖRSZ RUMEN István: Szöveg szöveg hátán (A magyar közköltészet variációs rendszere

1700-1840), Argumentum Kiadó, Budapest 2009.

  1. HARGITTAY Emil: A régi magyar gúnyvers poétikájához.

Irodalomtudományi Közlemények, http://epa.oszk.hu/00000/00001/00354/

pdf/ 1989.

  1. HARGITTAY Emil (szerk.): Hatvanhat csúfos gajd (XVI-XVIII. századi magyar csúfolók és gúnyversek). Magvető Kiadó, Budapest 1983.
  2. LŐKÖS István (szerk.): Külömb-külömb féle jó és rossz szagú virágokkal tellyes kert (Pasquillusok a XVII−XVIII. századból). Magvető Kiadó, Budapest 1989.
  3. KÜLLŐS Imola (szerk.): Közköltészet és népköltészet, L`Harmattan, Budapest

2004.

 


[1] ELTE Dieata munkacsoport

[2] A paszkvillusok rehabilitálásáról lásd az ajánlott listában.

[3] Ez utóbbi esetében felhívnám a figyelmet a kortárs közéleti versekre az idei könyvhétre a Magvető kiadó által megjelent édes hazám c. kötetben.

[4] Az idézetek Lőkös István gyűjteményéből valók, lásd az ajánlott irodalmat.

 

A cikk a Katedra 2012/2013 októberi számában jelent meg.

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .