Guttenberg kényszerzubbony – Irodalomtanításról, irodalmi nevelésről a digitális korban – levélinterjú Dr. Fűzfa Balázzsal (II.rész)

Dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténész, a szombathelyi Nyugat-magyarországi Egyetem docense. Szakterülete a tankönyvírás, a XIX. század magyar irodalma, illetve Ottlik Géza életműve és az élményközpontú irodalomtanítás programja. Nevéhez fűződik több irodalomtanítással kapcsolatos cikk és kiadvány, csakúgy, mint A 12 legszebb magyar vers programja.

Tanár Úr, Önnek A 12 legszebb magyar vers elnevezésű rendezvény- és könyvsorozat programvezetőjeként sikerült több ezer ember – zömében diákok – figyelmét az irodalom felé fordítani. Hol tart most a projekt, és milyen tapasztalatokat hozott?

Olyan gyönyörűségek érik az embert váratlanul, mint ma engem, amikor megkaptam Pusztay János professzortól A 12 legszebb magyar vers-kötetet 8 finnugor nyelven! Ha más nem történt volna ez ügyben, minthogy megszületett ez a 300 oldalas kötet, nyilván ezért érdemes lett volna hat évig dolgoznunk.

Az előző kérdésre visszautalva[1] erre is mondhatjuk, hogy a világban mindig éppen annyi és olyan értelmes emberi kapcsolat jön létre, amennyit az adott körülmények – szándékok, akaratok – létrehoznak, s megszületni engednek. A felsőoktatás és a középiskolai oktatás viszonyát sem igen tudjuk befolyásolni mesterségesen – csak megkísérelhetünk például olyan eseményeket, konferenciákat, találkozásokat szervezni, amelyeken egyetemi professzorok éppen úgy részt vesznek, mint középiskolai tanárok és (nota bene!) diákok. Az én effajta kulturális akcióim – A 12 legszebb magyar vers-sorozaton kívül a 24 és 48 órás felolvasás Széchenyi István szombathelyi érettségije emlékére vagy az Ottlikhoz kapcsolódó akciók, konferenciák, könyvsorozatok – ilyesfajta céllal jönnek létre: hogy találkozhassanak egymással kultúrák, szakmák, korosztályok, tanárok, diákok – bárki, akit egy kicsit is érdekel az irodalom vagy az olvasás ügye Magyarországon és nem-Magyarországon egyaránt.

Hogyan született a közös versmondások ötlete, s milyen a visszhangja a rendezvényeknek a diákok körében? Ha jól tudom, Esztergomban szlovákiai magyar iskolák is bekapcsolódtak a projektbe – volt erre máshol is példa?

A Nagy Versmondás műfaját Jordán Tamással együtt találtuk ki egy piros lámpánál állva az ő autójában Szombathelyen, valamikor 2008 kora tavaszán. Aztán pár hét múlva meg is csináltuk az első, képtelennek tűnő vállalkozást. Pilinszky Apokrifjének első részét mondta el 1300 főnyi 9. osztályos (!) diák. Azóta készült ezekről az eseményekről nyolc 25 perces film, melyekből már hatot bemutatott a Magyar Televízió. Talán hamarosan műsorra kerül az utóbbi két alkotás is.

A Pilinszky-versmondás végén levetítettük a gyerekeknek a költő saját Apokrif-interpretációját (s itt most nem véletlenül használom ezt a szót, mert Pilinszky valóban értelmezi is a verset), amely „hosszú” is és „unalmas” is… – legalábbis 15 évesek számára, gondoltuk mi naivan, s féltünk a rendbontástól. De az egy szál, reszkető kezű és remegő hangú öregember a vászonról is sugárzó szuggesztivitásával valósággal odaszö(ve)gezte a gyerekek százait a székekhez. Akkor értettük meg Jordán Tamással együtt, hogy igen, érdemes, ezt végig kell csinálnunk.

Esztergomban valóban mondtak verset velünk együtt párkányi gyerekek is. Kosztolányit pedig Szabadkán szavaltunk együtt ottani diákokkal, Adyt meg Nagyváradon. Nagyon fontos az egész projektben, hogy a határainkon kívüli magyarságot is megszólítsuk. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy a világnak talán minden olyan egyeteméről volt már előadónk, ahol magyar tanszék működik – Pozsonyból például Tőzsér Árpád volt a vendégünk a Radnóti-konferencián.

Végezetül visszatérnék a digitális korszak kérdéséhez: A másik irodalom című írásában utal arra, hogy ma már a szépirodalmi szövegek döntő többségének elsődleges (de sok esetben másodlagos) hordozója nem a papír, hanem valamely digitális memória, s ez olvasási és írási szokásainkra is hatással van – a lineáris olvasás/írástól a nem-lineáris felé való elmozdulás érezhető. Vajon hogyan értelmezhető mindez az oktatás felől: milyen új tanulási és tanítási stratégiákra kell felkészülniük a tanároknak?

Természetesen egészen új stratégiákat kellene már régen tanítanunk az egyetemeken, főiskolákon is. Csakhogy a világ legmerevebb társadalmi alrendszere az oktatásé (legalábbis Magyarországon).

A kérdésében említett dolgozat egyébként éppen 10 éves. Elég sokan bántottak akkor érte, több lapban is vitát váltott ki. Aztán hosszú hallgatás következett körülötte, gondoltam, elfeledték az emberek. Az idén tavaszon azonban több helyütt is felbukkant. Persze, nyilván örül az ember, ha úgy érezheti, célt ért valamely gondolatforgácsa. Furcsa dolog történt, történik ugyanis napjainkban, s ilyen még valóban nem volt a kultúra, vagy még tágabban szólva, a civilizáció történetében: a fiatalabb korosztályok nagyobb és hatékonyabb tudással rendelkeznek az élet bizonyos területein, mint az idősebbek. Bizony, a szekér megelőzte a lovat… Az idősebbekben pedig – érthetően – először ez berzenkedést keltett. Évek, sőt, majdnem évtizedek teltek el, amíg kezdték (kezdtük) elhinni, hogy a világ a (totális) digitalizáció felé tart. Az információszerzés és -rendszerezés, továbbá és legeslegfőképpen a -keresés gyorsaságát tekintve jelenleg ugyanis nincsen hatékonyabb technológia a kettős számrendszerben kódolt digitális memóriánál. A civilizáció ugyan tízezer éve ebbe az irányba megy, mi mégsem ismertük föl idejében ennek jelentőségét[2] – másrészt tulajdonképpen nem történt semmi különös, csak egy újabb lépcsőfokra léptünk. Vagy másképpen szólva: (végre) levetettük magunkról Gutenberg kényszerzubbonyát.

Azaz most a (kulturális) területek újrafelosztása történik a világban (mint annak idején megtörtént a földrészeken a gazdasági átrendeződés), és mindenki igyekszik (másként) menteni a menthetőt – ezt most szó szerint is tessék érteni! –, azaz minél kisebb veszteséggel minél gyorsabban próbálja átírni a saját értékeit a jövő kultúrájába. Minden civilizációs részterület keresi a helyét, próbálja újradefiniálni önmagát az eljövendő világban, így az oktatás egésze, s ezen belül az irodalomtanítás is. S bizony, aki nem lép időben, az nemhogy lemarad, hanem az általa menedzselt terület egyenesen megszűnik létezni. Marginalizálódik, elfelejtődik. Keresi tehát a helyét az irodalomtanítás éppen úgy, mint a környezetvédelem vagy az autógyártás, a ruhaipar, a festészet, a zene stb. Nekünk az volna a dolgunk, hogy újraszerkesszük a tananyagot (vagy egyáltalán: emészthetővé strukturáljuk az irodalom történetét és egészét), új értékelérési-megértési utakat fejlesszünk ki; azaz innovatívvá tegyük ezt a meglehetősen statikus tudományt és tartományt. Észre kell vetetnünk a társadalom egészével, hogy – szoktam volt mondani diákjaimnak – irodalom nélkül lehet élni, csak nem érdemes.

 

[1] Lásd az interjú első részében!

[2] Talán csak Kányádi Sándor ez alól a kivétel, aki már néhány évvel ezelőtt így nyilatkozott: „Az internet jelentősége a kereszténység felvételéhez mérhető” (Aki az ihletre vár, nem jut sehova [Mézes Gergely interjúja Kányádi Sándorral], Vasárnapi Kisalföld, 2009. március 29., 15.).


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .