Illés Sándor: A múltunk meghatároz?

Azzal, hogy magyarnak, szlováknak, németnek vagy cigánynak születünk kapunk, egy múltat, amit fokozatosan megismerünk az iskolában, a könyvekből, esetleg a nagyszüleinktől. Elkezdjük a magunkénak érezni, az iskolai nevelésből és az otthon kapott impulzusokból pedig még büszkeséget is érzünk, hogy „ekkora szerencsével áldott minket a sors, hogy magyarnak születhettünk.” Mondjuk ezt a kapott információk halmazára, ami nem csak pozitív dolgokat takar, és amiért mi mint egyének semmit sem tettünk. Ezzel nincs baj, hiszen gyökerekre szükségünk van. Anyanyelvünk szeretete, a példaképek a nemzeti történelemből és a tettek, amelyeket végre hajtottak, mindnyájunkat arra sarkallnak, hogy méltó utódai legyünk Petőfinek, Kazinczynak vagy Rákóczinak. Akkor miért is baj, ha teljes mértékben azonosulunk a nemzeti történelemmel?

Minden egyes egyén előítéletekkel és sztereotípiákkal rendelkezik. Ha csak azt halljuk, hogy ázsiai vagy cigány, egy kép jelenik meg előttünk, ami az esetek túlnyomó részében negatív. Ezzel szemben, ha azt halljuk, hogy amerikai, francia vagy angol, már sokkal kellemesebb impulzusok vizualizálódnak. Hajlamosak vagyunk rossz tapasztalatok és történelmi sérelmek által megítélni, elítélni népeket, népcsoportokat.

Egyértelmű, hogy napjainkban Magyarország a szomszédos országok közül Szlovákiával áll a legrosszabb diplomáciai kapcsolatban. Ennek az egyik legnagyobb oka a Trianoni békediktátum, de ezen kívül több közelmúltbeli eseményre is visszavezethető, úgymint a Malina Hedvig-ügy, a rendőri támadás a dunaszerdahelyi futballmérkőzésen, vagy Ján Slota megnyilvánulásai. A szlovákok haragszanak, mert az ezeréves házasság nem sikerült, a magyarok pedig a szívük mélyén sértődöttek az elvesztett területek miatt. Pedig ha megfigyeljük, sokkal több közös van történelmünkben, mint gondolnánk. Magyarország, pontosabban a Magyar Királyság már a 16. századtól a Habsburgok uralma alatt állt, és csak az 1848/49-es szabadság harc után vált a magyar az állam hivatalos nyelvévé. Tudjuk, hogy a szlovák etnikum az államalapítás óta a Magyar Királyság területén élt, és a felvilágosult eszmék hatására ők is szerették volna használni nyelvüket, iskolákban, hivatalokban, de ez persze nem valósulhatott meg. Szlovákiai magyarként rengeteget hallhattunk szüleinktől-nagyszüleinktől iskolabezárásokról és kitelepítésekről, a magyar község- és városnevek elszlovákosításáról. Arról már sokkal kevesebbet hallhattunk – részben amiatt, hogy régebben történt, részben pedig azért, mert hajlamosak vagyunk elfeledkezni az általunk okozott sérelmekről –, hogy Grünwald Béla milyen eszközökkel nevelt át szlovák gyerekeket hazafias magyarokká, vagy azt, hogy hogyan zárták be a szlovák alapiskolákat, és a Matica slovenská-t a 19. század végén.

A történelem során nagyon sok néppel keveredett konfliktusba Magyarország, ha ezen államalakulatok – okkal nem nemzeteknek nevezem, hiszen maga a nemzet szó csak a 19. században kapta a ma ismert jelentését, előtte inkább közösséget jelentett, amibe nem feltétlenül tartozott bele minden egyes egyén –, mindegyikével negatív viszonya lenne, nagyon sok „nemzeti ellenséget” számlálnánk. E háborúk és viszályok évszázadaiból két etnikumot emelhetünk ki, az osztrákokat és a törököket – pontosabban oszmánokat –, hiszen mindkét nép tetemes ideig uralkodott az ország felett. Ahogy azt tudjuk, az oszmán birodalom másfél századot „vendégeskedett” a Magyar Királyság területén, és végleg csak az 1699-es karlócai békével sikerült kiűzni őket az országból. Rengeteg fosztogatás, ostromlás és Buda elfoglalása is az ő nevükhöz fűződik, továbbá a Katalinka szállj el! kezdetű népi eredetű dal is megörökítette a rettegett nép tetteit. Tudjuk, hogy a magyar trónt az Árpádház kihalása óta idegen uralkodócsaládok birtokolták. A nemesség többször is felkelt a Habsburgok ellen, és szerette volna maga alakítani sorsát, de sajnos a sokkal nagyobb potenciállal rendelkező osztrák hadsereg mindig eredményesen leverte ezen próbálkozásokat. Ahogy már említettem az államnyelv is csak a ’48-as események után változott németről magyarra. Mi mégis sógorokként említjük az osztrákokat, és fel sem merül bennünk a múlt, hogy mennyivel rövidítették meg az országot.

Igaz, időbe telt megbékélnünk minden egyes nemzet által okozott sérelemmel, megbocsájtani az évszázados szenvedések emlékét, de a történelem már rengetegszer tanúbizonyságot tett arról, hogy ellenségből könnyen válhat barát. Hibáinkból viszont tanulnunk kell, és nem azok emlékével szaggatni fel rég begyógyult sebeinket, felednünk nem szabad, de a múltban élve nem tekinthetünk derűsen a jövőbe.

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .