Jó-e az a bizonyos „bohémia” magyarul? Fordításkritika Bohumil Hrabal regényének apropóján

Ezen értekezés szeretne kísérletet tenni Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című művének eredeti, valamint magyar fordításának összevetésére, különös tekintettel néhány problematikus momentumra. A mű egyfajta komplex mintapéldája B. Hrabal különleges írói nyelvezetének, egyéni stílusának és stilisztikai kifinomultságának. Kiemelt figyelemmel kell ez esetben kezelni a két nyelv sajátosságait, pontosabban különbözőségeit, melyek nagymértékben befolyásolják (első sorban nehezítik) a fordítók munkáját. A csehről magyar nyelvre fordítás problematikájának megértéséhez két tanulmány szolgált alapul Vörös István: A százezer Menzel országa, avagy miért szeretik a magyarok a cseh irodalmat? valamint Beke Márton: A fordítás mint nyelvek harca. A cseh-magyar fordításról. A fordítás művészetének elméletéhez segítségemre volt még Žilka Tibor tanulmánya is, ahonnét a különböző fordításelméleti szempontokat figyelembe véve, egy struktúra alapján rendszerezni tudtam észrevételeimet.

A cseh irodalom egyik legjelentősebb időszakának a múlt század 60-as éveit jelölhetnénk, mikor e nemzeti irodalom valóban megszilárdította státuszát a „világirodalmiság” szintjén. Ekkor a magyar közönség nemcsak fel- illetve újra felfedezi Közép-Európa e nagy hagyományokkal rendelkező irodalmát (és egyben kultúráját), hanem részben a közös történelmi viszontagságok miatt, részben közös jelenük elviselésének bajtársiasságával szimpatizál is vele. Mindazonáltal Vörös István észrevételezése szerint: „A magyar olvasó számára a cseh irodalom azért is érdekes lehet, mert bizonyos értelemben alternatívája a magyarnak. […] nem arra gondolok, hogy a magyar irodalom leváltható lenne, hanem arra, hogy ez a két irodalom tulajdonképpen variáció egy témára, viszonyai körülményei, de a nyelv akusztikai szabályai is, bármilyen meglepő, hasonlítanak.”1 A tanulságot levonva arra a következtetésre juthatunk, hogy Vörös véleménye nem feltétlen helytálló, pontosabban némileg hiányos. Az, hogy a cseh irodalom egy bizonyos alternatívája a magyarnak magyarázható a már említett, a két nemzet földrajzi közelségéből adódó hasonló történelmi múlttal, valamint jelennel. Azonban a két nemzet másmilyen, így értelemszerűen nemzeti irodalmuk habitusa is (gondolok itt olyan meghatározó össznépi mozgalomra, mint a huszitizmus, mely merőben eltérő további fejlődést idézett elő), így ha az általánosítás buktatóját el szeretnénk kerülni, óvatosan, bizonyos felülnézetből kell kezelni a hasonló kijelentéseket. Érvrendszerének további szakaszában kiterjed magára a nyelvi sajátosságokra is. „A verstan rendszerét hasonlóvá tehetné a két, különben nem rokon nyelv meglepő egybecsengése a mindig elöl lévő, tehát nem jelentéshordozó szóhangsúlyokkal, a hosszú és rövid mássalhangzók meglétével. A hangkészlet ritmikai jellege azonos verstani megoldásokhoz vezethet, mégis pont ellentétes döntés született a 19. században: a magyar szótaghosszúsággal, a cseh hangsúllyal hozza létre a jambust, ha tudja.” 2 Míg a verstanban a megfigyelt szabályszerűségek igazak, addig a prózai szövegekkel a szituáció bonyolultabb, különös tekintettel az olyan szerzők műveinél, mint Bohumil Hrabal, akinek regénye a későbbiekben még egy terjedelmesebb elemzés tárgyát képezi majd.

Valószínűbb és célravezetőbb, ha a következőkben az eltérésekre összpontosítunk, ugyanis a fordítás lényegét, pro és kontra értékelését éppen a különbözőségek áthidalása, megértése és nem félreértelmezése adja. Hiszen „…épp a hasonlóságokból következik az apróbb-nagyobb eltérések szépsége. […] Ugyanazt a világot a magyar több eleganciával, a cseh több iróniával jeleníti meg. A cseh irodalomban nagyobb teret kapott az avantgárd, de ez nem a formák bontását, hanem derűs megújítását jelentette. Kevésbé görcsös formák és kevésbé görcsös formabontás jellemzi a cseh avantgárdot. Talán minden avantgárd közül ők tudják a mozgalom eredeti célját a legjobban megvalósítani, minél közelebb menni a mindennapi élethez, minél közelebb menni a mindennapi emberhez.”3 Érdekes megfigyelni az idézet azon mondatát, miszerint „Ugyanazt a világot a magyar több eleganciával, a cseh több iróniával jeleníti meg.” Ez a kijelentés komplexként értelmezhető, mind a szöveg tartalmi, mind a szöveg formai részére is kiterjeszthető, ugyanis Vörös szövege nem konkretizál. A fordítások során pedig a fordító kénytelen állástfoglalni, melyik irányt is követi: a magyar nyelv köznapi, avagy az irodalmi megfelelőjét. Természetesen a mérvadó az eredeti szöveg milyensége, B. Hrabal esetében azonban, (aki az avantgárd köznyelv és a modern irodalom jellemzőire is épít), a szituáció semmiképpen sem egyértelmű. Annál inkább sem lehet az, mivel a cseh köznyelvi rétege, az ún. „obecná čeština“, nem azonosítható az általunk ismert magyar köznyelvvel.

A cseh irodalomban az az izgalmas szituáció állt elő, hogy a köznyelv (ami nem fedi teljes mértékben a beszélt nyelv kategóriáját) bizonyos „másodlagos standardot” alakított ki magának, s ez a cseh szépirodalomban napjainkban is szuverén réteget képez. A nyelv ezen variációja feltehetően a 20. század utolsó harmadának vívmányainak az egyike, és ezektől az évtizedektől fordul elő a hivatalos irodalomban is. „A cseh irodalmi nyelv (spisovná čeština) és a köznyelv elválása, az ún. nyelvi olló mind tágabbra nyílása már a 18. század végén kezdődött, amikor is – több más közép- és kelet-európai nyelvhez hasonlóan – az irodalmi nyelv alapjait, nyelvtani rendszerét néhány lelkes filológus tulajdonképpen mesterségesen fektette le, míg a hétköznapi szinten használt köznyelv a nyelv természetes szabályai szerint fejlődött tovább. Jórészt ennek a ténynek tudható be, hogy ma a cseh irodalmi nyelv és a köznyelv között morfológiai és szintaktikai – és persze lexikológiai – szabályokkal leírható különbségek sora létezik.”4 B. Hrabal az avantgárd formai fellazulásának hatása alatt, a hivatalos cseh nyelv ezen válfajával tudta leginkább megörökíteni kedvelt hétköznapi hőseinek életét. A műfordító munkáját még tovább nehezíti az a gát, hogy a magyar olvasó számára ez a nyelvi kettősség mindenképpen zavarba ejtő. Mindezek után a műfordító szembesülni kényszerül azzal a gyakorlati nehézséggel is, hogy ez a jelenség csak nagy erőfeszítések árán tehető át magyarra (avagy teljes egészében képtelenség átültetni azokat, úgy, hogy azonos hatást érjen el, jelentésének hatása, „hangulata” ne módosuljon). A különbség, illetve az adott nyelvi réteg specifikumának megfelelőbb megértéséhez fontos szem előtt tartanunk, hogy „…a köznyelvi megnyilatkozásokat ne tévesszük össze a szlenggel vagy az argóval, hiszen ebben az esetben nem kifejezetten alantasabb, hanem inkább általánosabb nyelvi helyzetről van szó.”5 A gyakorló Hrabal-fordító mozgástere így jócskán leszűkül, hiszen a köznyelvi kifejezéseket, magyar megfelelő hiányában nem helyettesítheti csupán egy „alantasabb”, utcai szlengnek minősülő kifejezés „odadobásával”. Ezzel a megoldással a szépirodalmi jelleg szorulna háttérbe, míg egy választékos, irodalmibb kifejezéssel a hangulat és hatásmechanizmus módosulna – szintén nem kívánt irányba.

A továbbiakban néhány szemléletes példával próbálom a fentebb kifejtett fejtegetéseimet még inkább alátámasztani. Kiindulópontként az eredeti cseh nyelven íródott mű, Obsluhoval jsem anglického krále első, 1989-es (Československý spisovatel, Praha) kiadása szolgált. Ez az az eredeti kiadvány, melyből a Varga György által készített, 2010 -ben kiadott (Európa, Budapest) fordítás is készült. Az eredeti mű első fejezetét vetettem aprólékos vizsgálat alá, mely során kijelöltem a cseh köznyelv reprezentálására szolgáló szavakat, mondatrészeket és az összehasonlító módszer segítségével vizsgáltam tovább megfelelőiket a magyar fordításban.

 

1.         „Copak si přejete, chasníčku?“                                „Mi kéne kis legény?“

2.         „…hned jsem věděl, co s lidma hejbá…“                  „…és tudtam rögvest,

mi hajtja az embereket…”

3.         „…honem, jdi na plac…“                                         „…egy-kettő, eredj a placcra…”

4.         „…čím asi tak kšeftuje?“                                           „…vajon mivel kereskedik.”

5.         „…zastrčený za kapesníčkem v kapsičce saka,…“    „…a zakója szivarzsebébe,

a zsebkendője mögött…”

6.         „…synáčku, a zase se na mne usmál, bylo mi           „…fiacskám, és megint rám

vždycky, jako by mě pohladil ne tatínek, ale maminka“        mosolygott, mindig úgy éreztem, mintha nem is az apám, de anyám simogatna meg”

 

Az első öt esetben a fordítás teljes, avagy részleges pontatlanságaira szeretném felhívni a figyelmet. A második szemelvény „hned” fogalma pontos magyar fordításban „azonnal”-t jelöl, míg a fordító a „rögvest” kifejezést vélte megfelelőbbnek. A pontos fordítás más fogalommal való helyettesítése jelen esetben nem okoz különösebb értelmezhetőségi gondot, azonban egy érdekes, a magyar fordítói magatartásra nézve szinte „tipikus” módszerrel jár el. Az eredeti fogalmat egy olyan, szofisztikáltabb és kifinomultabb szinonimával helyettesíti, melytől a fordított szöveg egyfajta patinát nyerhet. Szépít és sok esetben (gondolok itt a jelenlegi vizsgált mű sok esetére) kifinomultabbá teszi, mint az eredeti. Így a választott példa nagyszerűen demonstrálja a fordító állásfoglalását olyan diszkutabilis helyzetben, mikor is a cseh köznyelv magyarra fordítása nehézségekbe ütközik. Varga inkább az irodalmi standard nyelvhez inklinál, mint a magyar köznyelvhez. A negyedik esetet is kiemelném, ahol is a „kšeftuje” magyar megfelelője a „seftel” létező és használatos fogalom, melyet vélhetőleg a fordító nem talált szerencsés megoldásnak, így a „kereskedik” igével helyettesítette azt, mely ismételten teljes mértékben megfelel a szépirodalom fogalmai iránt támasztott követelményeknek. A hatodik eset az ún. univerbizáció6 kapcsán került bemutatásra. Ezen jelenség során a cseh nyelvben gyakorta használatos –ka képzőt tévesen kicsinyítő képzőnek titulálják. Azonban esetünkben nem erről van szó, a „tatínek”, „maminka“ = „édesapa”/„apuka”, „édesanya”/„anyuka” kedveskedő, becéző hangnemben foglal helyet a szövegben, míg a fordítás „apám” és „anyám”-ja ezt az intim hangulatot teljes mértékben kiöli így a szövegkörnyezetből. Az expresszív hatás és az emocionális töltet ezáltal jelentősen elvész a fordított változatból, ami a kontextus szempontjából nem tűnik szerencsés választásnak.

Mivel a stílus tekinthető a leginkább meghatározó szövegi sajátosságnak, ezért a fordításnak, illetve a fordításelméletnek is szem előtt kell tartania, alapvető kiinduló kategóriaként kell tekintenie rá. Ezáltal különösen figyelembe kell venni a következő kategóriákat: 1. Pszichológiai faktor; 2. Időközi faktor; 3. Térközi faktor; Szociológiai, illetve szociolingvisztikai faktor.7 A jelen vizsgálat a pszichológiai, valamint a szociológiai, szociolingvisztikai faktort jelöli ki és mutat be példákat reprezentáltságukra a szövegben. Az első esetben (1. Pszichológiai faktor) a fordítónak el kell döntenie azon kulcsfontosságú résznél, mint az az első fejezet erotikus epizódja, milyen módszerrel fordítja az eredeti, meglehetősen naturális szöveget.

1.         „tak krásná byla tá vůně“      –           „olyan fenséges volt az az illat“

2.         „a jemnost kůže“                   –           „és a finom, puha bőr”

 

Mindkét eset azt igazolja, amit már Varga fordítói magatartásaként jellemeztünk a fentebb tárgyalt példákon. A fordító mindkét esetben szépít, a szerelmi légyottot próbálja fennköltebbé, intimebbé varázsolni, annak ellenére is, hogy az eset egy bordélyház könnyű erkölcsű hölgyével történik. A „tak krásná byla tá vůně“ példája esetében a „krásná” magyar fordításban szép/gyönyörű-t jelent, amely a „vůně” helyesen fordítva illat-ra vonatkozik. A fordító a szép helyett mégis a fenséges fogalmat választotta, mely az illatra vonatkoztatva kissé szokatlan megoldásnak tűnhet. Azonban a cél érthető és megérthető, Varga nyilván tovább akarta fokozni a főhős ámulatát, meghatottságát, emelkedett lelki állapotát, azonban jelen esetben mégiscsak célravezető lett volna ezen fogalom alkalmazásának felülbírálása, helyettesítése egy megfelelőbbel, pl. a már említett gyönyörű, meseszép, csodálatos, esetleg a magyar nyelvben az illat fogalom jelzőjeként gyakran használt bódító-ra. A második esetben a „jemnost” valóban a „puha”, „finom” cseh megfelelője, viszont az expresszív szövegkörnyezetet sokkal inkább vissza tudta volna adni a bársonyos, selymes jelzőkkel, melyek a kívánatos bőr jelölésére a leginkább alkalmasak.

A szociológiai, illetve szociolingvisztikai faktor nem más, mint a szövegben található egyén jellegzetességein felül bemutatni, jellemezni, sugalltatni a szociológiai közeg sajátosságait is. Hrabal regényének jelentős része a vendéglátóipari egységek mindennapjait írja le. A szöveg megjeleníteni hivatott az ezen miliőn belül használatos nyelvi sajátosságokat, valamint a különleges atmoszférát.

 

 

 

 

 

 

            „Každý ráno v šest hodin jsme byli na place, taková defilírka, pan hoteliér přišel, po jedné straně koberce stál vrchníčíšníci a na konci já, tak maličký jako pikolík, a na druhé srtaně stáli kuchářipokojskéfickykredencká, a pan hoteliér šel kolem nás a díval se, jestli máme čistý náprsenky frakový limce i frak bez poskvrny, a jestli nechybějí knoflíky, a jestli jsou vyčištěný boty…“

 

„Minden reggel hatkor kinn álltunk a placcon, minden reggel kisebb díszszemlét tartottunk, jött a szállodatulajdonos úr, a szőnyeg egyik oldalán a főúr, a pincérek és a sor végén én, a legkisebb, a pikolófiú, a másik oldalon pedig a szakácsok álltak és a szobaasszonyok, a mindenesek meg a büféslány, és a szállodatulajdonos úr elvonult előttünk és nézte, tiszták-e az ingmellek meg a frakkgallérok, s hogy a frakkon nincs-e folt, nem hiányzik-e valahol egy gomb, ki vannak-e suvickolva a cipők…”

 

 

 

Ezen miliőt bemutató fordított szövegrészek hűen tükrözik az eredeti szöveg szándékát, miszerint az olvasónak kor- és közeghű képet kell általuk kapnia. Az aláhúzott fogalmak hivatottak reprezentálni a szövegkörnyezetben azokat a jellegzetes, vendéglátóiparban használt kifejezéseket, melyektől e passzus valódi értelmét nyeri. Az aláhúzott és kiemelt fogalmak, a pikolík, pikolófiú-ra történt fordítására azért kell odafigyelni, ugyanis a magyar értelmező szótár szerint a pikolík = pincérsegéd magyar megfelelője a pikoló, és nem a pikolófiú. A fordító konkrét szándéka ebben az esetben sem ismert, mindössze feltételezhető, hogy a világossá tétel érdekében folyamodott az „új szó”, illetve „szókapcsolat” megalkotására.

Végezetül olyan problematikus részletekre szeretném a figyelmet fordítani, melyek már-már a „fordítói hibák” kategóriájába tartozhatnak. A probléma abból fakad, hogy a fordítás során olyan képzavar keletkezik, mely jelentősen befolyásolja az adott szövegrész értelmét, illetve félreértelmezhetővé is teszi azt.

 

 

 

1.         „Když jsem přišel do hotelu Praha, tak mne vzal šéf za levý ucho a zatahal mě za něj a povídá: Jseš tady pikolík, tak si pamatuj! Nic jsi neviděl, nic jsi neslyšel! Opakuj to!

 „Mikor a Prága szállóba kerültem, a főúr megfogta a bal fülemet megcibálta és így szólt: „Te vagy itt a pikolófiú, úgyhogy jól jegyezd meg: Semmit sem láttál, semmit sem hallottál. Ismételd el.”


2.         „…a voňel jsem jí k břichu a ona oddychovala a bylo to tak zakázaně krásné…“

            „…és én magamba szívtam hasának illatát és ő zihált, és olyan bűnösen gyönyörű volt…”


            „Oddychovala, položila se a po paměti mne nahmatala…“

            „És ő zihált és vaktában utánam nyúlt, és…”

 

Az első kiemelt példánál a šéf magyar megfelelője a „főnök“ míg a fordítás a főúr fogalmat használja, teljes mértékben indokolatlanul. A probléma leginkább abból fakad, hogy az olvasó fals információt kap, ugyanis a későbbiekben a főúr néhány elhanyagolható momentumon kívül nem képezi említés tárgyát sem, míg a főnök szerepe minél inkább jelentőssé válik. Valamint a szöveg folytatásában tőle kapja a főhős azokat az intelmeket, melyek a regény során végigkísérik egész életében. Ezen jelentéktelennek is mondható fordítói következetlenséggel a regény egész karaktere változhat, és a kevésbé körültekintő, avagy figyelmetlenebb olvasóban helytelen következtetések vonódhatnak le. A második példánál is hasonló, ámbár nem ennyire radikálisan meghatározó a figyelmetlenség következménye. A kiemelt szöveg az erotikus jelenet két mondatfoszlánya, mely mindkét alkalommal a már aktus utáni állapotot meséli el. Az „oddychovala“ ige pihen-ést, megpihen-ést, elpihen-ést jelent, amelyet a fordító a zihált igével helyettesít, mely nem azonos cseh megfelelőjével, valamint jelentése nem az aktus utáni pihenésre utal, hanem még valamelyest az izgalom fennmaradására, az aktus kezdete előtti állapotára utal. Az expresszív hatás módosul, a szöveg jelentősen más értelemre tesz szert.

A fentiekben B. Hrabal Őfelsége pincére voltam című regényének fordítási sajátosságait igyekeztem bemutatni. Elsősorban azokat a problémás momentumokat vizsgáltam, melyek a fordító munkájának következetlenségeit mutatja be. Mindazonáltal nem elmarasztalni szerettem volna Varga Gy. munkáját, éppen ellenkezőleg, a szándék éppen a figyelem felhívása volt azon nehézségekre, melyek ellenére a magyar változat megszülethetett. Megannyi lingvisztikai bukató ellenére a cseh irodalom és természetesen B. Hrabal munkássága is jelen kell, hogy legyen a magyar irodalomban, ugyanis nemcsak a magyar olvasóközönséghez, de akár magáról a magyar társadalomról is szólhatna.

Szabó Réka,

USJK, FSŠ, UKF Nyitra

Jegyzetek

  1. VÖRÖS, I. 2008. A százezer Menzel országa, avagy miért szeretik a magyarok a cseh irodalmat? In. Művészet-e a fordítás? Útkeresés a kultúrák között (Bohemisztika és poétika), 63. old.
  2. Uo. 64. old.
  3. Uo. 64. old.
  4. BEKE, M. 2008. A fordítás, mint nyelvek harca A cseh-magyar fordításról In. Művészet-e a fordítás? Útkeresés a kultúrák között (Bohemisztika és poétika), 80. old.
  5. Uo. 81. old.
  6. Univerbizáció: „a két-, esetleg háromszavas és gyakran használt kifejezések egy szóba való összevonása. (Uo. 83. old.)
  7. ŽILKA, T. Poetika prekladov Karola Wlachovského v prvom obdodí tvorivej aktivity

 

Felhasznált irodalom

BEKE, M. 2008. A fordítás, mint nyelvek harca A cseh-magyar fordításról In. Művészet-e a fordítás? Útkeresés a kultúrák között (Bohemisztika és poétika). Esztergom-Piliscsaba: PPKE BTK Szlavisztika – Közép-Európai Intézet Cseh Tanszék, 2008. o. 121. ISSN 2060-1778 ISBN 978-963-920-60-1

HRABAL, B. 1989. Obsluhoval jsem anglického krále. Praha: Československý spisovatel, 1989. o. 208. ISBN 80-202-0142-4

HRABAL, B. 2010. Őfelsége pincére voltam. Fordította: Varga György. Budapest: Európa, 2010. o. 271. ISBN 978 963 07 8971 4

VÖRÖS, I. 2008. A százezer Menzel országa, avagy miért szeretik a magyarok a cseh irodalmat? In. Művészet-e a fordítás? Útkeresés a kultúrák között (Bohemisztika és poétika). Esztergom-Piliscsaba: PPKE BTK Szlavisztika – Közép-Európai Intézet Cseh Tanszék, 2008. o. 121. ISSN 2060-1778 ISBN 978-963-920-60-1

ŽILKA, T. Poetika prekladov Karola Wlachovského v prvom obdodí tvorivej aktivity

 

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .