“Merj mást gondolni, mint amit én!” Irodalomtanításról, irodalomkönyvekről a digitális korban – levélinterjú Dr. Fűzfa Balázzsal (I.rész)

 

Dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténész, a szombathelyi Nyugat-magyarországi Egyetem docense, az élményközpontú irodalomtanítás elkötelezettje. Középiskolásoknak szóló tankönyvsorozatáért – amelyek az irodalom_09, irodalom_10, irodalom_11 és irodalom_12 címet viselik – 2011-ben Érdemes tankönyvíró-díjat kapott, a tizenkettedikeseknek szóló tankönyvét pedig a 2009-es Könyvfesztiválon Szép magyar könyv oklevéllel tüntették ki.

Első ránézésre is csábít – színességével, lendületességével –, szerkezetét tekintve az internetes honlapokhoz szokott szemnek pedig ismerős. Feltételezem, ez a tankönyv írása, előkészítése során cél is volt, hogy a diákok számára, akik idejük nagy részét töltik a számítógép előtt – s akiket Marc Prensky találóan „digitális bennszülötteknek” nevez –, „felhasználóbarát” legyen.

Igen, kétségtelenül volt ilyen célom, de ez az elvárás – mint annyi minden más ­­– sem valamiféle „erőszakos tudatosság”-gal működött bennem. Kiadómmal, szerkesztőmmel, grafikusommal sokáig terveztük a könyv karakterét, míg megtaláltuk ezt a remélhetőleg diák- és tanárszemnek egyaránt otthonos-kellemes formát.

Amikor másfél évtizede először írtam tankönyvet, már ez a cél lebegett a szemem előtt: egyetlen ránézésre szeretnék megmutatni sok mindent, amennyit csak lehetséges: értve ezen magát az adott művet, a műről szóló szakirodalmat és a saját véleményemet – teret adva a diákok nézeteinek is, főleg a kérdések, feladatok segítségével. Tehát a több hasábos alapelképzelés lényegében még azelőtt megvolt, mielőtt az internet megszületett.

Vajon a tanárok adottságait is szem előtt tartja a tankönyv, akik a generációs különbségekből adódóan sok esetben inkább a „digitális bevándorlók” kategóriájába esnek? Számukra is ugyanolyan kézenfekvő a tankönyv használata, mint diákjaiknak?

Nem, egyáltalán nem mondhatjuk, hogy ugyanolyan kézenfekvő lenne. Nem is azért, mert jobban hasonlít az internetre, mint valamely más irodalomkönyvre, hanem azért, mert egy olyan irodalomszemléletet testesít meg, amely kevésbé hasonlít a pályán lévő Tisztelt Kolléganők és Kollégák egyetemen tanult irodalomeszményére. Az egyetemeken ma is elsősorban irodalomtörténetet tanítanak a leendő tanároknak, azaz lényegében lineáris szemléletben műértelmezések sorát – és az alkotók életével és korával kapcsolatos, nagyrészt holt tudást ­– kell elsajátítaniuk. Holott valamely modern irodalomszemléletnek arról kellene szólnia, hogy az irodalom a kultúra egyik ága, melynek az a dolga, hogy sikerüljön elviselhetőbbé tenni azt a tudást, amely minden emberre ránehezedik élete során. Ez pedig nem más, mint a végesség tudata. A művészeteknek ugyanis az volna a dolguk, hogy derűssé tegyék a hétköznapokat az esztétikai élmény segítségével, az irodalomtanításnak pedig hogyan is lehetne más teendője, mint hogy megtanítson a különböző szövegekben – azaz rajtunk kívül álló, de ránk vonatkozó, rólunk beszélő objektivációkban – megjelenített esztétikai tartalmak felismerésére.

Nyilvánvalóan nem a digitalizáció és nem az internet a lényeg a dologban, hanem az, hogy irodalomtanításunkban meg tudjuk-e csinálni a személetbeli – és nem az eszközrendszerbeli – szemléletváltást. Egy derűs, nem-lineáris, hanem szöveg- és élményközpontú irodalomtanítást kellene megalkotnunk, mely mindenekelőtt élni segít. Hogy ezt nyomtatott könyvek vagy laptopképernyők és okostelefonok segítségével tesszük-e, az már majdnem mindegy. Nyilván a vers a lényeg, és nem az, hogy milyen felületen olvasom annak szövegét.

Felépítését tekintve a tankönyvet ugyanúgy az irodalomtörténeti korszakolás jellemzi, mint a „hagyományos” tankönyveket. Ugyanakkor az is jellemző – sőt úgy tűnik, kötelező érvényű –, hogy a történeti mellett megjelenik a kortárs, vagyis a klasszikus szövegek folyamatos dialógusba vannak „kényszerítve” a jelennel. Úgy is mondhatnám, „hagyományos” és „nem hagyományos” is egyben.

Azt remélem, hogy ez az irodalomtörténetiség azért erősen másfajta, mint a megszokott tantervekben és tankönyvekben található. A tananyagot ugyanis egészében tekintve eleve nem lineárisan, hanem koncentrikus-motivikus körökben igyekeztem elrendezni, s mindegyik tankönyv első fejezete (a köteteknek körülbelül negyede) olyasfajta „bevezető”, amely elsősorban kedvet szeretne csinálni az adott évre rendelt tananyaghoz. Minden szeptemberben az lenne az irodalomtanár első dolga, hogy (újra) megszerettesse az irodalmat, az olvasást. Mert azok a fránya gyerekek nyáron mindig mással vannak elfoglalva, hegyeket másznak, tavakat úsznak át, fesztiválokra járnak, szerelmesek, stb.

Ön jelenleg a szombathelyi Nyugat-magyarországi Egyetem tanára, de középiskolai tanári gyakorlattal is rendelkezik. Tapasztalatom szerint ez a két intézményrendszer – bár céljaikat tekintve éppen ellenkezőleg kellene lennie – az érettségik és felvételik zajos időszakát nem számítva szinte egymástól elszigetelődve tevékenykedik (Szlovákiában az ún. gyakorlóiskolák sem elterjedtek). Ön miben látja a kapcsolat megerősítésének lehetőségeit, illetve főiskolai és középiskolai tanári gyakorlattal a háta mögött mi volt az igazi motiváció a tankönyv megírásához?

Talán valószínűtlenül hangzik, de én már egyetemistaként, sőt már gimnazista koromban is erre készültem. Emlékszem, már általános iskolában is végtelen tisztelettel néztem a tankönyvek szerzőire. A pályát középiskolai tanárként kezdtem Győrben, s tényleg az volt az álmom az elmúlt három évtizedben, hogy megírhassak egy irodalomtankönyv-sorozatot. Hihetetlenül szerencsésnek gondolom magam, hogy ezt Sipos Lajos professzor javaslatára a Krónika Nova Kiadó jóvoltából meg is tehettem. Azt hiszem, a kérés is a lehető legjobb pillanatban ért. Korábban még nem mertem volna belevágni, később pedig lehet, hogy már nem akartam volna. Éppen most volt bennem annyi merészség, szakmai-emberi motiváció és akarat, hogy négy év alatt meg tudtam írni négy tankönyvet. (Persze csak azért, mert a lényegük már „benne volt” a fejemben, hiszen valóban azt mondhatom, hogy 1983 óta erre a feladatra készültem. S azért is tudtam megcsinálni tényleg lehetetlenül rövid idő alatt, mert ebben a négy évben a formatervezőmmel, Szabó Lászlóval olyan mély szakmai kapcsolatba kerültünk, hogy egyszerűen – s a szó szoros értelmében éjt nappallá téve – rettenetesen élveztük a közös alkotómunkát.)

Amit kérdésként föltett, arra a válaszom csak annyi lenne, hogy kétségtelenül így van, s ez rettenetesen szomorú. Attól félek, hogy az érdekek különállása végül a tantárgy pozícióvesztéséhez vezet majd a közoktatásban (Magyarországon ez a folyamat már sajnos kétségtelenül elindult). Jómagam annyit tudtam tenni ez ellen, hogy megírtam a tankönyveimet, s elindítottam A 12 legszebb magyar vers-projektet. Aztán a jövő majd eldönti, hogy mindarra, amit csináltam, volt-e igazán szükség. Az ember, amikor teszi a dolgát, erre nem is figyel, de nem is érdekes.

Persze még nem fejeztem be a munkát, hisz tennivaló akad bőven. Most éppen az IROM-ot (Az Irodalomtanítás Innovációjának Országos Műhelye) készülünk megalapítani a tanításért aggódó kolléganőimmel és kollégáimmal. Azért hívom össze őket immár másodszor Szombathelyre, illetve Debrecenbe, hogy a tankönyveim mottóját mi, tanárok is vegyük végre komolyan: a dolgok akkor mennek előre, ha – Horatiusszal szólva – mindannyian „merünk mást gondolni, mint amit ő”. Merthogy legeslegvégül ez volna az irodalomtanítás lényege: önmagunk minél mélyebb megismerése. Ha ehhez egy kicsit is hozzá tudjuk segíteni diákjainkat, akkor nem álltunk hiába a katedra túlsó oldalán.

 

Kuklis Katalin

A cikk a Katedra 2012/2013 októberi számában jelent meg.

[gallery ids="563,562,561,559"]


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .