N.Tóth Anikó: „Adj neki hangot“ (Tanácsok vers- és/vagy prózamondók felkészítőinek)

A vers- és prózamondók felkészítése hagyományosan a magyar szakos tanárok és az alsó tagozatos pedagógusok feladata. Ez a tárgy azonban ritkán szerepel az egyetemi tanrendek kínálatában, így a felkészítők kénytelenek autodidakta módon elsajátítani a felkészítés fortélyait. Szerencsésebb helyzetben vannak azok, akik gyermekként, kamaszként vagy felnőttként maguk is gyakran álltak közönség elé egy-egy verssel, prózai szöveggel akár ünnepi rendezvényen, akár versenyen, hiszen közben számos tapasztalatot gyűjthettek. Aki viszont sosem próbálta ki magát ilyen alkalmakkor, az nyilván nem szívesen vág bele, sokan ódzkodnak tőle, sőt kifejezetten azzal hárítják a feladatot, hogy nem értenek hozzá. Az alábbi tanácsok elsősorban éppen a tartózkodó vagy kezdő felkészítők biztatására szolgálnak.

A vers- és prózamondókkal való foglalkozás voltaképpen tehetséggondozás, ami nagy felelősséggel jár. Fontos, hogy ne kizárólag kötelességből, muszájból végezzük, hanem örömmel és szeretettel csináljuk, hiszen lelkesedésünk a gondjainkra bízott diákra is ráragad.

A tehetséget pedig észre kell vennünk, vagyis meg kell találnunk azt a gyereket, akiben van egészséges szereplési vágy, aki hajlandó többletmunkát végezni, és aki nemcsak meg tudja tölteni kellő mennyiségű érzelemmel és gondolattal a szöveget, hanem mindezt közvetíteni is képes. Nem árt, ha tiszta, érthető a beszéde, nincsenek ejtési vagy beszédhibái.

Gyakran felmerül a kérdés, mikor, milyen életkorban érdemes elkezdeni a munkát. Számos vers- és prózamondó esetében korán megnyilvánul az előadói készség, ezért egészen kicsi korától rendszeresen szerepel. Vannak azonban későn érő típusok vagy akár olyanok, akik valamilyen oknál fogva nem kaptak teret, nem fedezték fel őket. Róluk sem kell lemondani azzal, hogy már késő, nincs értelme nekifogni. Olykor éppen az elhanyagolt, lappangó tehetségek képesek kimagasló teljesítményre.

Ha már megvan az előadó, szöveget is kell találnunk. A szövegválasztás a felkészítés folyamatának egyik legnehezebb része. Ez mindenképpen a felnőtt feladata.  Előfordul ugyan, főleg a középiskolások esetében, hogy maguk választanak, de nem mindig tudják felmérni, alkalmas-e a talált szöveg színpadi előadásra. Egy vérbeli felkészítő egyébként állandóan a keresés lázában él, vagyis nem konkrét rendezvény vagy verseny előtt néhány héttel áll neki, hanem bármikor elébe kerül egy-egy megfelelő(nek vélt) szöveg, azt rögtön félreteszi vagy  feljegyzi, alkalmas időben pedig előveszi. Érdemes egyszerre többet is felkínálni, hogy az ifjú előadó maga választhassa ki azt a szöveget, amivel könnyedén azonosul, amit szívesen mond majd.   Figyelembe kell venni a gyerek életkorát, intellektuális-érzelmi érettségét. Vigyázni kell arra, hogy ne erőszakoljuk mindenáron a diákra a nekünk kedves verset, prózát. Megtörténhet ugyanis, hogy udvariasságból elfogadja, de nem biztos, hogy sikerre is tudja vinni. A jó szöveg valójában közvetítő közeg, amelyben az előadó önfeledten lubickolhat, miközben fontos dolgokat mond el magáról és a világról a közönségnek.

Megesik, hogy egy-egy szövegre rásütik a bélyeget: elcsépelt, vagyis sokszor elhangzott, unalmas, a hallgatóság már a cím bejelentésekor csalódottan legyint, a szakmai zsűri pedig lepontozza vagy kizárja.  Ám azt is tudatosítani kell, hogy a gyerek vagy diák először találkozik vele, tehát számára feltétlenül új élmény. Ezért az elcsépeltnek minősített szöveggel is lehet és érdemes dolgozni, főképp ha valami új, szokatlan előadásmóddal élünk.

El kell dönteni azt is, hogy komoly vagy humoros szöveggel foglalkozzunk-e. Többen úgy vélik, a vicces szövegeket jobban kedveli a közönség, ám a humoros szöveg jó előadásához megfelelő alkatú gyerek kell, a kidolgozása pedig ugyanolyan nagy feladat, mint a komoly szövegeké.

Aki rendszeresen megfordul vers- és prózamondó versenyen, az érzékelheti, hogy ebben a műfajban is vannak trendek: felkapott szerzők, divatos szövegek.  Lehet ezekkel lépést tartani, de csak akkor érdemes, amennyiben a diákunk habitusának, készségeinek megfelelőt választunk. Ha a szöveg rátelepszik előadójára, az feszengeni fog, a vers- vagy prózamondás teljesítmény lesz, nem élmény, tehát nem okoz örömet sem az előadónak, sem a befogadóknak. Az érzelmi-szellemi találkozáson túl (az ízlésformálás érdekében is) nagyon fontos, hogy irodalmi, azaz nyelvi-poétikai értelemben értékes szöveget adjunk a diák kezébe.

Szólni kell a terjedelemről is. Sokan úgy gondolják, csakis a hosszú szöveg biztosítja az előadás sikerét, hiszen azon sok mindent demonstrálni lehet. Ez azonban téveszme. A szövegmondás hihetetlen nagy koncentrációt igényel, s a túl hosszú szöveg menet közben elfáradhat, ellaposodhat. A versenyeken nem véletlenül maximalizálják az előadás hosszát. Éppen emiatt nem árt, sőt sok esetben szükséges a szövegek rövidítése – ez nem számít szentségtörésnek! Nyilván ügyelni kell arra, hogy a húzás ne menjen az értelmezés rovására.

Meg kell találnunk az ideális helyszínt és időpontot is a közös munkára. Számos pedagógus tanítási órán foglalkozik a vers- vagy prózamondókkal, miközben a többi gyerek más feladaton dolgozik. Ez nem a legjobb döntés, mert egyrészt a versmondót zavarhatja a többiek jelenléte, és pótolnia kell a mulasztást, másrészt a felkészítő nem tud rá kellőképpen figyelni, mert a többieket is szemmel kell tartania.  Ha külön időt fordítunk a szöveggel való munkára egy meghitt zugban, a gyerek is felszabadultabban viselkedik, és ráérez a folyamat jelentőségére. Fontos a rendszeresség, de ne essünk túlzásba, hiszen az agyongyakoroltatás elriaszthatja a gyereket.

Mielőtt a diák memorizálná, feltétlenül értelmezni kell a választott szöveget, vagyis beszélgessünk sokat a felvetett témáról egészen a legapróbb részletekig. Hangsúlyozottan beszélgetés, ne tanári kiselőadás legyen, hiszen éppen az a cél, hogy az előadó megtalálja magát a versben vagy prózában, ugyanis ha nem érti a problémát, csak mechanikus felmondás lehet az eredmény. Ez a beszélgetés a felkészülési folyamat egyik legszebb szakasza, hiszen világra segíthetjük a gyerek rejtett gondolatait, érzéseit, nyomon követhetjük felismeréseit, rácsodálkozásait.

Ugyancsak a memorizálás előtt érdemes megbeszélni az ejtési problémákat: a különböző modalitású mondatok megfelelő lejtését, a beszéddallamot, a hangsúlyokat, szüneteket, a párbeszédes szövegek esetében a karakterekhez választott hangszínt, tempót. Sokkal nehezebb ugyanis a memorizálás során rögzült hibákat később javítani, különösen a tapasztalatlanabb előadók esetében. Beszédtechnikai gyakorlatokkal is segíthetünk a felkészülésben (ennek jól használható szakirodalma van). Előfordulhatnak ejtési vagy beszédhibák (az alsó tagozatos gyerekek esetében pl. a fogcsere átmeneti zavarokat okoz). Az ejtési hibák gyakorlással enyhíthetők, a beszédhibák elhárítása azonban szakembert igényel. Ha akad olyan lelkes és tehetséges vers- vagy prózamondójelölt, akinek ugyan van ejtési, illetve beszédhibája, de nem korlátozza a közönséget a befogadásban,  nem feltétlenül kell megfosztanunk a szerepléstől.

Egy következő probléma a felkészülésre szánt idő. Minden előadó külön világ, más-más képességekkel rendelkezik. Tudatosítani kell, hogy néhány nap nem elég egy-egy szöveg memorizálására és kidolgozására, még akkor sem, ha gyors felfogású, kimagasló tehetséggel dolgozunk. Ha bizonytalan, ha arra koncentrál, mi a következő szó vagy mondat, nem tudja átadni magát az előadásnak. Főleg kisebb, illetve lazításra hajlamos gyerekek esetében ajánlatos szakaszokra bontani a választott művet, és határidőkkel tagolni az egyes részek memorizálását. Több hétben gondolkozzunk tehát, hogy a diák biztonsággal lépjen pódiumra. A felkészületlenség, a kapkodás általában kudarchoz vezet.

Ha már biztos a vers- vagy prózamondó a szövegben, következhet a kidolgozás, vagyis a szöveg lélekkel töltése. Arra kell törekedni, hogy az előadás lendületes, sokszínű legyen, hogy gradáljon, tehát az elejétől a végéig jótékony feszültségben, izgalomban tartsa az előadót is, a hallgatót is.  Fontos, hogy a gyerek önmagával szemben igényes legyen, minden fellépésen (még a legjelentéktelenebbnek látszón is) a lehető legtöbbet hozza ki magából. A felkészítő elsősorban tanácsadó legyen, ne előmondó, vagyis a gyerek ne utánozzon, hanem teremtsen, a saját érzelmeit, gondolatait mártsa meg a szövegben. A versenyeken gyakran fel lehet ismerni egy-egy felkészítő erős egyéniségét, stílusát, mely szinte gúzsba köti a gyereket, és a tökéletesnek tűnő vagy hitt előadás akár üres produkcióvá válik.

A vers- vagy prózamondáshoz tartozó eszköz az arcjáték és a gesztikulálás. Hiába a kellemes hang, tiszta ejtés, pontos hangsúlyozás, játék a hangszínváltásokkal, szünetekkel, tempóval, ha az előadó arca rezzenéstelen. Persze ezt sem kell túlhajtani, mint ahogy a kézmozdulatokat sem, vagyis ne illusztrálja a gyerek a szöveget, hanem mimikájával és a gesztusaival  rásegítsen a megértésre – a természetesség határain belül.

Szereplés, verseny előtt minden apró körülményre érdemes figyelmeztetni a diákot, főleg a tapasztalatlanabbakat. Jó, ha korábban érkezünk a helyszínre, mert ki lehet próbálni a pódiumot, a hangerőt. Fel kell hívni a figyelmét, hogy az előadás már akkor elkezdődik, amikor feláll a helyéről, és akkor ér véget, amikor leül. Fontos megteremtenie a kapcsolatot a befogadókkal, vagyis ne nézessük levegőnek a közönséget, ugyanakkor nem feltétlenül kell igézően szemeznie egy kiválasztott személlyel a nézőtéren. Horribile dictu mereven bámulnia a felkészítőt, aki még előadás közben is instruálja. Elég, ha biztató arccal követjük az előadást, és nem jelezzük, ha éppen várakozáson alul teljesít.

A felkészítő legyen támasza a vers- vagy prózamondónak. Egy-egy előadás sikerét ugyanis sok minden befolyásolhatja. Még alapos felkészülés esetén is megtörténhet, hogy diákunk nem hozza a megszokott formáját. Ilyenkor nem szerencsés dolog, ha rögtön megszidjuk, ha elmarasztaljuk a teljesítményt, inkább beszéljük meg közösen a hibákat és az okokat. Különben elmegy a kedve a további szerepléstől. Versenyhelyzetben tudatosítsuk, hogy nem a feltétlen helyezés vagy továbbjutás a fontos, de nem is a közhelyes részvétel, hanem a szöveggel való munka minden pillanata. Sok esetben pedig még a sikert is nehéz feldolgozni. Vagyis meg kell osztani a diákkal mind a siker, mind a kudarc élményét.

A vers- vagy prózamondásra készítés-készülés tehát rendkívül összetett folyamat, de mindenképpen megér időt és energiát szánni rá. A szöveggel bíbelődés nemcsak az előadói készségeket, hanem az érzelmi intelligenciát is fejleszti. Ráadásul segít tájékozódni a szépirodalom révén a világban és önmagunkban. Ez pedig valójában nem fáradságos munka, hanem igazi örömforrás.

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .