Rozbroy Viktor: Cybersokk a világvégén

Két úton juthatunk Csesztvére. Az egyiken Balassagyarmatról Nyírjes felé térve pár hajtűkanyar után érünk a településre. Ha elfelejtettünk a városi körforgalomnál letérni jobbra, és tovább megyünk Szügy felé, akkor se essünk kétségbe, Szügyön keresztülvergődve, a város után jobbra térve még Bakópusztát is útba ejthetjük, mielőtt Csesztvére érnénk.

 

De miért is mennénk Csesztvére – az isten háta mögötti kis településre? Az újkőkori vagy bronzkori régészeti leletek miatt? A vidéki idill miatt, amit a főútvonalaktól távol eső apró, hepehupás településekhez társítunk romantikus pillanatainkban? A Majthényi-kastély miatt? A római katolikus templom miatt?

Végül is mindegy. Ha viszont Csesztvére keveredünk – véletlenül vagy céltudatosan –, miért ne nézzük meg a Madách Imre Emlékkiállítást? Néhány ok, amiért érdemes felbaktatni a csesztvei Kossuth utca 76-ba…

Az egykori Madách-kúria udvarán nyugszanak annak a krími hársnak a maradványai, ami alatt a legenda szerint Madách megírta fő művét – az irodalomtörténet ezt nem tartja valószínűnek, mivel a mű keletkezésekor az író már ismét Alsósztregován élt, a birtokon pedig az öccse gazdálkodott. A legöregebb magyarországi hárs – Mátyás király egykori vadászerdejében egy ideig még megnézhetjük – szintén egy krími hárs, ami egyébként nem őshonos a Kárpát-medencében.

1862-ben Csesztvén fogadta Madách Arany Jánost. A Kisfaludy Társaság akkori igazgatójának látogatása irodalomtörténetileg azért jelentős esemény, mert Madách „egyedül az én [Arany] itéletemtől függeszté vala fel, lásson-e világot e tragédia, vagy örök homályba vesszen; semmitől nem irtózván annyira, mint félszeg vagy középszerü munkával szaporitni azon verselők számát, kiknek a költővé lehetést non di, non homines, non concessere columnae [soha ember, isten, s könyvesbolt, kirakat nem fog könyörülni – Horatius]. Azóta is vettem őszinte vallomását, hogy ha akkor e művet roszaló itélettel küldöm vissza, már rég tűzbe dobta…” Szóval ezért jelentős…

Mellesleg: a szóbeszéd szerint Madáchnak volt egy olyan inasa, aki a vonatról leszálló Aranyt úgy ismerte meg, hogy még soha nem látta azelőtt. Az ilyen – jófajta – inas már akkoriban is ritkaságszámban ment – a szóbeszéd szerint.

Van még más is. A főútvonalaktól távol eső apró, hepehupás településekhez romantikus pillanatainkban soha nem társítunk kibernetikus találkozásokat, így a múzeum látogatásakor cybersokk érhet minket, ha felkészületlenül érkezünk a helyszínre. A palóc múzeumokhoz az ember pipát, ekevasat és bajuszt asszociál – mindez homályos-karcos plexi mögött, jobb esetben kevés tücsökkel és sok fénnyel. Ezzel ellentétben a Madách-kúria belsejében érintőképernyős számítógépeken (is) vizsgálhatjuk a „Madách-jelenséget”.

Van még más is. Az effajta kiállításoktól általában szokatlan szórakozási lehetőségeket kínál a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Szlovák Nemzeti Múzeum és a Palóc Múzeum együttműködésének eredményeként létrejött kiállítás. Ha például kíváncsiak lennénk rá, hogyan érezhette magát Tankréd Tankrédként Bizáncban vagy Danton Dantonként Párizsban, felpróbálhatjuk a felpróbálható jelmezeket, és ha partnerünk is akad hozzá, akár jelenetet is előadhatunk a kúria kisszínpadán. Komolyan. Engedélyezve van, sőt, igény van rá. Gyermekek, pedagógusok esetében különösen.

Van még más is. A kiállítás eléggé négynyelvű, a tárlatbemutató katalógus négynyelvű, a látogatót fogadó üdvözlőfelirat négynyelvű, a tárlatvezető hanganyag négynyelvű, a színpadkán eljátszható szövegrészletek négynyelvűek. A négy nyelv a következő: magyar, szlovák, angol, német. Az első kettőt nem kell magyarázni, a másik kettő talán azért jön jól, mert ha az amerikai, akinek kedvenc drámaírója Madách – mondjuk, mert kezébe került W. N. Loew 1909-es, New Yorkban kiadott Tragédia-fordítása, vagy a későbbi négy fordítás közül valamelyik –, zarándokhelyként tartaná számon a falu nevezetességét, s időről-időre vissza-visszatérne Csesztvére, szintén élvezze a kiállítást. A németre pedig azért van szükség, mert az 1865 – az első német nyelvű kiadás – óta eltelt 147 év alatt csak elterjedt annyira Madách híre a szomszédban, ha egy német – ebben az osztrák is benne van – Csesztvén jár, akkor be-beugrik a Múzeumba körülnézni. Ez nem biztos, de remélhető.

 

A fotókat Gál Csaba készítette.

[gallery ids="594,595,596"]


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .