Bodnár Gyula: Katedrával katedrán kívül

Tanítónak készültem, az is lettem. De csak papíron, mert gyermekkori álmaimban sem szerepelt, hogy katedrára lépjek vagy katedra közelébe jussak. Én újságíróként akartam egész népemet az alapiskolánál, a középiskolánál is magasabb fokon tanítani, ahogy a költőóriás. Természetesen, eszembe sem jutott, hogy József Attilához hasonlítsam magam, mert években számolva ugyan kétszer annyi időt éltem már, mint ő, és újságíróként kétszer annyi időt töltöttem a betűk világában, még csak a nyomába sem léphetek. Lám, közben elárultam, igen, végül is újságíró lettem. Hetedik osztályos koromtól érlelte bennem ezt a vágyat szívem, mígnem esztendők múlván teljesült, majd később eljött a szabadság is, s azt hittem szül nekem rendet, jó szóval oktatja, játszani is engedi szép, komoly fiát, fiainak millióit. Ma azonban már jól látható, nem úgy alakult, sőt némely esetben teljesen másként alakult a valóság, mint ahogy ’89 hajnalán, ama sokat emlegetett eufóriás-mámoros állapotban elképzeltük, s képzeljük nem kevesen most is, immáron józan fejjel. Igaz, huszonkét év alatt jelentősen megfogyva, kifosztott jelennel és jövővel, tömegesen csonkolt lélekkel, de reménykedve tovább, egyszer csak jobbra fordul e tájakon is a világ.

Olyan fontos, ha nem a legfontosabb területen is, mint az oktatásügy, ahol oda jutottunk, hogy néhány nappal e sorok születése előtt országos sztrájkot tartottak a pedagógusok, soha még ilyen mozgósító erejűt. Nem véletlenül. Mind anyagi, mind erkölcsi, mind közösségi megbecsülésüket tekintve nemhogy javult volna az amúgy korábban sem rózsás helyzetük, hanem folyamatosan romlik. Ahhoz az időszakhoz képest meg egyenesen katasztrofális – a gyerek-szülő-pedagógus alkotta háromszögön belüli, a külvilág előtt agyondicsért vagy éppen elhallgatott együttműködés körül is (fontos a látszat) –, amikor kétszer-háromszor annyi kiselsős kezdte meg szeptemberben az iskolát, mint manapság, egy-egy évfolyamban A, B, C, D osztályok futottak egymás mellett 30-32 vagy még több tanulóval, s ugyanígy a középiskolákban.

Történt, történik mindez annak ellenére, hogy mindjárt a rendszerváltás után progresszív erők addig többnyire csendes serege veselkedett neki az oktatásügy modernizálásának, a megfelelő tárgyi és személyi feltételek megteremtésének, a szerkezeti és tartalmi változtatásoknak, röviden: az iskola megreformálásának. Köztük volt születésének huszadik esztendejét ünneplő folyóiratunk, a Katedra is, mely három évig élte csecsemőkorát, alkalomszerűen vonva magára a figyelmet, majd a Katedra Alapítványhoz és a Katedra Társasághoz kötődve fokozatosan izmosodott, gyarapította szellemi arzenálját, szakmai és szerzői csapatot verbuvált a székhelyéhez, Dunaszerdahelyhez közeli és távolabbi magyar nevelési-oktatási intézmények pedagógusaiból, akikkel aztán 1995-ben már teljes vértezetben havilapként indulhatott csatába az új iskoláért általában, és azon belül a magyar iskoláért.

Szándékosan használtam a csata kifejezést, ugyanis az oktatásügy háza táján, különösen kezdetben, mindenki a reformot tűzte zászlajára, még kormányszinten is, csak pont a reform veszett vagy akadt el a nagy „igyekezetben”, a minisztériumban ahány miniszter váltotta egymást – tizenháromig tudtam követni –, annyi újrakezdés történt, de jószerével nem változott semmi. És ha olvasóm most az ünnepi szavak szőttese helyett keserűséget, netán indulatot érez ki soraimból, az éppen e miatt az iskolák környéki állóvíz miatt van, már ha a reformok felől tekintünk vissza az elmúlt huszonkét évre. Ugyanis olybá tűnik, mintha a Katedra, a szlovákiai magyar pedagógusok és szülők lapja, maga az Alapítvány és rendezvényei, a Társaság, de más szlovákiai magyar és szlovák kormányzaton kívüli oktatásügyi szerveződések, intézmények is hiába dolgoztak volna. Sőt még több a problémás terület, megoldatlan kérdés, a tanítók bérétől, a normatív támogatástól kezdve a tankönyvhiányig. Ilyenképpen mondhatnánk azt is, olyan az iskola, de például az egészségügy és a mezőgazdaság is, amilyen az ország egészében.

Ám hogy az elmondottak ellenére egy pici ünnepet mégiscsak csempésszek ide, mint aki hisz a szavak erejében, a Katedra húsz éve olyan forrás mindenekelőtt a pedagógusok számára, amelyből egyénenként és közösségben haszonnal merítettek, merítenek a gyermekek épülésére. Ezt a visszajelzésekből tudjuk. Különben pedig ki a megmondhatója, hogy a fennebb elmondottak ellenére legalább egy-két, esetleg több arasznyit nem haladt-e mégis előre az oktatásügy vagy egyik-másik iskola szekere valamelyik területen, nem emelkedett-e egyik-másik tantárgy oktatásának színvonala a Katedra által is. Egy lap léte kevésbé érzékelhető, mint a hiánya.

Persze, lehetséges, hogy elfogult vagyok, hisz szerkesztője voltam a Katedrának, majd később nyolc éven át a főszerkesztője. Tehát mégiscsak katedrához jutottam. Igaz, nem előzmények nélkül, hiszen hosszú újságírói pályámon akarva-akaratlanul végigkísért a pedagógia. A Katedra által is, a Csallóköztől a Bodrogközig.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.