Csicsay Alajos: Egy megtévesztőnek tűnő fogalom

Az edafon szó láttán, hallatán, önkéntelenül valamilyen gépi szerkezet jut az eszünkbe, ha csak nem vagyunk többé-kevésbé tájékozottak a talajtanban. E szó nem régi keletű, 1921-ben vált mezőgazdasági fogalommá Raoul Francé (1874, Bécs – 1943, Budapest), osztrák származású, magát magyarnak valló biológus és természetrajzi író jóvoltából, aki a talaj élőszervezeteinek összességét nevezte meg így.

Ha csak mellékesen is, de érdemes megjegyezni, hogy R. Francé még tizenévesen került Magyarországra. A budapesti műegyetemen tanult, amelynek akkor id. Entz Géza (1842–1919) volt a rektora, aki a tehetséges fiatalembert maga mellé vette tanársegédnek. Innen Francé a mosonmagyaróvári gazdasági akadémiára ment, ahol Klein Gyula (1844–1915) professzornak lett a tanársegéde. 1902-től külföldön élt, de mindvégig megmaradt magyarnak, amit az is bizonyíthat, hogy a keresztnevét Rezsőként is használta. Ennél fontosabb, hogy sokoldalú természettudós (filozófus is) volt, aki főleg mikrobiológiával foglalkozott. 1906-tól Münchenben jól működő saját biológiai kutatóállomást hozott létre, de végül Budapesten halt meg. Élete folyamán számos tudományos munkát írt, az elsőt még 19 éves korában.

Sajnos, nemcsak kiváló tudósaink neve ment mára feledésbe, hanem a munkásságuk eredményét sem értékeljük kellőképpen. Ki gondol ma a termőtalaj felbecsülhetetlenül nagy jelentőségére, ami tájainkon jórészt suttyomban, de rohamos gyorsasággal, hozzá nem értő, felelőtlen, pénzhajhászó klikkek közprédájává válik.

Mielőtt az edafonról szólnánk, idézzük fel, hogy a Föld felszínének csak 29,2%-a szárazföld, amelynek mindössze 12%-a alkalmas mezőgazdasági termelésre, ha jól számolom, 178 725 720 km². Ennek kell(ene) élelemmel ellátnia, pontosabban eltartania immár 7 milliárd embert, s persze még más élőlényeket is, amelyektől mi emberek szívesen megvonnánk a „jogtalan” részesedést. Pedig igen nagy hányaduk munkálkodása nélkül aligha lennénk képesek megtermelni a táplálékainkat. Ugyanis egyes fajok, vagy inkább sok-sok faj létezésének és tevékenységének köszönhető a termőtalaj kialakulása és életképessége. Nem követnénk el nagy hibát, ha a termőtalaj(oka)t különleges organizmus(ok)nak tekintenénk. Együttvéve sokkal nagyobb területet alkotnak, mint amekkorát az emberiség megművel(het). Megismerésükkel több tudomány(ág) foglakozik, nehéz lenne megmondani, mióta.

Egy-egy felfedezés nem úgy szokott kipattanni a kutató ember agyából, mint Zeusz fejéből Pallasz Athéné, hanem mint mások tapasztalatait is hasznosító – állandó tökéletesítésre szoruló – „félkész termék”.

Raoul Francé Magyaróváron növénykórtannal foglalkozott, miközben rájött arra is, hogy a talaj rengeteg élőlénynek ad otthont, amelyek elősegítik a termőképességét, ugyanakkor kölcsönösen is befolyásolják egymást. Közös tevékenységük, ami elválaszthatatlan egymástól, a talajba kerülő elhalt növényi és állati szerves anyagoknak a lebontása, azaz visszaalakítása ún. szervetlenné. Francé érdeme, hogy rájött, ezeknek az élőlényeknek egy közös gyűjtőnév is kijár. A plankton mintájára az „edaphon”-t találta erre legalkalmasabbnak.

Kezdetben phyto- és zooëdaphont, vagyis növényi és állati élőlénycsoportokat különböztettek meg. Ezt követte a talajlakó flóra, fauna és ezeknek a csoportosítása mikro- és makroflórára, valamint mikro-, mezo-, makro- és megafaunára. A fauna élőlényeinek első három csoportjába való besorolását nagyságuk szerint mikro- (µm) és milliméterek (mm) alapján különítették el, míg a megacsoportba a 20 mm felettiek, mint például a földigiliszták, kerültek. Újabban pedig már rágcsálókat és egyéb „magasabb rendű” állatfajokat is ide sorolnak.

Akad itt azonban nem egy komolyabb probléma is. Például, a mikroflórába nyertek besorolást testméretük alapján egyes baktérium-, gomba- és algafajok, a makroflórába pedig a baktériumoknál nagyobb méretű gombák és algák. Csakhogy, azóta kiderült, sem a baktériumok, sem pedig a gombák nem autotróf élőlények, tehát nem tartoznak a növények közé, de ugyanakkor nem is állatok. A korszerű fejlődéstörténeti rendszerezéshez igazodva – ahogy már egyszer szóltunk róla –, az élővilágot ma sejtfelépítésük és anyagcseréjük szerint következőképpen csoportosítjuk: prokarióták (baktériumok, kékbaktériumok) és eukarióták (gombák, növények, állatok). Mai ismeretek szerint nincs olyan sejtes szerveződésű élőlény, amelyet ezen „országok” valamelyikébe ne lehetne besorolni. Hát akkor mi jogon beszélünk baktérium- és gombaflórákról, nemcsak a termőtalajjal, hanem magával az emberi (állati) szervezettel kapcsolatban is? Például a kültakarónak (bőrnek) és egyéb (üreges) szerveknek (szervrendszereknek) a flórájáról? Mert minden tudománynak (tudományágnak) megvan a története folyamán kialakult sajátos szakszókincse, amihez nemcsak illik, hanem kötelező is ragaszkodni. Tehát a pedagógus, ha munkája során felvetődik egy-egy, a tantárgya témakörébe nem beleillő, mi több, „tévesnek tűnő” kifejezés, jól teszi, ha pár szóval útbaigazítja a kérdezőt, hogy mely rendszerbe terelhetők be, illetve vissza, ezek az elkóborolt fogalmak.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .