Kulcsár Ferenc: Kiközösítők

Mondják, hogy a politika tülekedés a moslékos vályú körül. Azok, akik kívül vannak a hatalmon, arra törekednek, hogy elveik feladása árán is belülre kerüljenek, s egyre vakmerőbben, mások kárára, az oszd meg és uralkodj elv alapján turkálhassanak a húsosfazékban.

A történelem azt mutatja, hogy ezen a gátlástalan tülekedésen belül a kultúra elég gyakran az ebek harmincadjára kerül: a Mammon fehér kesztyűs urai – de hóhéroknak is szokás nevezni őket – nemlétezőnek és nemkívánatosnak minősítik a kultúra, az irodalom azon művelőit, akik az alattomos és lakáj szolgaság helyett a szabadságot és az igazságosságot választják.

Ilyen helyzetben a művész, az író – ahogyan Upton Sinclair írja Mammonart című könyvében – vagy együgyű, aki korának valóságát nem ismeri fel és becsületesen hisz minden csalásban, vagy cinikus, aki bár látja a bitangságokat, de elfogadja a bitangok kezéből az alamizsnát; de lehet lázadó is, aki kimondja az igazat: ez esetben azonban bérlakásban nyomorog, vagy megőrül, vagy börtönbe kerül, vagy a kiközösítés kenyerét eszi.

A magyar irodalomnál maradva: Márai Sándor, miután a bolsevik hatalom betette a lábát Magyarországra, félelmetes választás elé került. Föld, Föld!… című művében leírja – sok vonatkozásban a mi mai helyzetünket is ecsetelve (!!!) –, 1945 után miként „csaholt a csürhe az agorán”. A kultúrát nyegle, felelőtlen és rosszhiszemű, hataloméhes bolsevikok kezdték irányítani, s a Párt megbízásából irodalmi kapcabetyárok, világnézeti bárcával sétáló komcsi ripőkök piszkítottak be mindent, ami érték volt és igazi irodalom, odaköpött mellékmondatokban lerondítva a nemes erőfeszítéssel, végső áldozattal készült szellemi alkotásokat. Uborkafára felkapaszkodó kontárok, akik soha, semmiféle eredeti gondolattal nem bizonyították, hogy ismerik az irodalom igazi értelmét és feladatát, gátlások, tisztelet és alázat nélkül szorítottak falhoz írókat: vagy az ő hatalmukat igazolják és szolgálják írásaikkal, vagy nem kapnak anyagi támogatást műveik megjelentetésére. S tették mindezt egy idegen, ellenséges hatalommal szövetkezve: egy nép által fel nem hatalmazott Párt szentélyében döntöttek az arra érdemtelenek arról, melyik író művei és mely lapok kapjanak támogatást. Természetesen a pénzt azok az „írók” és lapok kapták, akik hajlandók voltak részt venni azokban a cselekményekben, melyek a magyar nemzet kifosztására, kultúrája, múltja, szabadsága és egysége ellen irányultak; azok az énekes eunuchok részesültek kegyekben, akik hajlandók voltak beállni a kasztrált talpnyalók kórusába. Akik pedig nem voltak hajlandók belépni a „fertőzött területre”, kiűzettek a kultúrából, az irodalomból, kiközösíttettek egy nyelvi közösség szolidaritásából.

1956-ban aztán az előzőleg a Sztálin bronzszobra előtt leborulók, a „nép szeretett vezérét”, Rákosi Mátyást versekben istenítők, szóval ezek a kiközösítő anti-walesi bárdok 1956-ban „mellverdeső hörgéssel gyalázták azt a zsarnokot, akit négy év előtt orgasztikus önkívületben ünnepeltek”. Fuldokló zokogással fogadkoztak, hogy „soha többé nem hajlandók hazudni”, bolsevista irodalmi díjakkal a zsebükben átkozták azt a kommunista elnyomást és despotizmust, amelynek előtte kiszolgálói voltak…

Minek folytatni!? Túl ismerős ez számunkra a közelmúltból, 1989 előttről és utánról. Azok – és most maradjunk a szlovákiai magyar értelmiség kereteiben –, akik 1989 előtt a Párt buzgó tagjai voltak, titkosszolgálati és feljelentői „érdemekkel”, 1989 után a legvadabb vádakkal illették azt az elnyomó kommunista rendszert, melynek kiszolgálói és kedvezményezettjei voltak. S e pálfordulásukkal párhuzamosan magukhoz ragadtak minden olyan hatalmi posztot, ahonnan a kirekesztést, a kiközösítést gyakorolhatják. Így történhetett meg már sokadszor, hogy az adófizetők pénzéből a szlovákiai magyar kultúrára szánt támogatás tetemes részét azok kapják, akik „áldásos” tevékenységükkel az egyetemes s azon belül a felvidéki magyarság veszélyes és baljós megosztásán munkálkodnak, s többek között a rákosista-kádárista bolsevik párt jogutódjától, a Magyar Szocialista Párttól vesznek át kitüntetéseket, valamint olyan „műveket” jelentetnek meg, melyekben budapesti „magyar” írók magyar identitásunk feladására – mint egyetlen üdvös tettre! – szólítanak fel bennünket.

Telitalálat hát az 1989-es rendszerváltást gengszterváltásnak nevezni, hiszen ebben az elrontott demokráciában voltaképpen a sajtó nem ellenőrzi, hanem valójában – azáltal, hogy hallgat többek között a kultúránk megcsonkításáról – kiszolgálja a hatalmat. Így a húsosfazéknál ülők és a haszonlesőik által kialakított „fertőzött területen” a régi káderek osztogatnak kegyet és közösítenek ki könyvkiadókat, lapokat és írókat még ma is a kultúrából; és – sötét bújócskát játszva – még arra sem méltatják őket, hogy válaszoljanak tiltakozó hangjukra.

Még annyit: azok az értelmiségiek, akik e kérdésben hallgatnak, a kultúra és a szabadság ellen elkövetett merénylet cinkosai. De a kultúra és a szabadság nem tűri meg sokáig a szolgaságot. A kultúra és a szabadság ugyanis – mondja Montesquieu – az emberi történelem legmélyebb értelme: az állandó vágy, harc és törekvés a szolgaság és a szolgalelkűség ellen – azok ellen, akik a Mammon és a hatalom kiszolgálásának börtönében – ahogy Márai írja – egy napon arra ébrednek, hogy már nem is akarnak szabadok lenni.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.