Ardamica Zorán: Mohikánok nyomában

Nyithatnánk ugyan végtelen és meddő műfajelméleti vitát a meséről, de ez egy szubjektív sorozat. Számomra az alábbiak mesébbek a legmesébb meséknél. Amellett a többihez hasonlóan igenis visszavezethetők a mítoszra és a mondára. Ugyanúgy továbbírhatók, mint a számos alműfajnak megfeleltethető társai, szólnak gyermekhez és felnőtthöz egyaránt. Van bennük egy hatalmas adag naiv romantika, erkölcsi tanulság, pár didaktikus elem. A történetek és a jellemek nem túl bonyolultak, világosak, a konfliktus jó és rossz harcára épül, a szereplőknek számos próbát, kalandot kell kiállniuk útjukon, és akkor is jól végződik a sztori, ha rosszul végződik. Tartalmaz valamilyen mágiát, amely elfogadhatóvá teszi ezt a leegyszerűsített, stilizált, a valóság, a hagyomány elemeiből kreált, de a valóságtól az esetenkénti realista ábrázolásmód érvényesülésekor szintén elrugaszkodó világot. Mese ez a javából! Sok mese mellett számomra gyerekkorom óta azok a kalandok jelentik az álomba menekülést, amelyek egy szabad, vagy szabadságáért küzdő világban játszódnak, igazságért harcoló, jelképes alakok között – könyvben, filmen egyaránt. Csoda-e? Hiszen a hetvenes-nyolcvanas évek átkozott Csehszlovákiájában voltam kölyök! Kérem, ki lehet engem nevetni, meg is lehet kövezni, de a westernjeimtől el a kezekkel! Persze, Tarzan, Maugli és Tamás bátya szintén helykeresés-, világértelmezés- és igazságkaland, ám a western egyenesen megtestesítője a kamaszosan romantikus szabadságvágynak, a túlélésért és a jóért való nemes küzdelemnek (hú, de ciki mindez egy posztmodern állapot cinizmussal átitatott terében!). És a panelben cseperedő kölyöknek ott a természet, a lovak. Főleg a lovak! Tizenhat évesen aztán sikerült végre valóban felkapaszkodnom egy Csillag nevű sodrott kanca nyergébe. Attól kezdve valami örökre megváltozott! Iszonyatosan sok westernt láttam. Nem emlékszem az összesre, csak arra, hogy rengeteg rosszat. Mind a vizuális világ, mind a színészi játék, mind pedig rendezés és forgatókönyvírás szempontjából botrányos volt a legtöbbje. Össze is keverednek az ember memóriájában rendesen. Ennek dacára kitermelte a filmipar a maga western paradigmáit. A klasszikus amerikai tömegprodukció westernjei másképpen nevetségesek, mint a makaróni vagy spagettiwesternek, másképpen, mint a nyugatnémet gyártásúak. Az ötvenes évek filmjei jócskán különböznek a hatvanas évekéitől, és a kb. kortárs művektől. De a hetvenes években nem özönlötték el a másfél csehszlovák és a másfél magyar tévécsatornát az amcsi cowboyok. Úgy kellett őket levadászni. Emlékszem, a 73-as winchester (Stewarttal a főszerepben) miatt lógtam a suliból! Minden más emléket fölöslegesként törölt az agyam… Grant, Peck és Cooper sem igen maradt meg. John Wayne-t meg egyenesen rühellem. Nem értem, mitől legenda, mitől működnek az alakításai. Számomra ő maga a kakukktojás minden filmjében. Ennél már csak a kifejezetten mesés Winnetou sikerén felbuzdult NDK cuccok voltak vacakabbak a Wayne-nél jobb színész Gojko Mitičcsel és a nem jobb Dean Reeddel. A spagetti meg eleve vígjátéknak készült, vagy épp csak nevetségesre sikerült, még ha Clint Eastwooddal játszatták is a főhőst (lásd A jó, a rossz és a csúf)… Akkor már inkább röhögök a cseh Limonádé Joen. Winnetou-t a végére elcsépelték, 11 egész estés és 9-epizódnyi sorozatbőrt húztak le róla. A Volt egyszer egy vadnyugat csupa irreális jelenetből áll (Morricone a filmet túlélő zenéje és az akasztásszcéna menti a menthetőt), a valóban példázatszerű A hét mesterlövészben pedig zseniális játék váltakozik harmatgyenge színészi teljesítményekkel. A Mackenna aranya sok más mozihoz hasonlóan 1969-ben is csupa harmincas évekbeli klisé. Newmann és Redford ugyanabban az évben simán lesöpri a Butch Cassidy and the Sundance Kiddel. Talán a kortárs, Hollywood paneljait legalább részben átértelmező filmek tekinthetők nézhetőnek. A Farkasokkal táncoló még mindig „nagyon amerikai” ízlés szerint megírt, végtelen hosszú rendezői változata – nincs mese – mintha csak nálunk játszódna és rólunk szólna… Akinek nem farkasa, ne vegye magára. Az utolsó mohikán kommersz (mi nem kommersz ma már?), de a működőképesnél azért sokkal meghatóbb, 1992-es verziója meg aztán pláne. De csak ha hiszünk benne, hogy ez jelenthet valamit számunkra. Ahogyan anno Csipkerózsika felébredésében és a legkisebb fiú győzelmében hittünk, s bíztunk Mátyás király igazságában. És aki még mindig szkeptikus a sok rossz western láttán, pattanjon fel végre egy lóra és vágtasson el erdőn-mezőn át lobogó hajjal az őszi naplementébe. Ha akkor sem érzi bennük a racionálisan elmagyarázhatatlan szikrát, akkor mesék híján menthetetlenül éhen fog pusztulni egy kiaszott kősivatagban.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .