Csáky Károly: Emléktáblák, emlékhelyek IV. Zalabai Zsigmond ipolypásztói emlékszobája

A szülőfaluról

Zalabai Zsigmond szülőfaluja az Alsó-Ipoly mentén, a Börzsöny hegységgel és a túlparti Vámosmikolával, az egykori járási székhellyel szemben fekszik. A két helységet a háború előtt híd kötötte össze. A falvak határát a víz mindig is kettéosztotta ugyan, az eltüntetett híd miatt átjárhatatlanná is vált a folyó az embereket meg a lelkeket szét nem választotta. Zalabai Zsigmond írja a szélesebb környéket is érintő faluszociográfiájában, hogy az Ipoly két partja évszázadokon át úgy tapadt össze, mint „a kagylóház két része”. Azonosak voltak a két part lakóinak szokásai, gondjai, életterei, és erős volt az egymásrautaltság is. Csak a történelem szánt határ-, illetve választóvonal szerepet a folyónak. A falvak népe azonban ehhez is hozzászokott, mert élni akarása oldotta a keserűséget is. Ugyancsak Zalabai írja, hogy szülőfaluja lakossága Trianon után „megszokta a vasúti állomás, a községi tábla új feliratát: Pastuchov – Ipolypásztó”, akárcsak „a falukép új elemeit: az 1929-ben épült nagy, emeletes vám- és pénzügyőrségi laktanyát, az 1937-re bőkezű állami támogatással felhúzott tágas, nagy ablakos, korszerű szlovák iskolát”. És hozzászokott a nép „az új arcokhoz, a messziről jött idegenekhez” is. Azt viszont már nagy-nagy keserűséggel és a csodával határos erővel tudták csak feldolgozni és túlélni, hogy több száz ember került innen a száműzöttek közé: a magyarországi kitelepítési vagy a csehországi deportálási listára. De a falu él ma is. Ahogy Zalabai mondja, Ovidiust idézve: „Nem tudom én, minemű édesség vonja az embert, hogy született földjét el ne felejtse soha…” És aztán megint egy görög bölcset idéz válaszként: „Nem csak azt kell vállalnunk, akik vagyunk, hanem azt is, akik voltunk, és akik lehetnénk.”

Ki volt nekünk Zalabai Zsigmond?

zalalala

2003-ban, Zalabai Zsigmond halálakor írtam az alábbiakat Gömörország című folyóiratunkba:

Megint kidőlt egy tölgy. Ismét gazdagabb lett szellemi panteonunk. S ez önmagában tán nem is lenne baj. A keserűséget csak az okozza, hogy túl korán jött a gyarapodás, ismét egy fiatal foglalt helyet a kiváló emberek emlékének szentelt díszcsarnokban.

Zalabai Zsigmondot a nem éppen hosszú életpálya (1948–2003) is feljogosítja arra, hogy méltó helyet kapjon a szellem s a lelkek templomában. Ötvenhatodik életévét már nem töltötte be, az Úr 2003. esztendejének utolsó napján vettünk tőle végső búcsút a somorjai temetőben. Barátok, rokonok, ismerősök és tanítványok százai kísérték őt a nagy útra.

Zsiga bár korán távozott, de nagy-nagy örökséget hagyott hátra. Hisz tevékeny és termékeny ember volt, értékmentő és értékteremtő tudós, lebilincselő előadó, megbízható kritikus, amolyan mindenese és lángoszlopa a felvidéki magyarságnak. Kiváló helytörténész és szociográfus, fáradhatatlan szervezője az irodalmi életnek, meghatározó alakja az egyetemes magyar irodalomtudománynak.

Költőként, illetve az „egyszemű éjszaka” fiatal írónemzedék kritikusaként indult. Korán publikálta nagy körültekintéssel megírt köteteit, irodalmunk termékeit elemző ta­nulmányait, melyek A vers túloldalán (1974) és Mérlegpróba (1978) címmel jelentek meg. Nemzetközi viszonylatban is nagy feltűnést keltett, s a magyar tanszékeken alapkönyvként használt monográfiája, a Tűnődés a trópusokon 1981-ben jelent meg először, s azóta három kiadást megélt.

Zalabai szülőföldhöz való hűségét példázza a szlovákiai magyar helytörténeti­-szociográfiai irodalom két kiemelkedő alkotása, a Mindenekről számot adok (1984) és a Hazahív a harangszó (1985) című kötet. Ez a két könyv minden tekintetben mestermunka: kiemelkedő szociográfiai alkotás, lírai vallomás, szépírói kvalitásokat felvillantó mű, hiteles korrajz, történelmi, társadalmi tabló, tökéletes falunéprajz.

Nem szándékozom itt Zalabai munkásságának teljes keresztmetszetét adni. Hisz akkor hosszan kellene még szólni arról a szerkesztői tevékenységről, melyet a Madách Kiadóban végzett. Arról a rengeteg könyvről, melyet gondosan szerkesztett, a számtalan antológiáról, amit nagy-nagy odafigyeléssel állított össze. Beszélnünk kellene további köteteiről, tankönyveiről, félben maradt terveiről. S akkor még mindig nem említettük kutatói munkásságát, könyvtáralapító tevékenységét, irodalmi színpadi munkálkodását stb. Zalabai munkásságának értékelését egyébként 50. születésnapja alkalmából elvégezte Filep Tamás Gusztáv, aki 1998-ban megjelentette a Nap Kiadó Műhely-sorozatában kismonográfiáját.

Büszkén mondhatom: nekem földim s jó barátom volt Zalabai Zsiga. Hontnak csaknem azonos szögletéből indultunk, mindkettőnknek ugyanaz volt alma matere Ipolyságon. Zsiga később is gyakran hazajárt falujába, szülőföldjére, s ilyenkor általában engem is felkeresett. De egyébként is sokat leveleztünk, telefonálgattunk. Hisz ő szerkesztette első kötetemet (Honti barangolások); szögről-végről közös volt kutatási területünk is. Forrásközléseket, fotókat, könyveket cseréltünk gyakran egymással. S ő nevezett engem egyik kötetem (A Dunától a Szitnyáig) Előszavában „hontológusnak”.

Nem sokkal halála előtt adták ki az Ipolypásztó – 1848/49-es emlékek című kis füzetecskéjét, melynek bevételét a régi emlékek s a község templomának restaurálására ajánlotta fel. E kis kiadványban büszkeséggel ír Ipolypásztó jeles fiáról, Pereszlényi Jánosról, idézve annak a nyelvújító Kazinczy Ferenc előtt tisztelegő beszédét. De büszke volt az itteni híres prédikátorra, Sallay Györgyre is, akárcsak a szabadságharcos Kovács Sebestyénre. Gondja volt arra is, hogy sírjuk rendben legyen a község temetőjében. Máig bánt, hogy nem írtam ismertetőt erről a kiadványról. Pedig a dedikációban is kért erre.

Zalabai-emlékek Ipolypásztón

A dél-honti, zömmel reformátusok lakta Ipolypásztó templomhoz vezető főutcáján, a 21. számú portán, a magyar irodalom egyik legképzettebb tudósának, a kiváló szociográfiai írónak, Zalabai Zsigmondnak a szülőházában nyitotta meg Mészáros Ottó, a község polgármestere 2009-ben a falumúzeumot. Mint fentebb említettem, a korán elhunyt (1948–2003) irodalomkritikus két könyvet is publikált szülőfalujáról. Az elsőben – Mindenekről számot adok – a honti és az egyetemes magyar történelembe ágyazva, a helytörténész, a szociográfus és a szépíró eszközeivel mutatja be Ipolypásztót. Mint maga mondja: „Bolyongva elmúlt századokban, jövőnket szeretném meglelni tehát. Oly módon mégpedig, hogy a múlt Ipolypásztójának kis közösségéről beszélve mánk és holnapunk nagyobb közösségéhez is szólnának szavaim.” Másik könyvének – Hazahív a harangszó – fülszövegében olvassuk az alábbiakat: „Üldögélek itt, rálátva szépen a falumra, magasan, a főutcáját szembekapó szőlődomb tetején, üldögélek itt órák óta már, rakosgatva az emlékeket, cserepeit a Történelemnek, próbálva közben megérteni – Ágostonnal, a filozófussal szólva – jelentőségét és belső mivoltát az Időnek.” A népélet olvasmányos könyve ez utóbbi mű: benne a jeles napok szokás- és hiedelemvilága, népi költészete, az emberélet fordulói, a hétköznapok világa stb.

A jobb módú egykori falusi gazda kőből épült, cseréppel fedett, sátortetős háza háromtengelyes homlokzatával északra, a főutcára néz. A két ablak mellett magas ajtó nyílik a hosszú ámbitusra, melynek kőből épült mellvédje és nyolc oszlopa egyféle rangot is ad e hajléknak. A ház mögött további gazdasági épületek, az udvar másik oldalán pedig nyári konyha áll. Az ámbitusról nyíló ajtó a konyhába vezet, innen nyílik jobbra az elsőház. A benne elhelyezett néprajzi tárgyak bemutatása nem e dolgozat témája, és a konyháé sem.

hátsóházban kaptak helyet az íróval kapcsolatos tárgyak és dokumentumok, tulajdonképpen ez a Zalabai-emlékszoba. Itt láthatók többek közt az író személyes iratai: egykori főiskolai indexe, útlevele, írószövetségi igazolványa és magyarigazolványa stb. Itt az íróasztala, írógépe, órája, cigarettatartója; egy szekrényben néhány ruhadarabja látható. A falakon megannyi kép dokumentálja az irodalomtudós életútját. Vannak köztük családi fotók, a közéleti szereplést dokumentáló felvételek, utakról, ünnepségekről, baráti találkozókról, könyvbemutatókról készült fényképek. Egy könyvszekrényben az író saját műveit és néhány más könyvét állították ki. Található továbbá a gyűjteményben néhány régi kézirat s egyéb nyomtatvány is. Egyébként az egész ház idézi az író szellemét. Hisz a bemutatotthoz hasonló környezetben, a kiállított tárgyak közt nőtt fel. Ide járt gyakran vissza: írni, pihenni, no meg segíteni édesanyjának.

Az épület hátsó traktusában néhány régi gazdasági munkaeszközt, szekeret láthatunk. A porta jó lehetőséget kínál a további terjeszkedésre, anyaggyűjtésre, illetve arra, hogy e ház élő múzeummá váljék, ahol összejövetelek, rendezvények, rendhagyó irodalomórák, népismereti előadások is tarthatók. Pásztó és a Zalabai-örökség mindenképp megérdemelné, ha a falumúzeum tovább fejlődne.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .