Csicsay Alajos: “A népi kultúrában semmi sem öncélő”

Szanyi Mária életpályáját nehéz lenne egy mondatba belesűríteni. Talán nem venné zokon, ha azt mondanák, ő a klasszikus értelemben vett népnevelő, a két világháború közötti (cseh)szlovákiai magyar tanítók méltó utóda.

szanyi

A kérdésemre, hogy volt-e az elődei között tanító, tanár, így válaszolt:

– A távoli felmenőim között akad, ahogy akkoriban nevezték, falusi rektor, de neki az én családomra már semmilyen hatása sem volt. Bár elképzelhető, hogy édesanyám a könyv, főleg a vers szeretetét családi hagyományokból hozta, aminek köszönhetően hozzánk mindenkinek „személyre szabva” járt egy-egy magyar újság vagy hetilap (Új Szó, Szabad Földműves, Hét, Új Ifjúság, Természet és társadalom), ami akkor nem volt szokványos egy parasztcsaládban.

– Ki(k)nek a hatására választottad a pedagógusi pályát?

– Kiváló tanítóim és tanáraim voltak mind az alap-, mind a középiskolában, de a kulturális élet kapuját nekem mégis a Csemadok nyitotta ki Jánokon, a szülőfalumban. Alapszervezetének jóvoltából, versmondó és színjátszóként gyakran kerültem színpadra, gimnazista koromban pedig pionírvezető voltam falunk kisiskolájában. Irodalmi színpadot szerveztem, színdarabokat tanítottam be, és nem csak az iskolásokkal dolgoztam, hanem az iskolából kikerült fiatalokat is bevontam. Aktivitásom első ízben a Csemadok járási titkárának, Fedics Jánosnak tűnt fel, aki arra biztatott, hogy érettségi után ne a nappali tagozatra jelentkezzek továbbtanulni, mert a buzitai iskolában igen nagy szükség lenne rám. Munka mellett levelezői tagozaton is elvégezhetem a főiskolát. Tagadhatatlan, hogy ez csábító volt, de én inkább diák akartam lenni.

 – 1965-ben vehetted át Nyitrán a matematika-fizika szakos tanári okleveledet, s így szeptemberben a nagytárkányi alapiskolában kezdhetted meg pedagógusi munkádat, ám alig telt el négy év, és te már az ELTE hallgatói között voltál Budapesten.

– Nem ilyen egyszerűen ment a dolog. Kezdődött azzal, hogy a falusi tánccsoport vezetőjeként meghívtak Kassára, egy koreográfusi tanfolyamra, majd 1968 tavaszán a tanfolyam résztvevőivel együtt néptáncgyűjtésre Berzétekőrösre, ahol Ág Tibor figyelt fel rám. Az ő keze volt benne, hogy még az év nyarán részt vehettem a Csemadok által szervezett néprajzi szemináriumon, ahol budapesti kutató tanárokkal kerültem jó barátságba, köztük Martin Györggyel és Katona Imrével, az ELTE folklórtanszékének a docensével, aki azzal köszönt el tőlem, bízik benne, hogy a következő évben már a hallgatójuk leszek. Hogy kevesebb anyagi teher háruljon rám, annyit tudott segíteni – ami eléggé szokatlan volt –, hogy az első két évet összevonva végezhessem el. Ugyanis a (külföldi) magyar egyetemen (1969-től 1973-ig) csak önköltségen tanulhattam. Úgy tudom, aztán én lettem az első szakképzett magyar néprajzos Szlovákiában.

– A tanári mellé most már egy másik diplomád is lett. Mi hasznodra szolgált?

– Budapesti tanulmányaim végeztével Méry Margit szólított meg (ismét), hogy vegyek részt a Csemadok által akkoriban rendszeresített nyári néprajzgyűjtő szemináriumok munkájában, amelyben a módszertani irányítás lett a feladatom. Utólag megvallva, munkám nem sok sikerrel járt. Sajnos, sem a gyűjtőmunkára, sem a felgyűjtött anyag rendszerezésére nem voltak felkészülve azok, akiknek ez felelősségük lett volna. Az egész úgy nézett ki, mint amikor vadászatra terelnek össze hajtókat, akik szintén vadásznak ugyan, de az elejtett vadakat, pláne az értékes trófeákat legfeljebb cipelhetik. Mi is csak a terepet készítettük elő a népdalok, néptáncok hang- és filmfelvételeihez. Évenként más-más járásban dolgoztunk egy-egy hétig, mindenféle koncepció nélkül, s amit mi összegyűjtöttünk, kiállították Zselízen a fesztiválok alkalmával, vagy átmásolták a Csemadok magnójára. Tíz évig voltam a Csemadok Néprajzi Szekciójának vezetője, de áttörést nem sikerült elérnem. Elmaradt a módszeres néprajzgyűjtés, és ami a legnagyobb kár, hogy nem dokumentáltuk a szlovákiai magyar tájak néprajzát. A módszert, a gyűjtött anyag cédulázásának fontosságát az illetékesek nem ismerték fel. A Csemadok központi vezetésében nem talált megértésre, hogy például sem a népzenét, sem a népviseletet vagy a szokásanyagot nem lehet egymástól függetlenül vizsgálni, csak társadalmi kontextusban. Mert a népi kultúrában semmi sem öncélú.

 – Annyira vonzott a „népi kultúra”, hogy pedagógusból muzeológusnak kellett lenned?

– Ez természetes volt, hiszen néprajzos–muzeológus diplomám van. Még az egyetemi éveim alatt nyaranként többször dolgoztam a rozsnyói Bányászati Múzeumban, ahol tárgyak rendszerezését végeztem, és egy nagy kiállítást rendeztem, részben magánemberektől kölcsönzött, részben pedig a múzeumban fellelhető népi kerámiából, különös tekintettel a rozsnyói manufaktúra készítményeire. A munkámhoz kezdetben minden segítséget megkaptam. Annál nagyobb volt a csalódásom, amikor már szerződött alkalmazottként az igazgatóm nem tette lehetővé, hogy bekapcsolódjak Szlovákia néprajzi atlaszának akkor induló munkálataiba. Mivel e téren már voltak magyarországi tapasztalataim (diákkoromban az MTA Néprajzi Intézetében dolgoztam, éppen a Magyar Néprajzi Atlasz térképein), és ezt az itteni szakemberek is tudták, ezért az atlaszkészítés fő koordinátora felszólította az igazgatómat, hogy akadályoztatásomnak következményei lehetnek. Így kénytelen-kelletlen elengedett az ún. atlasz-konferenciákra, de érdemi munkát mégsem végezhettem. Végül szlovák szakemberek segítségével sikerült közelebb jönnöm Pozsonyhoz, hogy bekapcsolódhassak a munkálatokba. Nyitra és Galánta között választhattam, és én Galánta mellett döntöttem.

 – Ami azt jelenti, hogy 1975-től Galántán, a Járási Honismereti Múzeumban kaptál munkahelyet, ahol néprajzi kiállításokat rendeztél, tájházak létrehozásában, azok berendezésében vállaltál szerepet Vágselyén, Taksonyban, és másutt. 1989-ben mégis visszamentél tanítani. Miért?

– 1987-ben megszületett a fiam. Sokan megkérdezték, hová teszem majd nyaranként, ha én a múzeumból éppen „terepen” leszek. A Galántához közeli falvak iskoláiba matematika szakosokat kerestek, és én úgy gondoltam, a népi kultúra fiatalokkal való megismertetését tanárként sokkal eredményesebben tudom majd végezni.

 – Úgy tudom, a nyitrai főiskolán is vállaltál szerepet.

– Miután Galántára kerültem, 1975-ben kapcsolatba léptem a főiskolával. László Béla professzor (akkor még docens) meghívására a Juhász Gyula Ifjúsági Klub keretében néprajzi szakkört vezettem két évig. Mi, egykori nyitrai diákok, sok évvel korábban élénk kollégiumi életet éltünk. Hétvégeken tartalmas rendezvényeink voltak, az én szakköröm viszont csak döcögött, aminek sokféle objektív oka volt, főleg az, hogy a diákok hétvégén hazautaztak. Viszont a rendszerváltozás után a felsőoktatási intézmények szabadon dönthettek arról, hogy milyen új tantárgyakat vezethetnek be. László Bélával ismét elővettük a témát. Sajnos, a néprajz különálló tantárgy nem lehetett, de a magyar tanszéken, amelyen Alabán Ferenc (Eötvös-kollégiumi iskolatársam) volt a tanszékvezető, néhány órát be lehetett iktatni, így az ő irányítása alatt én is óraadó lehettem. Itt ismertem meg közelebbről Sándor Annát, a jelenlegi tanszékvezetőt, aki őszinte megértéssel és segítőkészséggel fordult felém és a tanítványaimhoz is, ami nemcsak jó szándék volt tőle, mert ő is az enyémhez hasonló értékmentő munkát végzett a Zoboralján. A népnyelv és a népi kultúra együttes vizsgálatából születtek szakcikkei és a dolgozatai. Szemmel láthatóan nőtt a témáink iránt érdeklődő hallgatók száma.

– A felsőoktatásból mégis kivontad magad.

– Mert a főiskolai munkámmal egyidejűleg (miközben Nagymácsédon még matematikát is tanítottam) a galántai gimnáziumban is elvállaltam a néprajzi kör vezetését, így aztán előfordult, hogy este fél tízre vergődtem haza. Mivel Nyitra esett messzebbre tőlünk, onnan voltam kénytelen visszavonulni, de azért mégsem teljesen. A hallgatókkal nem szakadt meg a kapcsolatom. Később is meg-megkerestek, némelyek például azért, hogy lennék-e a szakdolgozatuk témavezetője. Akkoriban Cs. Nagy Lajos volt a magyar tanszék vendégtanára Magyarországról, akivel nagyon jó összhang alakult ki közöttünk a dolgozatok elbírálásában. Ő nyelvészeti, én néprajzi szempontból segítettem e munkák íróit.

– Beszélgetésünkben többször is szóltál az értékmentésről. Mit értesz alatta?

– A mi nemzedékünk, a hatvan fölötti korosztály, olyan gyors életmódbeli változáson ment át, amilyenen évszázadokon keresztül egyetlen korosztály sem. E rohamos gazdasági változások áldozatává vált a hagyományos kultúra, félő, hogy lassan már az emléke is. Hogy haló poraiból feltámasszunk belőle valamit, ahhoz nem elég a szakképzett néprajzosok szorgalmas munkája. Én nem voltam ott Galántán, amikor az anyanyelv napján felvetődött az SZMPSZ gondolata, mert pont vele egy időben alapítottuk meg Pozsonyban a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaságot. De ott voltam Nyitrán az SZMPSZ alakuló nagygyűlésén. Ott, majd később, a pedagógusszövetség kassai közgyűlésén szorgalmaztam, hogy hozzunk létre egy helytörténeti-honismereti szekciót, de mindig akadtak a hangadók között olyanok, akik azt mondták: „Ennek még nem érkezett el az ideje”.

– Most a Pedagógusfórum nyelvi szerkesztője vagy. Ez már egy harmadik közszereplés, amit vállaltál.

– 2007-ben a lap akkori szerkesztője, Lendvay Tibor váratlanul lemondott. Utána egy nagyobb szerkesztőgárda jött létre, de végül csak négyen maradtunk: Hajtman Béla, Hrbácsek Magdolna, Pelle István és én. Béla az év szeptemberében pályázat útján nyerte el a főszerkesztői posztot, majd engem kért fel szerkesztőtársának. Úgy indultunk, hogy egyfajta szakmai koncepció szerint osztjuk meg feladatainkat a Katedrával. A hosszabb szakmai írások továbbra is a Katedrában, a rövidebbek, köztük az iskolákról, a szakmai fórumok munkájáról szóló tudósítások pedig a Pedagógusfórumban jelennének meg. Ezt az elvet azonban nem mindig tudjuk követni, mert minden igyekezetünk ellenére sem sikerült kialakítani egy tudósítói hálózatot. Vannak, akik rendszeresen írnak, de a legtöbb kolléga hamar belefárad, az igazgatók között pedig sajnos olyanok is előfordulnak, akik fölöslegesnek tartják a szaklapokban való publikálást.

 – Egy időben a TUDOK-nak is a szervezője voltál, közben pedig a Kincskeresőké, amelyekre nemcsak a néprajzzal foglalkozó fiatalok jelentkezhetnek, hanem bármilyen helytörténeti kutatásokban jeleskedők is.

– Ha magamat kellene minősítenem, azt mondanám, hogy sokirányúnak tekinthető munkásságom (néprajzos, muzeológus, lapszerkesztő) ellenére is mindig pedagógus voltam és az is maradtam. Mindig a gyerekek között (még ha egyetemisták voltak is) éreztem magam igazán otthon, mint például idén is (2012. november 7–8-án) a Kincskeresők VIII. konferenciáján, ahol ötvenöt fölöttébb érdekes diákelőadást hallgattunk meg. Az ország minden szögletéből jöttek az ifjú „kutatók”.

 – Eddigi válaszaidból arra lehet következtetni, hogy a pályá(i)don rengeteg akadályba ütköztél, és jócskán értek kudarcok is. Melyik bántott legérzékenyebben?

– A szlovák néprajzi atlasz munkálataiba szinte a kezdetektől fogva bekapcsolódtam. Én dolgoztam ki a rétgazdálkodás munkatérképeit, szám szerint harmincat készítettem el, viszont a nevemet a munkatársak közül szándékosan „kifelejtették”, amihez, sajnos, szlovákiai magyar asszisztenciát is találtak. No, de hagyjuk ezt! Végül is kijelenhetem, a szakma el-, de be nem fogadott. Lelkileg azonban, szerencsére, kiegyensúlyozott maradtam.

– És mik a legkiemelkedőbb sikereid?

– A legtöbbjét elmondtam. Összegezve, az én sikereim mindig a fiatalok eredményeiben testesültek meg. Még annyit szeretnék hozzátenni: tavaly (2011-ben) részünk volt benne, hogy Szádudvarnokon – ahol a néprajzi tábor kapcsán gyűjtőmunkákat (is) végeztünk – sikerült megnyitni a Szent István Egyházi iskolát. Ott, ahol a 2. világháború óta nem volt magyar iskola, és a szlovák óvodában most már magyar csoport is működik. Meg azt is bátran kimondhatom, hogy vannak olyan fiatal néprajzosok, tehát szakmabeliek, akiket én indítottam el ezen a nem mindig sima, de annál hasznosabb, örömökkel teli pályán.

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .