Csicsay Alajos: Interjú Vajda Barnabással

Kevés kutatót ismerek, aki a humán tudományoknak olyan széles területét igyekszik átfogni és munkájában integrálni, mint Vajda Barnabás. Tanári diplomáját a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerezte 1993-ban. Pedagógusi pályáját a Tóth Lajos által alapított magángimnáziumban kezdte Galántán, 1999-ben a nagy-britanniai Ashville College Harrogate-re ment tanítani, ahonnan egy év múltán hazatérve a pozsonyi Magyar Tannyelvű Gimnáziumba került, ahol újabb hat évet töltött el. Közben irodalomtörténetből PhD fokozatot szerzett a Sigmund Freud hatása a XX. század eleji magyar társadalomra és irodalomra című munkájával, amely később könyv formájában is megjelent. Amikor megismertem őt, valamikor az ezredfordulón, úgy tűnt – nemcsak nekem, másoknak is –, hogy irodalmár lesz. Ezt sejttették az igényes szakirodalmi írásai, amelyeknek jutalma kétezerben Katedra-díj lett. Szinte törvényszerű volt, hogy be fog sorakozni a 2004-ben megnyílt komáromi Selye János Egyetem fiatal oktatói közé. Az írás, amely már tizenöt éves korában a hatalmába kerítette, az óta is egyik szenvedélye maradt. Mégsem ezzel kezdem a hozzá intézett kérdéseim sorát, hanem azzal, hogy ki ösztönözte őt arra, hogy a tanári pályára lépjen?

– A pozsonyi magyar gimnáziumban engem sok kiváló pedagógus: Kiss Ferenc, Dávid Béla, Solymos Erzsike, Tóth Bea, Kulcsár Zsuzsa, Fullajtár Ferenc formált, de különösen Szkladányi Endre tanár úr befolyásolta a pályaválasztásomat. Az ő módszeressége, céltudatos, büszke, de barátságos tanári egyénisége döntötte el azt a dilemmámat, hogy mi legyek. Sokáig ugyanis nem tudtam választani az újságírás és a tanárság között.

Mégis magad akartál megbizonyosodni róla, hogy melyik áll hozzád közelebb. Úgy tudom, tanulmányaid befejezése után pár hónapig a Szlovák Rádió magyar adása szerkesztőségében dolgoztál. Azonban a középiskola sem tudta kielégíteni a magad iránt támasztott szellemi igényeidet.

– Pár évvel ezelőtt bizonyos váltás következett be a pályámon, amikor a SJE Történelem Tanszékére kerültem. Mindig is két terület vonzott egyszerre: a szépirodalom, abból is az irodalomtörténet, és a 20. század történelme. Ez a kettős érdeklődés több kortársamnál is megfigyelhető, akik a pozsonyi egyetemen tanultak. A magyar és a történelem tanszék többünkre erős kétoldalú hatást gyakorolt. Ott is több példakép állt előttem, köztük Fónod Zoltán irodalom- és Jakab István nyelvésztanár. Összességében azonban a legnagyobb hatást egy szlovák szakember, Viliam Kratochvíl gyakorolta rám a történelem tanszéken. Tőle tanultam meg, hogy a tanításnak milyen sok érzékeny összetevője van, de mind közül a legértékesebb az ember, illetve a gyerek.

 – Egyetemi oktató vagy, akinek kötelességei közé tartozik a tudományos kutatás is. Most éppen mivel foglalkozol?

– Kezdem azzal, hogy a 2012 őszére elkészült Dunaszerdahely-monográfiában én írtam a város 1945 utáni, kommunista korszakbeli történetét. Pontosabban egy kisebb fejezetet, mivel évek óta készül egy önálló könyvem ebben a témában. Néhány éve azt kutatom, milyen változásokon ment át a város 1950 és 1989 között. Mit és miért bontottak le? Hogyan épültek a középületek, mint a kórház, a cukorgyár, a városi művelődési központ stb. Ahogy belemerültem a levéltári anyagba, kedvet kaptam Dunaszerdahely társadalomtörténetéhez is, úgyhogy elkezdtem feltérképezni, kik hozták a döntéseket, ők milyen viszonyban álltak az államhatalommal. Miként alakult a város közösségi élete, hogyan formálódott a lakótelepi életkörnyezet? Hogyan viszonyult az államhatalom a városhoz, a lakosság különböző rétegeihez és maga Dunaszerdahely az őt környező falvakhoz? Igen változatos forrásokkal van módom dolgozni, hatalmas méretű az anyag, úgyhogy el fog tartani egy ideig, de remélhetőleg egy szép könyv lesz majd belőle.

 – Tehát szorgalmasan kutatsz és írsz. Van-e „megcélzott” olvasói réteged?

– Eddig négy önálló könyvem jelent meg, további három könyvnek voltam a szerkesztője, egynek pedig a társszerzője. Eddigi könyveim a szűkebb szakmai közönséghez szóltak, de ennek az összetétele változó volt. A XX. század magyar beszédei az eladási számok alapján több ezres olvasóközönséget szólított meg. A Komárom-monográfia, a Monoszlóy Dezső-monográfia és a Szabad Európa Rádióról szóló könyvem kimondottan az e témákban érdekelt szűkebb szakmai közönséget érdekelhetik. A Freud- és a történelemdidaktika jegyzetem pedig a felsőoktatásban tanulóknak íródott. Úgy érzem, mindig két kő között őrlődöm: szeretném, ha minél érthetőbbek és egyszerűbbek lennének a szövegeim, másfelől azonban törekszem a nagyon árnyalt fogalmazásra, ami viszont csak cizellált nyelven lehetséges.

 – Életrajzi adataid között megtalálható, hogy kétszer hat hónapig (1994-ben és 1996-ban) ösztöndíjasként kutattál Magyarországon, s mint már említettem, egy évig pedig Angliában voltál. Mindebből arra lehet következtetni, hogy szoros kapcsolataid alakultak ki a magyarországi és más külföldi szakmai körökkel.

– Minden ilyen irányú tapasztalatom alapja az idegennyelv-tudásom. Néha az az érzésem, hogy engem külföldön jobban ismernek, mint itthon. Mind magánéletileg, mind szakmailag körülbelül tíz éve egy erősen nemzetközi közegben mozgok: Anglia, Hollandia, Németország, Ausztria, Csehország, Magyarország stb. A külföldi kapcsolataimról nem mondhatnám, hogy nagyon szélesek, van azonban egy olyan jellegzetességük, ami különösen értékessé teszi őket számomra. A különféle tapasztalataim képessé tettek, hogy értsem a nyugat-európai gondolkodást, munkamorált, pl. a szóbeli megegyezés megbízhatóságának a jelentőségét stb. Úgy hiszem, ez több, mint nyelvtudás kérdése.

 – A laikus ember számára kissé meglepő lehet, hogy úgy érzed, jobban ismernek külföldön, mint idehaza. Egyrészt azért, mert tanár vagy, másrészt pedig, mert író, és éppen te mondod, hogy több ezren olvas(hat)ták a munkáidat. 2012 októberében, az aradi vértanúk emléknapján, ünnepi beszédet mondtál Dunaszerdahelyen. Tagja vagy a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának (SZMIT), dolgoztál a Katedra Társaságban, az MTA külső köztestületi tagjai közé választottak, 1996-ban a Magyar Történelmi Társulatba is bekerültél, végül pedig a Nemzetközi Történelem-didaktikai Társaságba (angol nevén: International Society for History Didacticus – ISHD). Fő, hogy az embernek önbecsülése legyen, meg persze megfelelő családi háttere és lelki egyensúlya. Ha jól tudom, ez neked mind megadatott.

– Minden az élethez fontos és szükséges értéket a szüleimtől kaptam és tanultam. Tőlük tanultam a mások iránti empátiát, az alázatot, a részletekre való odafigyelés fontosságát, a pontosságot és rengeteg más dolgot, így az Istenben való hitemet is. 1996 óta nős vagyok. A feleségem, Emőke neurológus szakorvos, két szép gyermekünk van: Rebeka és Dávid. Ami a vallásomat illeti: református vagyok, aki gyakorolja a vallását, és igyekszik a családjában is keresztyén életet élni.

– Nem pedagógus családból származol, viszont feleséged szülei, Csekei Lajos és Papp Erzsike osztálytársaim voltak a pozsonyi tanítóképzőben. A mi nemzedékünk tagjai voltak a háború után végzett első szakképzett pedagógusok. Talán ezért is nagy lelkesedéssel és odaadással indultunk el a pályán. Hogy látod a szakmai utánpótlás felkészülését és esélyeit?

– A pedagógia egyik sokat emlegetett mai válsága abból következik, hogy a tanári hivatás sok fiatal számára gyűjtőpályává vált, és eleve úgy tervezik, hogy majd váltani fognak teljesen más irányba. Ennek ellenére a Selye János Egyetemen sok tehetséges hallgató van. A pedagógiai gyakorlatra nagy hangsúlyt fektetünk a Tanárképző Karon, és nagy örömmel látom, ha a hallgatóink tanárként helyezkednek el különböző iskolákban. Többükről tudom, hogy megtalálták a helyüket és elégedettek a munkájukkal. Ami nagyon lehangoló, a tanítók, tanárok társadalmi, nyíltabban kimondva, anyagi és erkölcsi megbecsülése. Így együtt! Elkerülhetetlen, hogy egyszer ez is bekövetkezzék.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.