Csicsay Alajos: Kell-e még filozófia? (Interjú Mészáros Andrással)

Személyi adatai megtalálhatók lexikonokban, adattárakban, újabban pedig a Szlovákiai Magyar Írók Társasága által kiadott, A szlovákiai magyar tudományos élet és ismeretterjesztő irodalom képviselőinek arcképcsarnoka című albumban.

MESZAROS-ANDRAS4

Nem titok, hogy rajztudását érettségi után a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán szerette volna kibontakoztatni, de a felvételi vizsgája kétszeri próbálkozással sem sikerült. Tegyem hozzá, szerencsére.

A két felvételi között egy évig a Priemstav építkezési vállalat raktárosaként dolgoztam – mondja Mészáros András filozófus professzor –, végül édesanyám unszolására adtam be a jelentkezésemet a Comenius Egyetem filozófia–magyar szakos tanári képzésére. Ottani tanáraim közül – habár a viszonyunk nem indult jól – szakmailag a legtöbbet Zeman Lászlótól kaptam/kaptuk. Ez meghatározta későbbi fő kutatási orientációmat is, amely a magyarországi, főként felső-magyarországi filozófia története.

A tanulmányaid befejezése után (1973) pedig ott maradtál az egyetemen tanársegédnek, illetőleg adjunktusnak.

Ezt az döntötte el, hogy velünk, filozófia szakosokkal töltötték fel azokat a tanári helyeket, amelyek a hetvenes évek eleji hírhedt pártátigazolások miatti elbocsátások során megüresedtek. Ez sokáig nagy erkölcsi dilemmát okozott nekem, amelyet csak a rendszerváltás oldott fel – pozitív és negatív értelemben egyaránt. (Erről bővebben beszéltem a hatvanadik születésnapomra velem készült és a Fórumban publikált interjúban.) 1983-ban aztán el is „menekültem” az SZTA Filozófiai Intézetébe, ahol azonban nem filozófiatörténettel, hanem szociálfilozófiai kérdésekkel, nevezetesen a szociális idő problematikájával foglalkoztam.

Tíz év múlva újra az egyetem oktatója lettél. A ranglétrán, tehetséged és szorgalmad által eljutottál egészen a professzori kinevezésig (2000). Közben 1997-től 2003-ig vezetője voltál a Magyar Nyelv és Irodalmi Tanszéknek. A tudományos (alkotó, szervező) munkában való elmélyülés olykor belső feszültségeket okozott. Hogyan próbáltad ezeket oldani?

– Tizenöt évig táncoltam az Ifjú Szivekben. Diákként kezdtem, de folytattam később is, ami azzal az óriási élménnyel járt, hogy az ún. normalizáció legkeményebb éveiben és a nyolcvanas évek elején egy párhuzamos és szabad világban élhettem. Az együttesbe, mit tagadjam, eredetileg a lányok vonzottak, utána azonban a tánc és az akkori közösség tartott ott. A művészeti ágak közül eredendően a képzőművészet vonz, továbbá a komolyzene, az opera és a táncművészet minden ága, a balettől a néptáncig. Azon felül a sportot sem vetem meg, ötvenöt éves koromig szinte versenyszerűen fociztam. Jelenleg a magashegyi turisztika és a sízés tart fogva.

Az idegen nyelvtudásod is gazdag, s mint egyetemi tanár, ennek nyilván hasznát is veszed.

A szláv nyelveken túl az angolt és a németet hasznosítom a szakmán belül, hiszen a legfrissebb eredményei ezeken a nyelveken jelennek meg. A latinnak nagyon az alapjainál tartok, sajnos. Előadói meghívásokat, a kutatási orientációmból kifolyólag, Kárpát-medencei egyetemekre kapok.

Ma, amikor mérföldes léptekkel haladnak a szaktudományok, mennyi lehetősége marad a filozófiának? Az egzisztencialisták után születtek-e, vagy ma születnek-e még új irányzatok?

Milyen a filozófia helye a tudományok között? Ez nagyon régi kérdés, amely a modernitásban kezdett kiéleződni. Rendkívül bonyolult problémakör ez, itt most csupán két összetevőjét említeném. Az egyik az, hogy míg a műszaki- és természettudományokban beszélhetünk fejlődésről, vagyis egyrészt a tudás mérhető gyarapodásáról, másrészt a megelőző magyarázatok lecseréléséről nagyobb heurisztikai értékkel bíró új értelmezésekre, a filozófia változása nem a fejlődésben van. A filozófia, hasonlóan az irodalomhoz, az emberi lét alapkérdéseivel (szerelem, halál, sors, a lét értelme stb.) foglalkozik. Az itt született válaszok között pedig nem lehet rangsort felállítani, és azt mondani, hogy ez és ez a válasz jobb és tökéletesebb, mint amaz. Vagyis mindig vissza-visszatérhetünk az évszázadokkal ezelőtt született megoldásokhoz. A másik különbség a filozófia és a természettudományok között abban van, hogy míg az utóbbiak magyarázzák a világot, a filozófia (mint humán tudomány) az emberi alkotásokból próbálja megérteni magát az embert. A magyarázat és megértés közti különbség módszertani és meghatározó. A magyarázat empirikus és matematikai alapokon jön létre, a megértés hermeneutikai kérdéseket vet fel, vagyis mindig a kérdés a meghatározó benne. Ezért van az, hogy míg a természettudományokban egy adott időszakban egy érvényes magyarázat létezik, a filozófiában ugyanazzal a problémával kapcsolatban több, egymást nem kizáró kérdés és válasz születik. Vagyis az egzisztencializmus mellett (amelyet a fejlődés szemszögéből már rég túlhaladottnak kellene tekintenünk, hiszen idestova száz éve létezik, és manapság már kevés képviselője van) számos laikus és vallásfilozófiai irányzat alakult ki és működik – többek között éppen az egzisztencializmust megelőző és megalapozó fenomenológia –, azok, amelyek a régi kérdésekre keresik saját válaszaikat.

A „történelmi materializmusnak” egy évszázadon át óriási volt a kelete, végül pedig már hiába erőltették, kutya se volt rá kíváncsi. Munkáidban a marxizmus-leninizmust te meg sem említed, pedig nemzedékeknek kellett államvizsgázni belőle. Lukács György esztétikája is mintha végképp füstté vált volna, pedig hosszú virágzásának idején szinte mindent áthatott.

Az ún. marxizmus-leninizmust valóban nem hozom szóba, mert az egy ferde, a hatalomgyakorlással szorosan összekapcsolt ideológia volt. Más a helyzet a marxizmussal. A marxizmus egy legitim filozófiai irányzat, amelyiknek megvoltak és ma is megvannak a különböző változatai és jelentős képviselői. Gondoljunk bele, hogy jelenleg az ún. posztmarxizmus megjelenik a feminizmusban, a posztkolonialista elméletekben vagy az újhistorizmusban. Hiszen a hegemónia, az ideológia, a szimbolikus és mimetikus tőke vagy a szubverzió fogalmai mind a marxista társadalomszemléletből nőttek ki. Természetesen nem az alapzat és felépítmény klasszikusnak számító értelmezéséből, és nem is az ideológiának mint hamis tudatnak a felfogásából, hanem abból a posztmarxista koncepcióból, miszerint az ideológia a társadalmi gyakorlat regulatív eleme, és mint ilyen részt vesz az érvényes diskurzus működésében és fenntartásában. Az egy más kérdés, hogy Kelet-Közép-Európában a marxizmust a korábbi rendszerrel együtt megtagadta a társadalom, de kritikai szempontból eddig nem számolt el vele. Pedig hát – ahogy azt éppen Heller Ágnes mondta egyszer – a temetetlen holtak visszajárnak. Valóban ez a helyzet Lukáccsal is. Jelenleg a magyar kulturális közélet egy része „Apage satanas!”-t kiált, ha a nevét hallja, de attól még Lukács megkerülhetetlen alakja a huszadik századi magyar gondolkodásnak.

Amióta létezik emberi társadalom, azóta az emberiség eszmék világában él. Miért lehet az, hogy az emberek a saját eszméikért ölni is képesek; forrongani, háborúzni szüntelen, de ami ezeket kiváltja, az egészen más, leginkább szociális és/vagy gazdasági problémák.

Pontosítanám a kérdésben használt fogalmakat. Az emberek nem az eszméikért, hanem az eszményeikért képesek ölni is. Az eszmék logikai térben léteznek, míg az eszmények – amelyek, persze az eszmékre épülnek, de velük nem azonosak – az értékekkel függnek össze. Ezt már Kant és az utána következő gondolkodók is tudták, és eredetileg az eszményekkel foglalkozó diszciplínát ideológiának nevezték. Azóta az ideológia elnevezés sok mást is takar, de nem árt felemlíteni az eredendő jelentést. A nem tudatosított probléma itt az, hogy az adott eszmények (amelyeknek viszonylagos időn kívüli létezésük van) mindig valamilyen időbe zárt, itt és most létező érdekekhez kapcsolódnak, és így fejtik ki hatásukat. És az is szimptomatikus, hogy az eszmények általában túlélik az őket létrehozó körülményeket, és anakronisztikus módon akkor is világra jutnak, amikor már talajtalanokká váltak. És ilyenkor a legagresszívabbak.

Mint legtöbbünket, téged is izgat a tér és idő (vagy téridő) problémája. Mire tudsz jutni vele filozófusként vagy akár tanárként?

Ahogy már mondtam, az idővel, pontosabban a szociális idővel kutatásszinten foglalkoztam egy ideig. Az ezzel összefüggő írásaim meg is jelentek az Idő által homályosan című kötetemben. A cím, amely utalás az Újszövetség egy bizonyos passzusára, azt jelzi, hogy a szubsztanciális szemlélet már nem érvényes, és az emberi létre úgy kell tekintenünk, mint olyan dinamikus létformára, amely egyedül az idő kategóriáival írható le. Ez a hozzáállás található meg szinte kivétel nélkül minden posztmodern elméletben is. A filozófiatörténet-írásban pedig ezt úgy tudom kamatoztatni, hogy konzekvensen elválasztom egymástól az egyes jelenségek időbeli és történeti vonatkozásait. A kettő ugyanis nem azonos egymással. De ezt már Heidegger óta tudjuk.

Írásaidban foglalkozol a „köznapisággal”. Szerinted mindenkinek van saját filozófiája? Úgy tűnik, az alkotó elméknek feltétlenül kell, legyen, különben nemigen tudnák valamilyen rendszerbe beépíteni, vagy éppen a meglévőktől eltérve megformálni akár tudományos, akár művészi mondanivalójukat. Merőben más: A szerelemnek is lehet filozófiája? A genetikusok teljesen más oldalról közelítenek a témához, mint például Czeizel Endre is.

Pontosabban a „köznapi élet” jelenségével foglalkoztam, mégpedig a nyolcvanas években, főként a társadalomirányítás pártosan doktriner értelmezése ellenében. Ezt is a szociális idő fogalmával kapcsolatban, amikor is azt próbáltam bemutatni, hogy a köznapi élet változásai más időritmusban valósulnak meg, mint akár a tudomány fejlődése, akár pedig – teljesen más oldalon – az ideológiai és politikai mozgalmak. A köznapi (vagy mindennapi) életnek is megvan a maga „ideológiája”, amit akár egyéni vagy csoport-filozófiának is nevezhetnénk. Ennek az életnek a természetes velejárója az önideologizálás, ami egyáltalán nem negatív mozzanat, hanem az identitás megformálója és meghatározója. De mind az önideologizálás, mind pedig az identitás kérdése annyi konnotációval bír, hogy azt csupán egy monográfiában lehetne leírni. A kérdésed a szerelemre is vonatkozik. Azt nem tudom megválaszolni, hogy van-e a szerelemnek filozófiája. De szerelemfilozófiák léteznek. Viszont szerelemfilozófiát csupán egy átfogóbb antropológiai szemléleten belül lehet művelni. Én ezt a szerelemről szóló könyvemben (A transzcendencia lehelete) az időértelmezéssel kapcsoltam össze. Vagyis azokkal a problémákkal, amelyeket a következő kérdésekben lehetne összegezni: mi a szerelem ideje? – hogyan éljük meg saját életidőnket a szerelemben? – milyen kulturális objektivációk örökítik meg számunkra a szerelem archetipális alakjait és történéseit? stb.

Feltetted a kérdést, hogy van-e helye a filozófiának a kisebbségi kultúrá(k)ban.

Nemcsak feltettem, hanem megpróbáltam megválaszolni is a rendszerváltást követő évben. Akkor is szkeptikus voltam a filozófiának a kisebbségi kultúrában elfoglalt státuszát illetően, és ez a szkepszisem azóta csak fokozódott. Ennek több oka is van. Az egyik az, hogy a szlovákiai magyar kultúrában a filozófiának jóformán semmi hagyománya sincs, a másik pedig az, hogy a közélet beteges átpolitizáltsága nem is engedi szóhoz jutni a filozófiát. Ezt személyes síkon úgy próbálom eliminálni, hogy jelen vagyok mind a magyarországi, mind a szlovák filozófiai életben.

Tudományos munkásságodnak milyen a visszhangja? Tudom, kitüntetéseket is kaptál, de vannak-e fiatalok, akiknek az ismereteidet tovább adhatod?

Eddig tizenegy könyvem és kb. 60–70 tudományos dolgozatom és szakcikkem jelent meg. (Nem számolom ide a heti- vagy napi sajtóban megjelent írásaimat és a rádióban meg a televízióban való szerepléseimet.) Ezek közül a már említett szerelemfilozófiámnak volt a legnagyobb sikere. A szakmán belül pedig, időbeli sorrendben Vandrák András filozófiai rendszere, A marginalitás szelíd bája, A filozófia Magyarországon és A felső-magyarországi iskolai filozófia lexikona (valamint ennek kibővített, szlovák nyelvű változata) című könyveimnek volt kritikai visszhangja, valamint az, hogy az utóbbi kettőt az egyetemi oktatásban is használják azokon az egyetemeken, ahol a magyar filozófia története kurzusként jelenik meg. Kitüntetéseim közül a legnagyobbra a magyarországi Oktatási Minisztérium által adományozott Szent-Györgyi Albert Díjat, valamint a hazai Jedlik-díjat és a Comenius Egyetem által kétszer is odaítélt emlékérmet tartom. Mivel munkahelyemen, a Comenius Egyetem magyar tanszékén csak választható tantárgyként szerepel a filozófia, az irodalomtudomány néhány témája az, amiben segíteni tudom a hallgatókat vagy a doktoranduszokat. Tanárként tehát az irodalomtudományon és a világirodalom bizonyos területein belül működöm, és itt elégtétellel tölt el az, hogy a tanszék hallgatói – és választható kurzuson keresztül a bölcsészkar más szakos hallgatói is – szívesen járnak az óráimra. Mi mást kívánhat a tanárember?!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .