Öllős László: A tanulás értelme

Amikor a felvilágosult rendi abszolutizmus történelmünkben először bevezeti az általános iskolai oktatást, a kor modernizációs kényszerének enged. Az uralkodó dinasztiák egymás után jönnek rá, hogy csak hatékony országgal állhatják a sarat Európa hatalmi küzdelmeiben. Márpedig, ha csak a többi hatalom teremt modern állami közigazgatást, közbiztonságot, ütőképes hadsereget, épít úthálózatot, csapol le mocsarakat, fejleszti gazdaságát, akkor ők nyernek. A reneszánsz indíttatásából megfogalmazott uralkodóideál (Machiavelli, Jean Bodin) szinte kötelezi a fejedelmeket, hogy kövessenek el mindent hatalmukért. Fel kell ismerniük és tudomásul kell venniük, hogy a hatalom valós alapja nem pusztán a nemesség és az egyház, hanem a nép. Méghozzá a képzett nép, hiszen csak általuk teremthetnek fejlődőképes államot.

Ámde az abszolutizmus ideálképében az ember nem önérték s öncél, hanem a hatalom eszköze. Tanult, de engedelmes gazdálkodó, hivatalnok, katona, egyszóval hatékony alattvaló. Persze az oktatás tartalmát is ennek megfelelően igazítja az állam.

A változást a felvilágosodás hozza. Csakhogy két, igencsak eltérő irányban. Az egyik irány ugyanis az ésszerűsített, de homogenizált nemzeti, illetve osztályideológiára épülő államkép, amelyik csekély módosítással átveszi a rendi abszolutizmus iskolafelfogását. (Szimpatizánsai pedig, ha enyhített formában is, de mind a mai napig éltetik.) Annyit változtat csupán, hogy a polgár a nemzeti küzdelem, az osztályharc, avagy a kettő kombinációjának képzett és engedelmes szolgálója, katonája legyen.

A másik épül arra az elvre, hogy az ember önérték. Ha pedig az ember, akkor minden egyes ember. Mindenki egyszeri, megismételhetetlen, egyedi lény, akinek pozitív képességei és adottságai sajátosan járulhatnak hozzá a többiek javához. Ám csak akkor, ha engedik, sőt segítik az egyént sajátos adottságainak kibontásában, képességgé fejlesztésében. Nem a parancsra cselekvő, engedelmes, lelki egyenruhába öltöztetett katonákból ered a fejlődés, és általa mindannyiunk java, hanem a magát és ötleteit fejlesztő egyéniségből. A tanulás s általa a többet tudás értelmévé a személyiség fejlesztése válik, és a megszülető versenytársadalom is erre ösztönzi az embert.

Közép-európai oktatási gondolkodásmódunkban máig vitázik e két felfogás. Hol van a fegyelem eleje és vége, s hol a pótolhatatlan emberi szabadság tere. A fegyelempártiak manapság úgy érvelnek, hogy az emberi egyéniséget nemcsak pozitív tulajdonságokkal ruházza fel a természet, hanem negatívakkal is. Nem szent az ember, hanem esendő. Csal, hazudik, félrevezet, aljasságainak zsákja, ha nem is feneketlen, de nagyon mély.

Mindez igaz. Az ember nem tökéletes lény. Csakhogy negatív tulajdonságait úgy lehet erősíteni, ha a pozitívokat akarja megregulázni az állam. Ha azokról jelenti ki, hogy veszélyeztetik az erkölcsöt, a jogrendet, és végső soron magát az államot. A kollektív harc ideológiájának nevében nemcsak a csalásra, bűnözésre való hajlam nyilvánítható ilyenné, hanem a többségétől eltérő nemzeti kultúra szeretete és ápolása, de faji sajátosságok, sőt hitek, meggyőződések is. Ha nem az iskola dönti el az általánosan elfogadott erkölcsi elvek mentén, hogy mi a jó, hanem az állam, akkor politikusai saját hatalmi érdekeik és hatalmuk megtartásához használt ideológiáik mentén választják ki, mit tartanak elítélendőnek.

Persze az iskola is tévedhet, és benne a pedagógus. Számos gyermekkorában csirkefogónak tartott lurkóból lett kiválóság. De persze az is igaz, hogy sokból pedig nem. Ám mégis itt lehet könnyebben kiigazítani a hibát. Ám ha az állami ideológia itatja át a lelkeket a mások elnyomását igazoló, arra biztató agresszivitással, akkor sokkal nehezebb a gyógyítás. Ám nem lehetetlen.

Ehhez azonban nem elég toleranciára oktatni a gyermekeket. Intoleranciára is kell. Intoleranciára az intolerancia ellen. Korunk egyik kiváló filozófusa, Susan Mendus szerint a tolerancia lényege nem abban áll, hogy elfogadjuk azt, amivel egyetértünk. Hanem abban, hogy nem kívánjuk erővel elfojtani azt, amivel nem. Méghozzá az állam hatalmi erejével sem. Ám a tolerancia ott ér véget, ahol ezzel mások próbálkoznak. Velük szemben nemcsak nem kell, nem is szabad engedékenynek lennie senkinek, aki ad maga és mások szabadságára.

A tanár tehát nemcsak elfogadásra, megértésre, hanem büszkeségre, felelősségre, határozott cselekvésre is nevelhet. Büszkeségre saját teljesítményünkből fakadóan, felelősségre saját kultúránk iránt, és cselekvésre azért, amit a kor közösségünktől megkövetel. Az ember valóban esendő. Negatív tulajdonságai számosak. De nem abszolútak. Vannak, lehetnek erényei is. Rajta áll, mely tulajdonságait igyekszik erősíteni, s melyeket gyengíteni. De nemcsak rajta, hanem tanítóin, nevelőin is. Nemcsak diákjainkat, magunkat is tanítjuk általa.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .