Csicsay Alajos: Stafétabot – Az intézményalapító

„A gyógypedagógiai pszichológia direkt vagy indirekt módon szinte mindenkit érint” – vallja a komáromi Selye János Egyetem (SJE) tanszékvezetője, Strédl Terézia. „Példának elég egy tanulási zavart említeni.”

– Egyet? – kérdezem. Hiszen a számuk meghatározhatatlan. A kiváltó okok diagnosztizálása pedig majdnem lehetetlen – ám most nem ez a témánk, hanem az, hogy annak az embernek az eddigi életútját vázoljuk fel, aki egyebek mellett ezekkel a problémákkal is foglalkozik.

Strédl Terézia Pozsonyban született, de gyermek- és ifjúkorának nagy részét Dunaszerdahelyen töltötte. Ott járt alapiskolába, és az ottani gimnáziumban érettségizett 1970-ben. Abban az évben, amikor édesapja váratlanul elhunyt.

 

– Nagy családban nőttem fel – mondja –, öten vagyunk testvérek, sorrendben én a negyedik. Elképzelhető, hogy édesapánk elveszítése mekkora veszteség volt… Nekem ma is testvéreim a legjobb barátaim. Szüleink kultúraszerető emberek voltak. A karácsonyra mindig könyvet kaptunk. Sok könyvet. Az alapiskolában, amikor Jókairól tanultunk, én voltam az „olvasónapló”, aki az író egyes műveinek tartalmával ismertette meg az osztályt. A gimnáziumban osztályfőnökömnek azt a tanárt „választottam”, aki az egyik nővéremé is volt, így kerültem a matematika-kémiai osztályba. Fejes tanár úr iránt nemcsak azért voltam bizalommal, mert a család ismerte már őt, hanem azért is, mert a felesége előzőleg a szlovák nyelvet tanította nekem. E tantárgy számomra egyáltalán nem volt nehéz. Emlékszem, néha nekünk kellett tartani az órát, ami serdülőknek igencsak remek szereplés. Valójában konverzálni kellett, leginkább ugyanis helyzetgyakorlatokat végeztünk. Persze az idegen nyelv iránti vonzalomban benne volt az otthoni neveltetésem is, hiszen szüleink, mint régi pozsonyiak, a háromnyelvű városból magukkal hozták azt is, hogy mennyire fontos a kulturált beszéd és a többnyelvűség. Előfordult, hogy egymással németül beszéltek, de nekem sajnos nincs igazán tehetségem a nyelvekhez, gyakran el is lógtam e „nyelvórákról”, mert a labdajátékokat részesítettem előnyben. Családomban ma a férjem és a fiam a több nyelvet beszélők. Amire azonban nagyon ügyelek, az a magyar és a szlovák nyelv helyes, szakszerű használata.

 

Az alapokat mindkettőhöz a dunaszerdahelyi iskolákban kaptad, de mi, illetve ki ösztönzött arra, hogy érettségi után a gyógypedagógiát válaszd?

Egyszer Ozorai tanár úr lánya, az újságíró Katalin riportot jött készíteni a gimnáziumba, és Sükéné Kropitz tanárnő engem javasolt riportalanynak. Ő beszélt nekem erről a lehetőségről. Jelentkeztem, és felvettek. Eredetileg terápiás képzésként indult e szak, de harmadikosok voltunk, amikor a bölcsészkarról átkerült a tanárképző karra, ahol inkább a pedagógiai irányzat érvényesült. Sokan át akartunk lépni más szakokra, de az érvényben levő rektori tilalom ezt nem tette lehetővé. Különben szétszaladtunk volna. Aztán annyira összekovácsolódott az évfolyam, hogy egyetemi tanulmányaink végeztével, akár az érettségizettek, ötévenként találkozunk. Mára belaktuk szinte az egész Szlovákiát, sőt a nagyvilágba is jutottak ki közülünk.

 

Ezek szerint szép diákéveid voltak.

Annak ellenére is, hogy bejáró diák voltam, naponta utaztam Szerdahelyről, kivéve, amikor a nagymamánál maradtam Pozsonyban. Így az igazi kollégiumi életet nem élvezhettem. Az első diplomámat gyógypedagógiából, azaz speciális pedagógiából szereztem meg, de a szűkebb specializációm a szomatopedagógia volt. Ezen a szakon csak négyen tanultunk, így belefértünk egy személyautóba, s volt olyan nyár, amikor Polláková tanárnővel körbejártuk egész Szlovákiát, ismerkedve az összes létező gyógypedagógiai intézettel. Mivel akkor még nem létezett részképzés, én a saját költségemen mégis ellátogattam a világhírű budapesti Pethő Intézetbe. Majd az ottani tapasztalataimról írtam a dolgozataimat. Gyakran megfordultam a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán is, amelynek abban az időben Illyés Gyuláné, Kozmutza Flóra volt a főigazgatója. Olyan szakirodalomhoz jutottam hozzá, amilyet nálunk még senki nem olvashatott.

 

Az egyetem elvégzése után hol kezdted meg a pályádat?

A hetvenes évek közepén kezdett nálunk kialakulni a járási pedagógiai és pszichológiai tanácsadók rendszere, gondoltam, Szerdahelyen sikerül elhelyezkednem, de ott még nem nyitották meg. Galántával próbálkoztam, ami sikerült is. 1975. szeptember 1-jén léptem munkába, azaz hogy kaptam két üres helyiséget, amit be kellett rendezni, el kellett indítani a hivatalos bejegyzéseket, felvenni a kapcsolatot az iskolákkal, s a többi. Fél év múlva jöttek a kollégák, akikkel egy kiváló családias közösség alakult ki. Hat évig jártam Szerdahelyről Galántára, közben többféle továbbképzésen vettem részt; pszichoterápiai, iskolapszichológusi képesítést szereztem, felméréseket, kutatásokat végeztünk és publikáltam. Arra törekedtünk, hogy érezzék, igenis szükség van ránk, illetve a tanácsadóra. Gyermekgondozási szabadságom letelte után a kollégák visszahívtak. Ekkor családommal együtt átköltöztünk Galántára, és 1985-től 2004-ig vezettem a tanácsadót.

 

Mi történt 2004-ben?

Komáromban megalakult a Selye János Egyetem, melynek előkészítő anyagán többen is dolgoztunk. Így volt időm mérlegelni, hogy igent mondjak-e Albert Sándor felkérésére. 2004. szeptember e1sejétől, lettem az egyetem Óvó- és Tanítóképző Tanszékének a vezetője, hozzá az újonnan létrejött egyetemi közösség megválasztott a szenátus elnökének is. E tisztséget 2009-ig láttam el, több akkreditációs folyamat részese voltam; működtek a kihelyezett részlegek is. Egyetemi szinten az alapokiratokat kellett megalkotni, jóváhagyásra felterjeszteni. Később, az általam vezetett tanszékből kettő lett, kivált a Neveléstudományi Tanszék, amit most vezetek. Nagyon sokat dolgoztunk, ami természetes, hiszen egy legmagasabb fokú tanintézményt elindítani felelősségteljes küldetés. Nem beszélve arról, hogy több mint nyolcvan esztendőt kellett várni rá. Mélyen az emlékezetembe vésődött az a megható pillanat, amikor Albert Sándor alapító rektor nyakába akasztottam a rektori láncot.

 

Beosztásaid megkövetelték, hogy megfelelő „rangokat” is szerezzél hozzájuk. Ma a pedagógia doktora vagy (PaedDr.), tudományos fokozatod PhD, és vezeted a rád bízott tanszéket.

Szakembernek vallom magam, érdekel a szakma, és igyekszem minél jobban elmélyülni benne. Mivel gyakorlati típus vagyok, számomra a használható tudás kiváltképpen fontos, illetőleg az alkalmazott tudományok terén vagyok otthon. A „rangkórság” elég későn ért utol, hiszen 1992-ben doktoráltam, amikor parancsba kapta a Comenius Egyetem, hogy azokat is meg kell hívni, akiket eddig nem szólítottak meg. Majd amikor átléptem az egyetemre, következett a tudományos fokozat megszerzése; a disszertációmat 2010-ben védtem meg, és egyelőre tovább nem tervezek. Majd meglátom… Számomra annyi izgalmas dolog van az életben, aminek okán gyakran kerülök a bőség bűvöletébe, és egyre nehezebb szelektálni.

 

Ezért van az, hogy alig akad olyan neveléstudományi és pszichológiai kérdés, amivel ne foglalkoznál?

Mondjuk, igen, ám ez abból is adódott, hogy a kétnyelvű területeken gyakran csak egyedül voltam magyar anyanyelvű szakember, s ekkor minden felmerülő problémát vállalnom kellett, ilyenkor részletekbe menően utánanéztem, konzultáltam, megtanultam a dolgokat. Ma is ezt teszem. Évente elfog a vágy, hogy beüljek valamilyen tanfolyamra, hogy megtanuljak valami újat. Utoljára, 2012 decemberében, a Bliss Alapítvány augmentatív, alternatív kommunikációjával ismerkedtem.

 

Az előadásaidhoz és ismeretterjesztő tevékenységedhez szükséges ismeretek megszerzésén kívül biztosan vannak olyan kutatási területek, melyekben mélyebbre hatolsz, s amelyek inkább a szakmára tartoznak, mintsem a nagyközönségre.

– Kutatási területem a személyiség, az érzelmi intelligencia (empátia, identitás), az ebből fakadó tanári kompetenciák, a pedagógiai terápia; prevenció, tolerancia, kisebbségi lét. Ez mind olyan terület, amivel eddig is foglalkoztam. Amelyek viszont külön lekötik a figyelmemet, a ritka betegségek (a Rett-szindrómás Alapítvány elnöke vagyok), a gyógypedagógiai pszichológia, a halmozott akadályozottság. Ez utóbbi szakkifejezést humánusabbnak tartom, mint a „fogyatékost”. Tegyem hozzá, kialakult egy pszichiátriai irányzat, amely azt mondja: ebben a nem normális világban ki lesz az, aki meghatározza, mi a normális?!

 

2004 óta egyetemi oktató vagy, ugyanakkor gyógypedagógus is. Mostanában hol tudod érvényesíteni az eredeti szaktudásodat?

Két év kihagyás után visszatértem a tanácsadóba. Nagyon hiányoznak ugyanis a magyar anyanyelvű szakemberek. Annak idején Hecht Anna volt a nagyszombati kerület oktatásügyi vezetője, megfelelő támogatással és segítséggel sikerült megalapítania Dunaszerdahelyen egy magyar gyógypedagógiai tanácsadót. Ő kérdezett meg, hogy csatlakoznék-e. Ezt csak félállásban vállalhattam el, amit máig betöltök. Az intézet a speciális iskolában kapott igazán megfelelő otthont, vezetője Németh Margit kolléganőm, akivel 1986-tól dolgozunk együtt. Az SJE-en is oktatott. A szlovákiai Dow Társaságon belül sikerült kialakítanunk a Dow-Dada szolgálatot; Léván magyar csoportot is létrehoztunk. A Rett-szindrómás gyerekekkel évente egy hetet töltünk el rehabilitációval. Idén május és június között az alapítvány ismeretterjesztő körutat szervez az értelmileg akadályozottaknak, én is velük tartok, mert a szülőkkel is tervezünk foglalkozást. A Carissimi lapban rendszeresen publikálok. Írni még diákkoromban kezdtem, Budapesten. A szlovák szomatopédia jegyzetet fordítottam magyarra, mert náluk akkor alakult meg a szomatopedagógiai tanszék. Részese voltam a Gyógypedagógiai pszichológia című szakkönyv szlovák fordításának is. Halás vagyok az egyetemnek, mert kezdőként nagyon sokrétű betekintést nyertünk a szakmába; orvosi, szociológiai, pszichológiai és pedagógiai tárgyakat párhuzamosan hallgattunk. Ez megalapozta azt a széleskörű látásmódot, amely sok mindenben segít.

 

Melyek az eddig megjelent legfontosabb publikációid?

1979-től 2001-ig vezettem az Új Ifjúság, később Ifi című lapban a Veronika válaszol rovatot. Ezen írásokból jött össze az első önálló kötetem. 2002-ben jelent meg a Németh Margitkával közösen írt könyvünk, a Nevelés örömei és ürömei, ami második kiadást is megért a Lilium Aurumnál. Utána következett a Kommunikáció és konfliktusmegoldás c. kötet. 2003-ban Miroslav Kusý professzorral írtunk egy kézikönyvet a Toleranciáról. Szintén szlovák nyelven jelent meg kötetben a disszertációs munkám is a drámaterápiáról (SJE). Az egyetemi jegyzetet társszerzőkkel írtuk meg, és most már a Pszichológiai jegyzetek II. kötete van nyomdakész állapotban (SJE). Amivel most finiselek, az az Inkluzív pedagógia címet kapta, mert tartalmazza a gyógypedagógia és a speciális pedagógia alapjait, kiegészítve a szociálisan hátrányos csoportokkal, a roma oktatás sajátosságaival, a pedagógiai terápiával és a prevencióval. Ebben a monográfiában igyekeztem összevetni a magyarországi, a honi magyar és a szlovák szakterminológiát, ami gondot okoz a szakmában. A pedagógus ugyanis szlovákul kapja meg a leletet, és az értelmezés nem mindig pontos. Megtisztelő volt számomra, amikor a magyarországi konzervatív pedagóguslap, a „Mester és tanítvány” felkért, hogy a kétnyelvű oktatás témakörében írjak tanulmányt.

 

Az itteni magyar szakemberek közül kikkel tartasz fenn szorosabb kapcsolatot?

Kállay Jolikával Komáromban, Bordás Sándorral, akivel a Selye Egyetemen is kollégák voltunk, Hunčík Péterrel, Hadas Katalinnal „keletről”, Németh Margitkával, Forró Zsuzsával Dunaszerdahelyen, de másokkal is, akikkel van közös témánk, teendőnk.

 

Tudom, hogy rengeteg ismeretterjesztő előadást vállalsz alap- és középiskolákban. Meghívnak-e felsőoktatási intézményekbe is előadni, illetve vendégtanárnak?

A Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Karán vannak előadásaim a másoddiplomás fejlesztő pedagógusoknál és adtam elő a Gyógypedagógiai Tanszéken is. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen megalakítottuk a Kárpát-medencei Mentálhigiénés Felsőoktatási Központot. Az Erasmus cseretanár-program keretében voltam Pécsett, Egerben, Baján, most már harmadszor utaztam ki a kolozsvári Babes-Bólyai Egyetemre. Szabadkán és Prágában is „vendégszerepeltem” már, a 2012/13-as akadémiai évben pedig Nyitrán kaptam helyettesítő előadóként órákat.

 

Az általad vezetett tanszék kínálatát mivel tudtátok gyarapítani?

Az egyetemen igyekeztünk olyan tantárgyakat is a tanulmányi programba beiktatni, mint a speciális pedagógia alapjai, a tanulási zavarok korrekciója, iskolai prevenciós programok stb.; utóbbi az akkreditált továbbképzési programba is bejutott.

 

Tudomásom szerint az első hallgatóitok közül egyesek már nálatok, az egyetemen oktatnak.

Büszke vagyok rá, hogy már jelentkezik az utánpótlás, és lesz kinek átadni a „stafétabotot”. Bízom benne, hogy további doktori programot is sikerül akkreditálni. Most épp ezen dolgozunk. Reményeim szerint más szakokon is oktatnak majd a volt diákjaink közül.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.