H. Nagy Péter: Wall-E

A gyermekkultúrába tartozó alkotások egyik fontos sajátossága, hogy nem csak a célközönségnek szólnak. Ugyanis olyan technikákat is működtetnek, melyek észlelése meghaladja e befogadói réteg horizontját. Jó példa erre a gyermekversek ún. kettős kódolása. Eszerint a gyerekekhez való odafordulás, a nyelvi-esztétikai-ritmikai nevelés, a játékosság, a használati jelleg stb. mind-mind olyan tulajdonsága egy-egy szövegnek, mellyel messze nem merül ki azok beszédképessége. Legegyszerűbb ezt kimutatni pl. abban az esetben, amikor a gyerekszereplő tükörként funkcionál a felnőtt olvasó számára, vagy amikor egy gyerekvers azzal generál pluszjelentéseket, hogy a líra történeti indexeihez rendel hozzá valamilyen, a gyerek számára felismerhetetlen kódot.

Hasonló jelenségekkel szembesülhetünk a családi mozik kapcsán is, s nincs ez másként a Pixar-filmek esetében sem. A számítógépes csúcstechnológiával készült WALL·E ugyanakkor azért lehet ennek a kérdéskörnek az egyik legemlékezetesebb darabja, mert olyan filmes utalásokkal operál, melyek messze visszanyúlnak a filmtörténeti időbe. Szenzációs megoldásnak minősíthető pl., ahogyan a WALL·E minden idők egyik leghíresebb klasszikus sci-fijéhez, a 2001: Űrodüsszeia c. alkotáshoz viszonyul. A rájátszások közül (pl. a fedélzeti számítógép által akadályozott küldetés, a gonosz masinát jelölő piros gépszem, a felcsendülő Strauss-keringő stb.) csak egyet emelnék ki, azt a jelenetet, melyben a filmközi kapcsolatot a hangeffektus támogatja.

A szituáció a következőképpen fest. Miután WALL·E megérkezik az intergalaktikus csillaghajóra, melyben az eltunyult emberi kolónia hedonista hétköznapjait éli (egy monumentális wellness-szalonban), s az ÉVA által szállított növényminta alapján kiderül, hogy a Föld ismét lakható, a kapitány döntő lépésre szánja el magát. Előtte azonban felül kell emelkednie a rutinszerű eljárásokon, le kell győznie az elkényelmesedett életmódot. Amikor ezt megteszi és felkel a padlóról, majd tesz néhány lépést, felcsendül a 2001: Űrodüsszeia legfontosabb zenei motívuma, Strauss Zarathustrája. Mindez nyomatékosítja a jelenet kulcspozícióját, hiszen Kubrick mesterművében ez a dallamsor az emberiség történetének evolúciós ugrással felérő pontjaihoz kötődik. A WALL·E szóban forgó rövid snittje ezáltal gazdagabb lesz: egyrészt a kapitány tette összemberi távlatot kap (a kis lépés óriási lépésnek minősül), másrészt az animációs film ezzel tiszteleg a műfajt és a filmtechnológiát megújító mű, s nem utolsósorban pedig annak rendezője, Stanley Kubrick előtt.

Aligha kell bizonygatni, hogy ez a képlet sok-sok gyermeki tekintet (és fül) számára rejtve marad, ugyanakkor erről a gyermeknek nem is kell tudnia, hogy élvezhesse a produkciót. (Míg teszem azt a kis lánctalpas és az E. T. közti hasonlóságra előbb figyel fel a formai hasonlóság alapján.) S a dolog lényege éppen ebben rejlik: mindezt úgy oldják meg az alkotók, hogy a Kubrick-téma belesimul a sztoriba, e nélkül is értelmezhető marad a jelenet funkciója. Mondanom sem kell, hogy a Pixar szakemberei (John Lasseter, Andrew Stanton, Pete Docter, Brad Bird és kitűnő csapattársaik) ehhez nagyon értenek. Ha ebben valaki kételkedne, feltétlenül nézze meg a WALL·E extrakorongján helyet kapó, A Pixar története c. egészestés dokumentumfilmet, s be fogja látni (ha eddig nem tette volna), hogy ez a csapat nagyon-nagyon megérdemli a dicséretet. Ahogy a WALL·E-ról sem lehet szuperlatívuszok nélkül beszélni. (Én legalábbis nem tudok.) Hiszen mindaz, amit egy animációs film nyújtani képes, itt a legprecízebb módon működik. Óh, gyermeki agyak…


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.