Kovács László: Egy élet a Katedrával

Én mindig tanító szerettem volna lenni. S az is lettem, egész életemben tanítottam, akár iskolai katedrán álltam, akár egy művelődési ház színpadán, akár egy presszó pultjánál. Amikor volt osztálytársam, Szilvássy József pár évvel ezelőtt egy interjút készített velem, leírta egy emlékét is erről az én tanítóságomról: „Máig élénken emlékszem arra a napra, amikor 1963 szeptemberében felkeresett bennünket a pozsonyi közrádió egyik riportere, s arról érdeklődött, miért éppen ide jelentkeztünk, s mik a terveink. Kovács László azonnal válaszolt: Én néptanító szeretnék lenni!”

És ez az én pedagógiai pályám úgy alakult, hogy a Komenský Egyetemen 1968-ban szerzett magyar–történelem szakos tanári diplomámmal tanítottam szinte minden iskolafokozaton: a Pedagógiai Fakultásnak nevezett tanító- és tanárképző főiskolán Nyitrán, rövid ideig a Mezőgazdasági Szakközépiskolában Dunaszerdahelyen, ugyancsak rövid ideig a Nagyszarvai Alapiskolában, s a leghosszabb ideig alma materemben, a somorjai Madách Imre Magyar Tannyelvű Gimnáziumban, egészen nyugdíjba vonulásomig. Közben két szemeszternyi időt a Komenský Egyetem Magyar Tanszékén is. Csak az óvoda maradt ki, most már úgy látszik, végérvényesen. A katedra iránt mindig elkötelezett voltam, akkor is, amikor rövid ideig nem taníthattam, és a Csallóközi Múzeum munkatársaként tudományos ismeretterjesztő előadásokat tartottam szűkebb és tágabb pátriámban, a Csallóköztől a Bodrogközig.

A tanítás mellett azonban kezdettől fogva érdekelt a nevelés-oktatás elmélete, módszertana, elsősorban szakmódszertana. Az oktató munkámmal párhuzamosan ilyen irányú tevékenységet is kifejtettem, már nyitrai főiskolai tanárként rendszeresen publikáltam az akkor létező egyetlen pedagógiai jellegű lapban, a Szocialista Nevelésben. Ilyen irányú munkámban jelentős változás állt be 1989 után. Gyakorló pedagógusként egyik alapító tagja lehettem a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének. Máig ható nagyszerű élményem volt az 1990. január 13-i alakuló ülés hangulata. Az ilyen munka, a különféle szervezési feladatok akkor lekötötték szinte minden erőmet és időmet.

Ekkortól kezdődően bekapcsolódtam minden olyan szerveződésbe, melynek célja közvetve vagy közvetlenül iskoláink s a bennük folyó pedagógiai munka megújítása volt. Ilyenfajta tevékenység kezdett szerveződni Hodossy Gyula körül Dunaszerdahelyen. Ennek a pótolhatatlan igyekezetnek az eredményeként jött létre a két legfontosabb, máig létező és hatékony intézmény, a Katedra Társaság és a Katedra folyóirat. Mindkettő munkájában kezdettől fogva részt vettem, ha nem is egyforma intenzitással.

A folyóirat profiljának kialakításában, szerkesztői munkájában elévülhetetlen érdemei vannak Kulcsár Ferencnek, akit én a legalaposabb és legtisztességesebb szerkesztőnek ismertem meg. Lehet, hogy nem ez az írás a legalkalmasabb ennek elmondására, én azonban úgy érzem, hogy ezt el kellett mondanom. Hosszabb ideig a szerkesztőbizottság tagja is voltam, ezért ez nekem nem csak meggyőződésem, de személyes tapasztalatom is. A kilencvenes évek óta a lap több mindenben változott, külső megjelenésében is többször megújult. Nagyon szerencsés, hogy a Katedra-versenyek szervezését és lebonyolítását is felvállalta, mert ez, úgy érzem, a lap szakmai presztízsének is sokat használt.

A Katedra 20 éve alatt a katedrán álló szlovákiai magyar pedagógusoknak igazi fórumává vált, szakmai fejlődésüknek igazi szellemi műhelye lett. Biztonsággal állítható, hogy általa – ha lassan is – az anyanyelvű és anyanyelvi oktatásunk korszerűsödött, hatékonyabbá vált. Ezért érdemelnek köszönetet a szlovákiai magyarok teljes közösségétől a lap alapítói, fenntartói és munkatársai egyaránt.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .