Pintes Gábor: A mesehős küzdelme a dühös madarakkal, avagy miért olvassunk esti mesét a gyermekeinknek?

”A televíziókészülék képátmérőjének nagysága

 fordítottan arányos a szülők gyermekeikre fordított

aktív időtöltésének hosszával.”

 

Bevallom, nem szívesen kezdek szakmai jellegegű tanulmány írásába közhellyel, s a fent idézett gondolat esetében sem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez a megállapítás napjainkra vonatkozó ún. aranyigazság (tehát közhely), vagy akár empirikusan is alátámasztható tény. Eddig sem tettem és a jövőben sem célom kutakodni mások életvitelében, szokásaiban, azt azonban nem ígérhetem, hogy amennyiben a bevett szokások és gyakorlatok változásainak a következményei már általánosítható jelenségek és azok jelentős mértékben befolyásolják a pedagógus munkáját, eredményességének megítélését, akkor is szó nélkül hagyom mindezt.

Szokták volt mondani, hogy a (poszt)posztmodern kor egyik legjellemzőbb velejárója és ismertetőjele az, hogy a szokások, normák, szabályok, úgymond, fellazulnak – relativizálódnak, és az értékelendő dolgok és jelenségek megítélésének szinte kizárólagos kritériuma maga az ember. Az autonóm egyén, aki hol jobban, hol kevésbé van tisztában kötelességeivel és jogaival. Erkölcsről beszélni már nagyon nehéz és sokszor szorongást előidéző feladat lehet, mert az erkölcsnek mindig is azok az értékek a stabil pillérei, támpontjai, melyek kiismerhetővé, jellegzetessé, átláthatóvá, követhetővé teszik. A szabadság, s ezen belül az autonóm egyén szabadságának már-már bizarr értelmezése viszont sokszor tényleg lehetetlenné teszi azt (akit), hogy bárminemű erkölcsről beszélhessünk, esetleg annak jegyében neveljük, ne adj’ isten, valakitől még számon is kérjük viselkedésének, cselekedeteinek motívumát, indítékát. „Carpe diem – Élj a mának” – szólhatna az újabb közhely, mely szintén nagyon jellemzi és motiválja sokak gondolkodásmódját, elutasítva ezzel olyan norma-, szabály- és értékrendszereket, melyek sokszor túlmutatnak a mán és lényegük, filozófiájuk a jövőbe mutat.

Modernizáció, újítás – hangozhatnának az újabb jelszavak. Szomorú, hogy a modernizációt, avagy korszerűsítést a legtöbben hajlamosak leszűkíteni, ledegradálni az eszközök területére, azoknak cseréjére, a régi eltávolítására. Nagymértékű józanság és kellő bölcsesség is szükségeltetik ahhoz, hogy az ember ellent tudjon állni azon kísértéseknek, melyek azt sugallják (sokszor inkább torkaszakadtából ordítják), hogy ami régi, az rossz, elavult, használhatatlan! Válaszd az újat, a high-tech technológiát! Az majd levesz a válladról minden terhet, és olyan élményben, tapasztalatban lesz részed, mint még soha! Talán van is benne némi igazság. Talán tényleg nem érez sok ember annyi és olyan mértékű ürességet, amit sokszor egyedül a high-tech tud nyújtani. Lehet, hogy nem fogalmaztam a legpontosabban, mivel az üresség általában akkor következik be, ha valamely véletlen és gonosz fondorlat következményeként sokaknak el kell szakadniuk a high-tech-től. A teljes zavar elkerülése érdekében jegyzem meg, hogy nem tarom magamat őskövületnek, eme tanulmányt is számítógéppel írtam, van internet-előfizetésem, táblagépem, érintőképernyős telefonom, egy 16 éves működő tévékészülékem. A probléma lényegét nem az eszközökben látom, hanem abban, miként viszonyulunk hozzájuk, milyen kapcsolatban állunk velük, milyen helyet foglalnak el mindennapjainkban és miként viszonyulunk a korábbi korok klasszikus eszközeihez.

Lehet, hogy sokak számára meglepetésként hat, hogy a 20. század egyik legnevesebb etológusa (az etológia leegyszerűsítve a viselkedéssel, annak kutatásával, elemzésével és megértésével foglalkozó tudomány), Konrad Lorenz már a 20. század 70-es éveiben a civilizált emberiség halálos bűneiről írt könyvet. A nyolc „halálos bűn” közül is kiemelnék néhányat: versenyfutás önmagunkkal, az érzelmek fagyhalála, genetikai összeomlás-hanyatlás, a tradíciók lerombolása, a dogmák ereje. Persze, mondhatnánk, hogy mindez a posztmodern kor természetes velejárója. Az ok–okozatból az utóbbi. Szívügynek tekinteni valamit, behatóbban foglalkozni valamivel leginkább akkor szoktunk, amikor az eléri a személyes érintettség szintjét. Higgyük el, elértük! Állítom ezt úgy mint szülő – és mint pedagógus is! Szélmalomharcot vívni olyan tendenciákkal, körülményekkel szemben, melyek eleve kudarcra ítéltettek, nem szokásom. Viszont ugyanúgy nem szoktam megfutamodni, rezignálni olyan kihívásokkal szemben sem, melyek még tartogatnak némi esélyt, lehetőséget arra, hogy Konrad Lorenz halálos bűnei alól lehessen kivétel, hogy az igénytelenség és az üresség démona ne daráljon be mindenkit, aki csak egy kicsit is jelét adja a gyengeségnek, kényelmességnek, hajlandó „bedőlni” a mézes-mázos ígéreteknek! A nevelés mindig is pozitív célok elérése érdekében kifejtett erőfeszítés, tevékenység, ami sok-sok munkával, lemondással jár, de előbb vagy utóbb az eredménye is látható és észlelhető lesz.

Néhány sorral feljebb említést tettem bizonyos okozatokról. Ha ezekkel, úgymond, bajunk van, nem tetszenek, elégedetlenségünknek okozói, próbáljunk meg rávilágítani néhány okra! Nem ígérek általános, jól bevált receptet, mely minden gondra-bajra gyógyír lehetne. Szándékom csak annyi, hogy vegyünk észre néhány olyan lehetőséget, esélyt, amely által változtathatunk sok mindenen, ami fejtörést, esetleg álmatlan éjszakákat is okozhat.

 

1. Mennyi időt tölt el a szülő gyermekével? Az eltöltött idő alatt itt olyan, aktív időtartamot értünk, mely bensőséges, közvetlen, őszinte, szubjektív. Ebből az időből le kell számítani azt a részt, mely a mindennapos, monoton és objektív tevékenységekhez kötődik – amikor látszólag együtt van a szülő a gyermekével, de mégsem teljesíti azokat a feltételeket, melyeket feljebb említettem. Megrázó volt számomra az Új-Walesi Egyetem Társadalompolitikai Tanszékének tanulmánya, mely szerint egy átlagos hétköznapon az apák átlagban 6, azaz 6 percet töltenek el gyermekükkel. A tanulmány kitér arra is, hogy Ausztráliában a „tipikus” családi-otthoni tevékenységek 90%-át az anya végzi, és ebbe sorolandó a gyermekkel való foglalatosság is. A mindennapi tanulás, öltöztetés, fürdetés viszont nem tartozik az aktív időtartamba, ezért még ha minden bizonnyal több idő jut is az anyára a gyermekkel közösen eltöltött időből, ez akkor is megrázóan kevés. Mi is lehet ennek az oka? Nem akarok boszorkányüldözésbe kezdeni, de nem lehet nem észrevenni, hogy az ún. civilizált és fejlett társadalmak többségében olyan családon belüli elszigetelődés ment végbe, aminek eredménye az lett, hogy egy fedél alatt él több ember, akiknek túl sok közük nincs is egymáshoz. S hogy nem kommunikálnak? Dehogynem! Általában valaki mással – esetleg a világ túlsó feléről, vagy ha nagyon kell, a szülővel is: mobilon, Skype-on, közösségi hálón. Közös tévénézés, ebéd, vacsora, séta, biciklizés, cukrászdába menés? Felejtsük el! Ha a lehetőségek engedik, sokan igyekeznek kialakítani a maguk kis elszigetelt világát – a családon belül –, amibe belépése inkább másnak van, mintsem a legközelebbi személyeknek. A lehetőségek megteremtése pedig gyakran a prioritások kérdése.

 

2. Miért van annyi gond a mai gyerekekkel? Nem hinném, hogy a mai gyermekekkel több gond lenne, mint bármikor ezelőtt. A különbség mindössze annyi, miként és ki kezeli azokat a gondokat, bajokat, melyek természetes velejárói a gyermekfejlődés minden egyes korszakának. A jelenkor tanulóinak szüleit az X és Y generáció megnevezéssel szokták illetni. Nem véletlenül említem a szülők generációját, mert azzal, hogy a gyermekeket „felmentettem” a gondok okozói vád alól, jómagam a fő gondot a szülőkben látom (írom ezt szülőként és egyben pedagógusként is). Mintha a ma gyermekeinek szülei nem nőttek volna fel a szülői szerephez, szerepekhez és azokat a jellegzetes vonásokat, sajátosságokat vélhetjük felfedezni viselkedésükben, hozzáállásukban, melyek inkább egy tizenéves viselkedését, problémamegoldását jellemzik. Kibújni a felelősség alól, másra hárítani azt, önmagunk igényeinek előtérbe helyezése, az anyagi jellegű dolgok felértékelése. Összefoglalva ez egy olyan hedonisztikus szemléletmód és életfilozófia, melyre Erich Fromm már szintén jó néhány évtizeddel ezelőtt felhívta a nyugati világ figyelmét. Persze mondhatnánk, hogy mi rossz van abban, ha az ember egy kicsit „élvezni” szeretné az életet! A legnagyobb kockázatot a példában, a mintában látom. Ha a gyermek azt látja, érzékeli, és később tudatosítja, amit és ahogy ma nagyon sok szülő tesz, naivitás lenne azt gondolni, hogy szülőként másképp fog viseltetni gyermeke, a tanárok, az iskola iránt. Nem állítom, hogy csak a szülőkkel van gond. Tudom és tapasztalom azt is, hogy nagyon sok a gyenge tanár, akiket semmiképp sem lenne szabad gyermek közelébe engedni. Az a tény, hogy az elmúlt 20–25 év alatt az érettségizett fiatalok egyetemre való jelentkezésének és bejutásának aránya 10–15%-ról 60–65%-ra emelkedett és ennek jelentős részét éppen a tanító- és tanárképző szakok „nyelték” le, mind a mai napig azt eredményezi, hogy a mindig is meglévő MINŐSÉG mellett bizony egyre nagyobb arányban van ott a „konkoly” is. Mindezt figyelembe véve sem lehet viszont tétlenül nézni azt, ahogy alakul és változik a szülők többségének az iskolával, tanárral szembeni (v)iszonya. Nagyjából, mint ahogy egy tizenéves viszonyul a felnőtt környezetéhez, csak más jogokból és kötelességekből kiindulva!

 

3. Miként töltik a fiatalok szabadidejüket? A szabadidő alatt azt az időt értjük, amely a mindennapi kötelességek és szükségletek elvégzésén és kielégítésén kívül megmarad. Nem hinném, hogy manapság kevesebb szabadideje lenne egy gyermeknek. Ami viszont lényegesen különbözik a korábbi évtizedek gyakorlatához képest, az a szabadidő eltöltésének módja és leginkább motívuma. Még jól emlékszem arra, hogy tanszékünkön úgy 8–10 évvel ezelőtt az „unalom” témájára lettek szakdolgozatok kidolgozva, melyek egyre inkább velejárói a fiatalok életének. Sok szülő ezt úgy igyekszik megelőzni, orvosolni, hogy betáblázza gyermeke minden szabad percét. Nem is lenne ebben semmi rossz, ha ez összhangba kerülne a gyermek érdeklődésével, akaratával. Ellenkező esetben nem beszélhetünk szabadidőről, mert az már kötelesség! Azok számára pedig, akiknek nincs „menedzselve” a szabadideje, nem marad más, mint az unalom és annak járulékos következményei. Persze, ez így elég szélsőségesen hangzik, de tény, hogy bizonyos életkorig igenis fogni kell a gyermek kezét és az irányítást, szabályozást csak annak függvényében lehet fokozatosan átadni, milyen mértékben adja a gyermek jelét megfelelő érettségnek, mennyire képes értelmesen és hasznosan eltölteni azt az időt, mely saját kikapcsolódására, épülésére szolgálhat.

 

4. Tényleg modernizálunk? Néhány sorral feljebb tettem már említést a modernizációról, avagy korszerűsítésről. Sajnos gyakran esünk abba a csapdába, hogy azt hisszük, a technika legújabb vívmányai, azoknak alkalmazásai mindig javunkra válnak. Nem kell hozzá különösebb szakmai tudás, kutatások eredménye, hogy lássuk, miként húzódik el előttünk az a bizonyos „mézes-madzag”, melyről azt hisszük, hogy tényleg nagy segítségünkre lesz. Nem is olyan régen még csak egy tévékészülék volt egy háztartásban, ahol a család apraja-nagyja találkozott, sírt-nevetett, szurkolt és ellenszurkolt. Halkan jegyzem meg, hogy közben együtt volt a család. Tudni kellett megegyezni abban, mi legyen a nézett műsor, milyen sorrendben. Lehetett véleményt mondani, kommentálni, volt kivel megosztani mindezt. Az utóbbi évek lehetőségei (életszínvonala?) viszont sokakat győztek meg sikeresen arról, hogy milyen jó és előnyös dolog az, ha tulajdonképpen mindenkinek lehet saját tévékészüléke, melyen azt néz, amit csak akar, saját telefonja (ami már messze nem csak telefon), számítógépe, táblagépe. És mindezzel együtt saját kis elszigetelt élete, léte, mely igaz, hogy a többiekkel közös „lakcím” alatt történik. De mégsem! Nincs megegyezés, vita, szurkolás, vélemény. A ma embere gyakran azért sem tud hallgatni, mert mindig van, ami szól hozzá, ami leköti a figyelmét. Hol marad viszont az információ, az új adat feldolgozása, kritikus értékelése, a visszacsatolás?

 

5. Mi a jó befektetés a jövő szempontjából? A fenti sorok talán kissé negatív hangnemet ütöttek meg, viszont szilárd meggyőződésem, hogy a felvetett gondok-bajok okozói a rosszul irányított befektetéseink. Mind a gazdasági jólét, mind a gazdasági válság idején a befektetéssel kapcsolatban a tőke, az anyagi világ egyes elemei szoktak eszünkbe jutni. Ha viszont a gyermek jövőjébe való befektetésről beszélünk, elsősorban nem az anyagi jellegű dolgokra kellene gondolnunk! A legjobb és legjövedelmezőbb befektetés a minőségi idő és a személyes részvétel, mellyel hozzájárulunk gyermekeink boldogulásához, gazdagodásához. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok ember (szülő?) számára életképesebb és vonzóbb alternatívát jelent biztosítani bizonyos anyagi jellegű dolgokat, szemben az idővel, a törődéssel, az együtt töltött és végzett tevékenységekkel. Ilyenkor merül fel bennem a kérdés: miért akar valaki szülő lenni? Mi más oka lehetne még azon kívül, hogy a lehető legtöbb időt kívánja eltölteni családjával? Kényszer? Társadalmi konvenciók?  Ha az időnk túl drága ahhoz, hogy valaki számára (még ha az a családunk is) odaadjuk, megosszuk vele, akkor jönnek a jól megszokott befektetések: saját tévé, számítógép, bérelt szabadidő, de mindez valaki mással. S hol marad a közös séta, bringázás, bújócskázás? Ez az idő már túl drága.

 

6. Miért is olvassunk gyermekeinknek (esti mesét)? Amikor a tanulmány írásába belekezdtem, még azt hittem, főleg az olvasásról és az esti mesék fontosságáról fogok írni. Talán nem is gondolnánk, de az eddig leírtak nagyon is szoros összefüggésben vannak azzal, hogy miért is kellene gyermekeinknek sokat (esti mesét) olvasni. Nem is tudom, pontosan milyen célzattal kérdeztem nemrég gyakorló óvónők egy csoportját, hogy milyen tapasztalataik vannak a meseolvasás tekintetében. Leggyakrabban azt a választ kaptam, hogy a gyerekek számára szinte „unicumként” hatnak az elalvás előtti mesék, mert ez egyike azon ritka alkalmaknak, amikor élő szóban hallhatnak mesét. Alsó tagozatos tanítókat kérdezve szintén arra a megállapításra jutottam, hogy a gyermekeknek manapság nem nagyon olvasnak mesét. Meg vagyok döbbenve! Miért akar valaki szülő lenni, ha gyermekének meseolvasás helyett előfizeti a „jim-jam”-et, később a „mini-max”-ot és „cartoon network”-öt? Még később „befektet” egy táblagépbe kb. 80–400 euro összegig. Ami pedig a vásárolt játékokat illeti, az a néhány euro szinte elhanyagolható „befektetés” ahhoz képest, milyen szabadságot, nyugalmat kapok érte és a biztonságnak tudatát, hogy a gyermek nem csavarog, hanem egész nap a kis szobájában ül, fekszik, és azt teheti, amihez a leginkább kedve van. Ebből a befektetésből viszont hiányzik az, ami a leglényegesebb: az együtt töltött minőségi idő, a részvétel és a törődés. Gondoljunk csak arra, miként fogja napi több órányi dühös madár–királymalac párharc fejleszteni a gyermek gondolkodását, érzelmeit, szokásait, melyeket a gyakorlatban, éles helyzetekben kellene alkalmaznia.

 

A meseolvasás, az esti mese olvasása csak egy példa, egy szimbólum arra, hogy a jelenkor technikai vívmányai mellett miként lehet tényleges családi életet élni, miként lehet gyermekünknek valóban a lehető legtöbbet adni. Van-e több annál, mint amikor a gyermek még tizenéves korában is odabújik szülőjéhez, kijavítja őt, mert valamit félreolvasott? Megkérdezi, hogy mit jelent az, hogy gáláns (mert nem érti az idegen szó jelentését). Az esti mese, az olvasás, a gyermekeinkre fordított idő nem csak abban köszön vissza, hogy nyugodt légkörben hajtják le fejüket, hogy az iskolai tanulás során teljesen más szinten veszik az akadályokat. Képletesen mondva ez nem más, mint a dühös madarak harca a mesehősökkel, ahol ma inkább a dühös madarak állnak nyerésre.

Ezzel szemben a józan és bölcs hozzáállás és törődés hozzájárulhat ahhoz, hogy önmagunk és gyermekeink életének, életvitelének bizonyos kerete legyen, melynek megvannak a maga szabályai, lehetőségei, támaszai. Mindezen tényezők egyben kiindulópontot jelenthetnek a saját célok kitűzéséhez, az önmegvalósításhoz, hogy egy életen át ne mások diktátumához kelljen alkalmazkodnunk, hogy kritikátlanul fogadjunk el és teljesítsünk olyan követelményeket, melyek nem sajátjaink, melyekben nem a mi értékrendünk és értékorientációnk tükröződik vissza. Ha valaki tényleg SZÜLŐ és NEVELŐ akar lenni, szánjon rá időt, és igyekezzen felnőni ehhez a szerephez!

 

 

Felhasznált irodalom

 

DOMBI, A. 1999. Tanári minta – mintatanár. Gyula: APC-Stúdió, ISBN 963-7874-99-2

FROMM, E. 1994. Birtokolni vagy létezni? Budapest: Akadémiai Kiadó, ISBN 963-05-6727-X

CHAPMAN, G., CAMPBELL, R. 2006. Gyerekekre hangolva. Budapest: Harmat, ISBN 978-963-9148-77-2

LORENZ, K. 2001. A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. Budapest: Cartaphilus Kiadó, ISBN 963-9303-16-x

 

A tanulmány a KEGA č. 052 UKF-4/2011, VEGA 1/0184/11. kutatási projektek megoldásának szerves részét képezi.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .