Szabó Annamária: Nem sütkérezni mentem Horvátországba… – A történelemoktatás sikerei a komáromi Selye János Gimnáziumban

 

Az idei tél számomra egy horvátországi jutalomkirándulással végződött a Rákóczi Szövetség jóvoltából, amelyen a szervezet által meghirdetett esszé- és irodalmi pályázaton szerzett különdíjam jutalmaként vehettem részt.

Ez az utazás nem egy szokványos vakációt jelentett, tengerparton sütkérezéssel, hiszen ezt az évszak még nem is engedte volna, másrészt pedig utunk célja az ország terültén található történelmi emlékhelyeink felfedezése volt. Budapestről indultunk egy igencsak színes, a történelmi Magyarország különböző régióiból érkezett, körülbelül harmincfős társasággal, voltak itt a fővárosból, Szlovákiából, de még Erdélyből is képviseltették magukat páran, a kirándulás ugyanis a Gloria Victis történelmi vetélkedő első öt helyezett csapatának jutalma is volt egyben. A magyar határt vagy négy és fél óra buszozás után hagytuk magunk mögött, majd célba vettük Eszék városát, ahol már várt ránk a helyi magyar közösség egyik oszlopos tagja, hogy körbevezessen minket a városban, amely nemcsak a múltbéli hídrobbantás miatt lehet érdekes az odalátogató turistáknak, hanem nagyon hangulatos sétálóutcáival, különböző korokból fennmaradt épületeivel is csábítja a látogatókat. Persze figyelmesen járva a városban az embernek akarva-akaratlan feltűnik, hogy a délszláv háború nyomai még mindig mélyen élnek benne, amit sajnos elég nyomatékosan bizonyítanak a golyónyomokkal tarkított házfalak. Eszéki idegenvezetőnk megmutatta nekünk a helyi magyar iskolát is, amely különösen tetszett nekem, ugyanis – mint a vezetőnk elmondta – kis létszámú iskoláról lévén szó, a sportversenyeken megverik őket a horvát csapatok, egy dologban azonban országelsők, ez pedig nem más, mint az íjászat. Másnap folytattuk az utunkat a főváros felé, útközben azonban megálltunk még néhány falucskában, amelyeket akár magyar nyelvszigetnek is nevezhetnénk. Ezek a Valkóság falvai, és szintén magukon viselik a háború nyomait. Folyamatosan fogyó lakosságuk inkább a nagyobb városokban néz munka után. Azonban, mint minden régióban, itt is van néhány karizmatikus személyiség. Ilyen embert ismerhettem meg Kórógy falu református lelkészében, aki igazán jó helytörténeti – és egyben társadalomtudományi – elbeszélőnek bizonyult, olyannyira, hogy kissé késve vettük az irányt a főváros felé.

Zágráb számomra nagyon sok hasonlóságot mutatott Budapesttel, elég, ha megemlítem a belső udvarokkal rendelkező házakat, a városrendezést, vagy a Mátyás templomra hajazó katolikus székesegyházat. A városban eltöltött nap során sok érdekességet láttam, mint például a Dante fia által alapított, máig működő gyógyszertárat, vagy pedig a trafalgári ütközetnél Nelson admirális hajójáról leesett láncot, amelyet horvát tengerészek találtak meg és hoztak ide. Másnap az egykori Monarchia Riviéráján találtuk magunkat, amelynek központja egykoron az olasz, horvát és magyar nyelvű Fiume volt, amelynek virágzó kikötőjébe mindenfelől futottak be kirándulóhajók. Itt találkoztunk ottani idegenvezetőnkkel, Gergely bácsival, aki 79 évét meghazudtoló fizikai teherbírásával és információmennyiségével túlszárnyalt mindannyiunkat. A fiumei lakosok büszkék a várukra, amelynek egykoron bolond úrnője elkergette az oda bemenni akaró náci katonákat, büszkék II. János Pál pápa látogatásaira és persze az egyedülálló hal- és zöldségpiacukra. A városka egyetlen szégyenfoltja a pangó hajógyára, amelyet bárki megvásárolhat egy euróért, feltéve, ha kifizeti az ott dolgozó kétezer munkás több hónapja meg nem kapott bérét.

Ugyanennek a napnak a délutánján célba vettük az Isztriai-félszigetet, és Gergely bácsi buzgó meséit hallgatva elindultunk legdélebbi pontjára, Pula városába. Pula nevezetes az amfiteátrumáról, amely a beavatatlan szemnek akár szebbnek is tetszhet, mint a római Colosseum. Ezt a városkát persze nem csak mi és a hozzánk hasonló egyszerű világvándorok fedezték fel maguknak. Évekig itt élt és tanított a helyi angol nyelviskolában James Joyce ír író, akinek nyughatatlan természete pár évig békére lelt ebben a mediterrán városkában.

Visszaindulásunk napján még tettünk egy kis kitérőt Krajelvicában, ahol megkoszorúztuk a helyi Frangepán-kastélyt, majd egy kis tengerparti séta és az egyre jobban tavaszodó, napsütéses Horvátország képével vettünk búcsút ettől a néha kicsit fárasztó, de nagyon tartalmas, eseménydús és az életemet még sokáig meghatározó négy naptól.

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .