Szitás Páter: Oktatásügy az elégséges és elégtelen határán (folytatás) – A szlovákiai magyar oktatáspolitika és iskolarendszer aktuális állapota és kihívásai

3. A reformok szükségességéről

 

Szlovákia oktatásügye[i] alapvetően a következő módon épül fel: a hároméves óvodai képzést a kilenc évig tartó alapiskolai követi, mely után a diákok dönthetnek[ii] a továbbtanulásról vagy a munkaerő-piaci belépésről. Amennyiben a fiatal folytatni kívánja tanulmányait, ezt megteheti négyéves gimnáziumban, négy- vagy ötéves szakközépiskolában, valamint hároméves szakmunkásképzőben. Utóbbi csupán „inaslevéllel” végződik, amelynek megszerzése után további kétéves képzés sikeres abszolválása vezethet az érettségi vizsgákhoz, melynek sikeres letétele az előfeltétele az egyetemi tanulmányoknak. Szlovákia a Bolognai Nyilatkozat[iii] jogrendbe ültetésével részese lett az Európai Felsőoktatási Térségnek, és sikeresen honosította meg az Európai Kreditátviteli Rendszert (ECTS) is. Ennek alapján felsőoktatása háromlépcsős: a hároméves bakkalaureátusi szintet kétéves magiszteri (mester) képzés követi, mely három vagy ötéves doktori képzéssel teljesíthető ki.[iv]

A felvidéki magyarság megmaradásának záloga nemzeti oktatásügyünk valamennyi szinten történő megújulása. Ez azonban oktatásügyi autonómia hiányában nem mehet végbe függetlenül a szlovák nyelven oktató intézményektől. A problémák pedig ott is ugyanazok: kevés pénz, rossz tananyag, átgondolatlanság. Ha az ország s vele a felvidéki magyarság nem akar véglegesen lemaradni az európai nemzetek mögött, véleményem szerint az egész rendszert átfogó reformokat szükséges végrehajtani. Úgy gondolom, hogy eme folyamatnak alulról kell elindulnia, de valamennyi szintet érintenie kell. Az alsóbb szinten eszközölt változásra feljebb már lehet és kell is építeni. A szlovákiai magyarság szempontjából a cél kettős: úgy kell megállnunk a helyünket a versenypiacon, hogy közben megálljuk a helyünket magyarként is.

Ahogy László Béla A magyar oktatásügy című tanulmányában fogalmaz, „a magyar nevelési nyelvű óvodákba járó gyermekek száma alapvetően meghatározza a magyar tannyelvű iskolákba járó tanulók számát. A szlovák nevelési nyelvű óvodákba járó magyar nemzetiségű gyermekek túlnyomó többségét ugyanis szlovák tannyelvű iskolákba íratják be a szülők.”[v] Országos szinten a magyarság lélekszámarányával korreláló óvodai lefedettség megmaradásunk egyik záloga. Annak ellenére van ez így, hogy a magyarlakta vidékekre jellemző munkanélküliség okán kevesebben és később íratják be gyermekeiket eme intézményekbe. Ugyancsak kiemelkedően fontos a nemzetünk nyelvén oktató kisiskolák megőrzése. Elfogadhatatlan, hogy 6–10 éves gyerekeknek nagy távolságokat kelljen megtenniük lakhelyüktől azért, hogy anyanyelvükön részesülhessenek elemi szintű képzésben.

Alapiskoláinkban olyan tananyagot kell a diákok elé tárni, amely valóban alapot ad az életükhöz. Az átvett mennyiség nem mehet a mélység és elsajátítás mértékének a rovására. Az iskolában oktató-nevelői folyamatnak kell lezajlania, ahol a nevelésen legalább akkora a hangsúly, mint az oktatáson. A szellemi képzés, a matematika, az irodalom, egy idegen nyelv és a többi alapvető tantárgy mellett, kicsit annak rovására is, véleményem szerint újra helyet kellene adni olyan, a hétköznapi élettől elidegeníthetetlen területeken való jártasság megszerzésének, mint a háztartási ismeretek, a munkára nevelés vagy az alapvető gazdasági ismeretek. Egy alapiskolát végzett egyénnek képessé kell válnia arra, hogy kitöltse adóbevallását, s tisztában legyen azokkal a jogokkal és kötelességekkel, melyek rá vonatkoznak a „felnőttek világában.” Ugyancsak elvárható volna, hogy ismerje a közlekedési táblákat, ki tudjon cserélni egy villanykörtét, elsősegélyt tudjon adni, vagy éppen (ön)veszélyokozás nélkül megfőzzön egy ebédet. Ugyancsak az alapszintű közoktatás részévé kellene tenni a levelezést és a vakon gépelést. Tisztában vagyok azzal, hogy eme felsorolást sokan megmosolyogják, viszont napjaink tizenévesei a felsoroltakra túlnyomó többségben képtelenek.

A középiskolai reformokon belül hangsúlyos szerep kell jusson a szakközépiskolák átalakításának. Szlovákia napjainkban elmondhatja magáról, hogy az európai autógyártás egyik fellegvárává[vi] lett, hiszen három nagy autógyár is jelen van az országban. Szakiskoláink azonban nincsenek felkészülve arra, hogy végzőseikből olyan munkaerőt bocsáthassanak a gyárak rendelkezésére, amelyet azok átképzés nélkül alkalmazni tudnának. Míg a gimnáziumaink terén a lemaradás nem oly nagy, a szakiskolai oktatásunk komoly átalakításra szorul. A feladat nem túlságosan bonyolult, bár lehet, hogy kicsit fájdalmasnak és megalázónak tűnik: meg kell kérdezni a nagy gyárakat, hogy mit is tanítsunk. Ugyancsak változtatni kell az érettségi vizsgák rendszerén. Véleményem szerint itt a román példát kell követni, ahol óriási összeget fordítottak arra, hogy eme megmérettetésnek visszaállítsák a tisztaságát, s ezáltal a tekintélyét. Tették ezt úgy, hogy kamerarendszert telepítettek az érettségiző osztályokba, kiszűrve ezzel a csalás lehetőségét.[vii] Fontosnak érzem megjegyezni, hogy mindennek nem az a célja, hogy a diákok a romániaihoz hasonló rossz eredményeket mutassanak fel, hanem az, hogy biztosítjuk az eredmények reális voltát, függetlenül attól, melyik intézményben születtek.

A társadalom egyetemet végzett, értelmiségi rétegétől várható el, hogy az országot a későbbiekben irányítsa, s a kulcsfontosságú döntéseket meghozza. Mivel iskolák közül egyetemből van a legkevesebb, valószínűsíthetően itt valósulhat meg a folyamat a leggyorsabban. Úgy gondolom, hogy széleskörű társadalmi egyeztetés során ki kell mondani, hogy egy olyan kis ország, mint Szlovákia, nem engedheti meg, hogy területén harminckilenc[viii] felsőoktatási intézmény működjön. Hosszútávon ennyi egyetem és főiskola sem anyagilag, sem szakmailag nem maradhat fenn. Nagyfokú körültekintésre és egyeztetésre van ugyanakkor szükség annak meghatározására, hogy mely intézmények milyen szakágakra specializálódjanak a jövőben, és a piac diktálta követelményeket is figyelembe kell venni az esetleges egyetembezárásoknál. Utóbbit jelen helyzetben elkerülhetetlennek tartom.

 

3.1 Finanszírozási kérdések

 

A pénzügyi kérdés felemlegetésével eljutottunk az egész oktatásügyünk legnagyobb gondjához, az alulfinanszírozottsághoz. Kijelenthető, hogy az oktatásügy évtizedek óta mostoha ágazatként van kezelve; nincsenek megteremtve benne azok a feltételek, melyek a minőségi oktatást biztosíthatnák. Történtek ugyan némely téren innovációs beruházások az elmúlt években,[ix] de ez még így is csupán csepp a tengerben. Addig a pontig, míg nem gondoskodunk arról, hogy a pedagógusi életpálya vonzóvá váljon, nincs esélyünk a felemelkedésre. Hiszen míg a középiskolákban legkiválóbban teljesítő diákok zömének a fejében meg se fordul, hogy életüket a leendő nemzedékek nevelésére és tanítására fordítsák, addig a kevésbé kiválóak fogják ezt tenni, csökkentve ezzel a munka hatékonyságát. Ameddig tanáraink nem engedhetik meg maguknak, hogy miután iskolai óráikat letanították, otthon képezzék magukat, nyári egyetemre járhassanak, színházbérletük legyen, folyóiratokat fizethessenek elő, könyveket vehessenek, családjuknak értelmiségi egzisztenciát biztosíthassanak, hanem ehelyett rohannak a délutáni műszakra, nyelviskolába oktatni, magándiákokat fogadni, villanyt szerelni, valahova takarítani stb., addig ne várjuk, hogy iskoláink és a benne folyó munka színvonala emelkedni kezd! A piacgazdaság kőkemény szabályai itt is éreztetik hatásukat: nincs pénz, nincs eredmény.

Az iskolaügybe külső – tehát nem állami – pénzt juttatni mindig és minden ország kormányának a felsőoktatásba a legegyszerűbb, rendszerint tandíj formájában. Az amerikai egyetemeken komoly hagyománya van mindennek, egy dologról azonban ilyenkor rendszerint megfeledkezünk: amíg az Egyesült Államokban egy diplomás ember sokszorosát keresi annak, amit egy nem diplomás, addig ez nálunk egészen máshogy van. Vannak olyan ágazatok, ahol a dolog működik, de többségében nem mondható el az, hogy egy – akár érettségivel se rendelkező fizikai munkás – rosszabbul keresne, mint egy diplomás középiskolai tanár.[x] Mindezzel arra próbálok rámutatni, hogy helytelen elővarázsolni a kalapból a nyugati példát, és varázsütésre költségtérítésessé változtatni felsőoktatásunkat. Biztosítani kell, hogy az érettségizett fiatal – származásától, anyagi lehetőségeitől függetlenül – ingyen részt vehessen egyetemi képzésben, az első diploma megszerzéséig. Az azonban nem tartható állapot, hogy közpénzekből – bármely képzési területen – kinevelt szakemberek minden szankció nélkül hátrahagyhassák szülőföldjüket.[xi] Itt a magyarországi példát tartom követendőnek: hallgatói szerződésekkel biztosítani kell, hogy az államilag finanszírozott tanulmányokat folytató diplomás bizonyos ideig szülőföldjén vállaljon munkát, ellenkező esetben pedig térítse meg képzése költségeit. Az állami finanszírozású mellett meg kellene hirdetni költségtérítéses képzéseket is, és az ezekből származó bevételeket az egyetemek saját fejlődésükre fordíthatnának. Emellett forrást kellene találni az intézménytámogatás növelésére, és az infrastruktúra fejlesztésére is.

Közép- és alapiskolákban a pénzügyi források növelése már jóval bonyolultabb feladat. Itt semmilyen körülmények között sem szabad tandíjat kérni, a finanszírozás emelését azonban sürgősen meg kell oldani. Ne feledjük: ideális esetben az egyetemeken nagyrészt tudósoknak kell a katedrán állniuk, míg a közoktatás többi szintjén van szükség a bölcsészekre, pedagógusokra. Meg kell alkotni egy pedagóguséletpálya-modellt, be kell vezetni az adómentes pedagógus-minimálbért, melynek a mindenkori minimálbér többszörösét kell érnie. Végre kell mindezt hajtani akár olyan áron is, hogy ez az iskola által alkalmazott – alkalmazhatott – tanárok létszámának csökkenéséhez vezethet. Az egyetemeket, a tanárképzésre bekerülő hallgatókat sokkal jobban megszűrni, pályaalkalmassági, pszichológiai, tanítói szakon logopédiai vizsgálatnak is kitenni. Minél hamarabb vissza kell állítani eme hivatás presztízsét, ugyanis minél később kerül sor erre, annál nehezebb és drágább folyamat lesz!

 

3.2 Mikro szintű kérdések

 

Mit tanítani? Hogyan tanítani? Melyik évfolyamnak tanítani? Milyen mélységben tanítani? Mit nem tanítani? Mind-mind olyan kérdés, melynek önálló kifejtése eme dolgozat terjedelmének sokszorosát igényelné, és kizárólag helyes választ nagyon összetett adni rájuk. Amit általánosságban ki lehet és kell tűzni, azok a célok. Mit várhat el a társadalom, milyen kritériumoknak kell megfelelnie a közéletben egy alapiskolát, egy középiskolát vagy egy egyetemet végzett embernek? Mindezek deklarálására e dolgozat keretei között sem érzek felhatalmazást; az ítéletet a társadalom hivatott kimondani saját magáról. Annyit azonban megjegyeznék: a tisztesség, a becsület, a jóindulat, az erkölcs azok az örökérvényű, az ember szívébe írt fogalmak, melyek élhetővé teszik a hétköznapokat. El kell hinnünk, hogy a tudás nem fölérendeltje a jóságnak, az ész nem fölérendeltje a szívnek, az értelmi intelligencia nem állhat az érzelmi intelligencia fölött.

Zárszó

 

A dolgozatom legelején olvasható Reményik Sándor-idézetben a költő az általa megnevezett legfontosabb intézmények, a templom és az iskola megmentésére szólít fel. Két olyan létesítményről, küldetéssel felruházott helyről ír, mely túlmutat pusztán intézményi mivoltán, s egy szebb jövő felé tárja karjait.

Bármennyire elcsépeltnek is hat az állítás, napjaink társadalma súlyos válságát éli, ugyanis szinte minden szférájában, megnyilvánulásainak többségében élet- és önellenes. Azok a klasszikus értékek, melyek hosszú évszázadokon keresztül elidegeníthetetlennek számítottak a társadalmi ranglétra legalján jegyzett embertől kezdve a legfelsőbb körökig bezárólag, ma eltűnő félben vannak vagy már megsemmisültek. Míg nagymamáink szívébe vésve fellelhetőek még az élni akarás és élni tudás elemei, napjaink embere sok esetben lehajtott, homokba szorított fejjel hajszolja a mindennapokat, soha meg nem állva és fel nem lélegezve. Fiataljaink túlterhelten, depressziósan, magányosan nőnek fel, hiszen a társadalom, melynek mindannyian a tagjai vagyunk, egyre kevesebb időt fordít rájuk. Tudatosítanunk kell: az embernek kell az ember, s társadalmunkon hosszútávon úgy segíthetünk leginkább, ha a következő nemzedékekbe fektetünk be.

Infrastruktúránk, iskoláink vannak, s bár nem úgy működnek, mint ahogy működhetnének, de az ezen való változtatás rajtunk áll. Meg kell értenünk, hogy életszínvonalunk felemeléséhez, egy erősebb társadalmi kohézió megszületéséhez a tudás megszerzése az első lépés. Míg évszázadokkal ezelőtt csak kiválasztottak léphettek be az oktató-nevelő intézetek kapuin, ma ezt senki sem kerülheti el. Kötelességünk élni eme ragyogó lehetőséggel.

statisztik

Irodalom

 

  • Bókay Antal:

2006           Az irodalomtanítás irodalomtudományi modelljei. In: Sipos L. főszerk.: Irodalomtanítás a harmadik évezredben. Krónika Nova Kiadó, Budapest.

 

  • László Béla

2003           A magyar oktatásügy. Fórum Intézet, Somorja.

 

  • Pukánszky Béla – Németh András:

1996           Neveléstörténet. NTK, Budapest.

 

Források a világhálóról

 

Jonhs Hopkins Magazine: http://www.jhu.edu/~jhumag/

  • Központi Oktatásügyi Információs Portál: www.iedu.sk
  • Kronika.ro hírportál
  • lexiophiles.com nyelvészeti honlap
  • Magyar Elektronikus Könyvtár: www.mek.oszk.hu
  • Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatalának weboldala: www.statistics.sk
  • Szlovák Oktatásügyi Tárca Információs és Prognosztikai oldala: www.uips.sk


[i] Vö. http://www.uips.sk/prehlady-skol/ – 2012. december 8-án

[ii] A tankötelezettség a 16. betöltött életévig tart.

[iv] Természetesen vannak átfedések a rendszer elemei között, elég csak a nyolcosztályos gimnáziumokra, vagy éppen a még működő rigorózus doktori eljárásra gondolni. Ugyancsak részei a rendszernek a különféle művészeti és speciális nevelést igénylő gyerekek számára fenntartott intézmények.

[v] László Béla: A magyar oktatásügy, 203.

[vi] Vö. http://index.hu/gazdasag/vilag/szan060125/ – 2012. december 8-án

[ix] Gondolok itt például arra, hogy iskoláink zömét rákapcsolták a világhálóra.

[x] Eme összehasonlítás célja semmiképpen sem az, hogy a fizikai munkások javadalmazásának rovására vélném jogosnak javítani a literátus értelmiség anyagi körülményeit. Ugyancsak nem célom olyan érzést kelteni az olvasóban, hogy a fizikai munkát ne tartanám fontosnak, tisztességesnek vagy elismerésre érdemesnek.

[xi] Ez az egyre gyakoribb tendencia ugyanis minden szempontból kárára van az országnak, hiszen – a példa kedvéért – egy orvos kitaníttatása euróezreibe kerül az adófizetőknek, mely összeg sokkal inkább befektetésként, semmint ajándékként értelmezendő, melyet az adófizető a saját egészségébe fektet: hozzájárul ahhoz, hogy orvosokat képezzünk, cserébe ő az általunk kitaníttatott orvos szolgáltatásait kívánja igénybe venni, ha megbetegszik. Amennyiben azonban az idézett doktor már külföldön praktizál, eme igényét a „befektető” állampolgár nem tudja érvényesíteni, s így kétszeres kára keletkezik.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .