Pintes Gábor: De nehéz – vagy inkább könnyű az iskolatáska?

Kolléganőmmel a közelmúltban ún. „mentális vitát” folytattunk le egy olyan témában, amely nagy valószínűséggel megosztja az emberek véleményét. Azt vitattuk ugyanis – kissé talán pesszimista kiindulópontokat választva –, hogy hanyag és elégtelen munkavégzésével egy orvos vagy egy pedagógus tudja-e a nagyobb kárt okozni egy ember életében? Motivációnk egyrészt abból fakadt, hogy mindketten pedagógusok lévén valahogy elég szoros és személyes kapcsolatba is kerültünk az egészségüggyel, egészségügyi alkalmazottakkal. Első megállapításunk arra vonatkozott, hogy az emberek többsége nagy valószínűséggel az orvost hozná ki „győztesnek”, ugyanis az ő kezébe az életünket adjuk, más szóval az ő munkájától, sikerétől-sikertelenségétől az életünk függ. Ezzel szemben a pedagógus vagy megtanít valamire, vagy nem. Ezzel olyan nagy kárt nem is kell elszenvednünk, hiszen az elmulasztott „tananyag” lehet, hogy nem is fog hiányozni, s ha igen, akkor azt még pótolhatjuk más helyről is.

Az orvoslás-gyógyítás és a nevelés-oktatás folyamatai között olyan összefüggések és hasonlatosságok rejlenek, melyeket leggyakrabban nem is tudatosítunk. Figyelmemet a következőkben az utóbbi (vagyis a nevelés-oktatás) területre fogom összpontosítani.

Gondolom, sokunk számára nem ismeretlen az élet megannyi területén egyre többet hangoztatott és hangsúlyozott egész életen át tartó tanulás szükségének, követelményének eszméje, mely viszont csak megfogalmazásában új keletű, hiszen a „jó pap is holtig tanul” mondásunk lényege fogalmazódik meg benne – csak kicsit másként. Amikor a fizikai (és biológiai) értelemben vett létünk már nem forog olyan veszélyben, mint évtizedekkel, századokkal ezelőtt, talán a hangsúly egyre inkább az élet minősége, annak fejlesztése, megtartása felé tolódik (nem összetévesztendő azonban az életszínvonal fogalmával!). Az, hogy az emberi lény „megfelelő minőségben” élhesse le és meg az életét, sok-sok befolyásoló tényezőn múlik. Az egyik ilyen nem elhanyagolható tényező a műveltség, a tudás, a kreativitás, s ezeken belül (mellett) a tanulás képessége is. Persze mindez csak akkor válik lehetővé, ha az embernek nem forog közvetlen veszélyben az élete, az előbb felsorolt tényezők azonban ezt is jócskán befolyásolhatják. Az emberi élet minősége tehát jelentős mértékben függ attól, miként képes az egyén kialakítani, kifejleszteni annak a képességét, hogy művelje, alakítsa, fejlessze önmagát – arra a szintre, állapotra, amely elégedettséggel tölti el önmagával szemben. Ha viszont ezzel a képességgel nem rendelkezik, az állandó befolyásoltság és függőség veszélyének teszi ki magát. Más megfogalmazásban: életminősége nem önmagától függ, hanem annak alakítását átadja valaki másnak. Nem megfelelő életminőség esetén szokta sok ember feltenni magának a nagyon is szomorú és sokszor tragikus hangzású „Mit ér így az életem?” kérdést. S ekkor vagy van visszaút, vagy nincs. Vagy van terápia, vagy nincs. Mind az utat, mind a terápiát jelentheti úgy a nevelés, mint az orvoslás. Orvoshoz viszont leginkább akkor fordulunk, ha már valami baj van, komoly baj.

Neveléssel, oktatással viszont olyan életminőség alapjai alakíthatóak ki, melyek sok esetben elkerülhetővé teszik sok olyan specialista beavatkozását, akikhez egyébként gyakran szoktunk fordulni. A család mellett az iskola a nevelő-oktató munkának az a színtere, ahol a gyermek alapokhoz juthat életminősége kialakításához, szabályozásához. Kulcsfontosságú ebben a folyamatban a gyermek iskoláztatásának kezdete. Hat éves kora körül (gyakran az iskoláskor előtti utolsó karácsonyi ajándékként) megkapja élete első iskolatáskáját és sokszor titkon megtölti könyvekkel, ceruzákkal, füzetekkel, hogy megízlelhesse – még ha csak próbaként is –, milyen lesz majd iskolásnak lenni? Eljön az első szeptember elseje (ami nálunk már évek óta másodikára esik), az első tanterem, órarend, padtársak. És az első sokk! Lecke, feladatok, monoton gyakorlás, felelés, értékelés, számonkérés, s bizony jönnek a kérdések is. Miért kell nekem ezt, meg azt megírnom, megtanulnom, ennek semmi értelme! Nem telik el sok idő ahhoz, hogy a titkon próbált iskolatáska hol laposabb, hol magasabb ívben repüljön a gyerekszoba egy olyan szegletébe, ahonnét még véletlenül sincs rálátás, nehogy olyasmire emlékeztessen, ami utált, nem kívánt, stressz emlékét felidéző valami. Az egész kiábrándulási folyamat legnagyobb vesztesége kifejezhető egy egyszerű szóval – motiváció. Válasz a miértekre. Válasz az életminőségre. Arra, hogy saját kezünkben tarthassuk azt, hogy ne mások által „rángatott” marionett bábuként kelljen leélnünk életünket, nehogy fel kelljen valaha is tennünk azt a tragikus kérdést: mi értelme van így az életemnek? Talán kevesen gondolják komolyan, hogy már hatéves korban, az iskola első osztályában ilyen nagy lenne a tét. Pedig ez az igazság. Már itt és ekkor kezd eldőlni az, hogy a gyermek fog-e szeretni iskolába járni, szeretni fogja-e a tanulást, a művelődést? Ha nem, addig teszi, amíg kényszerítik rá. Ha szeretni fogja, egy világ tárul ki előtte, és kezébe veheti sorsának alakítását.

Arról van tehát szó, hogy a gyermek azon illúzióját, hogy az iskola jó, szép, érdekes, szeretni való, valósággá tegyük. Pontosabban, hozzásegítsük őt ahhoz, hogy az iskolát széppé, érdekessé, szeretni valóvá tegye önmagának. Ez ugyanis nem érhető el csakis „külső segítséggel”! Ehhez kell a gyermek lénye is, mely viszont (ekkor még) nem gyanakvó, nincs tele előítéletekkel, rossz tapasztalatokkal, élményekkel. Az iskolának és környezetének tehát abban kell segédkeznie, hogy olyan körülményeket teremtsen (itt nem elsősorban anyagi körülményekre gondolunk, habár azok sem elhanyagolhatóak), melyek a gyermekek többségében meglévő „illúziót” valósággá, valóságközelivé teszik. Hogy ez utópia? Nem hinném!

Dunaszerdahelyen 1982-ben nyílt meg egy iskola, mely abban az időben a többi iskola zsúfoltságán volt hivatott segíteni. Ekkor 440 diák kezdte el látogatni az intézményt, s a gyarapodás meg sem állt az 1990/91-es tanév 625-ös létszámáig. A kétezres évek közepére viszont a diákok száma 434-re apadt, amit persze a demográfiai hullámvölgyre is lehetett (volna) fogni. Ekkor egyike volt a város három magyar alapiskolájának, ahol szeptemberenként 20–30 kiselsős kezdte meg iskolás éveit. A 2005/2006-os tanévtől viszont valami megváltozott az iskola életében. Iskolatáska nélküli iskola – kezdett el terjedni a hír a városban. Lehet, hogy némely gyermek számára csalódást is jelentett, hogy a karácsonyra kapott iskolatáskára úgy igazából nem is lesz szükség. A szülők többsége viszont ezt az „áldozatot” nyugodt szívvel vállalta. A lényeget rövidesen kifejtem, addig viszont néhány sokat mondó adat (annak ellenére, hogy a neveléstudományban a számokkal, számszerűsített adatokkal való óvatosságra szoktam buzdítani): a 2006/2007-es tanév 434-es diáklétszáma számít mélypontnak, 24 beíratott kiselsős mellett. 2008-ban az iskolának már 491 diákja volt, és újra három első osztály nyílhatott hatvanat meghaladó beíratott elsős mellett. Az aktuális tanévben az iskolának már 623 diákja van, négy első osztállyal és közel kilencven első osztályos tanulóval. Mindez akkor, amikor még mindig demográfiai hullámvölgyről szoktunk beszélni. Emellett az utóbbi években új pedagógusok találtak munkahelyet az iskolában, az elsősök mindig teljesen felújított tanterembe érkeznek, és még sorolhatnám. Néhány sorral feljebb azt írtam, hogy a gyermek „illúzióját” valósággá kell segíteni. Ahogy azt megjegyeztem, a pedagógiában a számokkal mindig „óvatosan” kell bánni, a feltüntetett adatok azonban arról tanúskodnak, hogy sok szülő úgy gondolja, a kínálkozó lehetőségek közül ez az iskola kínálja a legjobb alternatívát gyermekének. Nem alternatív iskola, csak egy alternatíva.

Bevallom, sokáig nem hittem, hogy az iskolában megvalósuló program ritkaságszámba menne, mivel hallottam és olvastam is már hasonló kezdeményezésről, de szokás szerint az ember akkor kezd el jobban odafigyelni a „másságokra”, amikor személyes érintettséggé válik az ügy. Az iskola alternatív programja az alsó tagozatos oktató-nevelő munkát érinti legmarkánsabban. Lényege, hogy a gyermekek ún. egész napos edukáció részesei lesznek, ami azt jelenti, hogy:

1. reggeltől egészen délután négyig, fél ötig az iskolában vannak;

2. az iskolatáskát hétfőn hozzák, pénteken viszik haza;

3. nincs házi feladat;

4. az esetleges szak- és érdekköri tevékenység integrálódik a folyamatba;

5. minden osztálynak két tanítója van, akik dél körül váltják egymást (még ha hivatalosan az egyik osztályfőnök, a másik az iskolai klub nevelője is).

 

A legtöbb szülő számára valószínűleg a program legfőbb vonzereje abban rejlik, hogy az iskola, úgymond, kiveszi a szülő kezéből a gyermekkel való délutáni tanulás gyakran türelmet és idegeket próbáló feladatát, ami csak a hétvégi tanulása korlátozódik. Két éve a Szegedi Tudományegyetemen vettem részt előadókörúton az Erasmus program keretében, ahol volt szerencsém betekinteni a SzTE gyakorlóiskolájának mindennapi életébe is. Az ottani tanítókkal való szakmai jellegű beszélgetéseknek egy nagyon egyszerű, de velős tartalmi hozadékával tértem haza. Ez a tapasztalat röviden arról szólt, hogy a gyermek tanulja meg az iskolában azt, amit meg kell tanulnia, a délután már szóljon valami másról (kikapcsolódásról, érdekköri tevékenységről). A dunaszerdahelyi iskolában is ezt a szemléletmódot láttam visszaköszönni, még ha más szervezésben is.

A sok pozitívum mellett azért szükségesnek tartok megemlíteni bizonyos kockázati tényezőket is. Az otthoni leckeírás és tanulás elmaradása ugyanis járhat azzal a veszéllyel, hogy a gyermek nem tanul meg önállóan tanulni, amire az 5. évfolyam megkezdéséig mindenképpen szüksége lesz (persze az is igaz, hogy sokszor még az egyetemet látogató hallgatók sem tudnak tanulni, de ez már egy másik tanulmány témája lehet). Mivel a gyermek szinte kizárólag csak csoportban tanul, a szülőknek ajánlatos olyan gyakorlatokat, foglalkozásokat beiktatniuk, amivel a gyermek fejlesztheti, kialakíthatja saját tempóját, ellenőrizheti munkája eredményét. Mivel mindig is foglalkoztatott az egyes rendszerek, programok közti átmenet kérdése, kérdéssel fordultam az iskola egyik alsó tagozatos tanítójához, hogy miként kellene orvosolni az átmenet problémáját (végső soron az átmenet az első évfolyamban kezdő tanítókat is érintette, az óvodából iskolába való átmenet tekintetében). A kérdésemre adott válasz egyszerű volt, és azonosulni is tudtam vele: „ez ne a gyermek problémája legyen, hanem az ötödik évfolyamban tanító tanáré, aki segítse a diákot egy más tanulási stratégia kialakításában”. Mivel a gyermek életében minden átmenet kritikus időszaknak számít, a sok pozitívum mellett tényleg kiemelt figyelmet tanácsolok szentelni az ötödik évfolyamban megjelenő változásokra, hogy könnyelműség, esetleg rossz beidegződés miatt ne vesszen kárba az ezt megelőző négy év hozadéka, erőfeszítése. Vannak információim arról, hogy egyes tanárok az említett átmenet nehézségeinek áthidalását úgy orvosolják, hogy a harmadik évfolyamtól kezdve bizonyos napokon a gyermek kisebb mennyiségű házi feladattal megy haza, így felelve meg fokozatosan a majdani felső tagozat követelményeinek. Azon követelményeknek, melyek már konkrétabb formában szolgálják az önálló tanulás elsajátításának képességét, mely elengedhetetlen az egyén életminősége alakításának, befolyásolásának folyamatában. Az iskolai időszak első négy éve alatt a gyermek szilárd alapokat kaphat ehhez, de akár el is vehetjük a kedvét egy életre mindennemű tanulástól. A tanulás pedig az életminőség egyik alaptényezője. Ezért nyugszik óriási teher a kisiskolás gyermek szülein, tanítóin, iskoláján. És hogy ki tudja a nagyobb kárt tenni egy ember életében? Az orvos, vagy a tanár? Ezt döntse el ki-ki saját maga! Számomra a válasz teljesen világos és egyértelmű.

Ami pedig az iskolatáskákat illeti, azok ugyanúgy nehezek az említett iskola diákjai, mint a más típusú iskolákba járó gyerkőcök számára, előbbiek számára azonban csak hétfőn és pénteken – és csak egy irányban. Bevallom, még nem kérdeztem meg erről egy diákot sem, de nem láttam különösebb szomorúságot az arcukon, hogy nem kell a táska. Lenne viszont egy halk üzenetem a szülők számára. Én abban a tudatban nőttem fel, hogy az iskolatáska a gyermeké, s úgy van az rendjén, hogy iskolába menet a gyermek vigye a saját táskáját (ami ugye hetente két alkalom: egyszer oda, egyszer vissza). Nem hinném, hogy az a mostani iskolatáska olyan nehéz lenne, hogy a szülőnek kelljen cipelnie (a tízórais csomaggal, tornazsákkal együtt), a gyermek pedig, felmentve minden „teherszállítási” feladat alól, szökdelve és tánclépéseket lejtve haladjon az iskola felé, nyomában a cipekedő szülővel. A segítség nem azt jelenti, hogy minden feladatot, gondot, kötelességet leveszünk gyermekünk válláról!

 

 

Felhasznált irodalom

 

MASSZI, J. (ed.) 2013. A mi Vámbérynk. Dunaszerdahely: VÁMTNyAI

MIHÁLY, O. 1998. Az emberi minőség esélyei. Budapest: Okker, ISBN 963 9228 028

NEILL, A. S. 2004. Summerhill. Piliscsaba: Kétezeregy Kiadó, ISBN 963-862-434-5

ROGERS, C. R., FREIBERG, J. 2007. A tanulás szabadsága. Budapest: Edge 2000. ISBN 978-963-86421-8-9

 

A tanulmány a KEGA č. 052 UKF-4/2011, VEGA 1/0184/11. kutatási projektek megoldásának szerves részét képezi.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .