Csicsay Alajos: Jó napot!-tól Jó napot!-ig

Molnár János c. professzorral egyazon év elején, 1938-ban születtünk, így hát mindketten betöltöttük már a 75. életévünket. Amikor azt kérdeztem tőle, mivel tudná legkifejezőbben jellemezni az elmúlt háromnegyed évszázadot, rövid gondolkodás után azt felelte: „A fiatalokra ráerőszakolt köszönési módikkal.” Majd így folytatta:

Amikor 1944. szeptember 1-jén először léptem át szülőfalum, Garammikola iskolájának küszöbét, a tanterem faláról a díszegyenruhás Horthy Miklós altengernagy képe tekintett le rám. Akkor Jó napot!-ot (reggelt, estét!) köszöntünk. Két hónap sem telt el, amikor Magyarország kormányzóját egy civil ruhás férfi képe váltotta fel, s a tanító néni azt mondta, ezután úgy kell köszönni, hogy „Kitartás, éljen Szálasi!” Igaz már előtte is volt egy hivatalos köszönésmód, a „Szebb jövőt!”, de mi csak maradtunk mindig a napszakok szerintinél.  Karácsony előtt azonban megszűnt a tanítás, mert az oroszok egészen a Garamig jutottak el. Három hónapig állt nálunk a front, jószerivel ki sem lehetett menni, mert állandóan lőttek. Amint a front elvonult, újfent jártunk iskolába, egészen 1945. június végéig, amikor aztán az iskolát hosszú időre bezárták. 1946 szeptemberéig tartott a vakáció. Ekkor érkezett hozzánk egy szlovák tanítónő. Vele az volt a probléma, hogy csak szlovákul tudott, a garammikolai iskolás gyermekek pedig csupán magyarul. Ő úgy kezdte a bemutatkozást, hogy „Dobrý deň!”, s ezt kellett mondanunk nekünk is. Valamit próbált beszélni, énekelni, mi meg utánoztuk őt – amennyire tudtuk.

1947. január 21-én arra ébredtünk, hogy katonaság vette körül a falut. Úgy tíz óra felé a kisbíróval idegenek hordták szét a deportálási parancsokat. Hozzánk is bejöttek, majd nemsokára egy kb. öttonnás katonai teherautó állt meg az udvaron, s ami a platójára felfért, azt vihettük magunkkal, a többi (éléskamra, bútor, állatok, stb.) maradt. Délután már birtokba is vett mindent egy szlovák család, minket meg marhavagonba tuszkoltak, amiben három napon át zötyögtünk, mínusz 15-20 fokos hidegben. A végállomás számunkra Pacov volt. Reggel jöttek a cseh urak és gazdák, köszönés nélkül szétrántották a vagon ajtaját, és szemrevételezték a bennlévőket. Mi az elsők között keltünk el (édesapám 45, édesanyám 39 éves volt, bátyám 17, csak én voltam a magam 9 évével még munkára alkalmatlan).

Pacovból egy Lukavec nevű kisváros szélén levő uradalomba vittek bennünket, kétcsaládos szoba-konyhás cselédházba. Apám februárban beadott a helyi iskolába, ahol egy zsemléri fiúval csak ketten voltunk magyarok. Beszélni nem tudtunk, de az osztállyal hamar összebarátkoztunk, azután, hogy az első szünetben az összes fiút beraktam az egyik sarokba. (Azelőtt egyáltalán nem szoktam verekedni). Mire elolvadt a hó (ez a Cseh-Morva-fennsíkon április elején lehetett), én már elég jól tudtam csehül! (A köszönés csak annyiban módosult, hogy a „ráno”, azaz reggel, cseh nyelven „jitro” is lehet, a többi nagyjában stimmelt.)

A lakhelyet elhagyni tilos volt, mi mégis hazakerültünk, mégpedig úgy, hogy 1948 nyarán a bátyámmal ketten megszöktünk, év végén pedig a szüleink is utánunk szöktek. Mikolán ismét szlovák iskolába jártam. Igaz, Csehországban csak két osztályt végeztem, de mivel a kortársaim otthon már mind negyedikesek voltak, kötöttem az ebet a karóhoz, hogy én is az vagyok. A tanító végül belátta, jól beszélem a (cseh)szlovák nyelvet, és a legjobb tanuló is vagyok, így hát kénytelen volt teljesíteni a követelésemet. Ám ha meghallotta, hogy a szünetben magyarul kiabálok, térdepeltetéssel vagy pálcázással büntetett. (Iskoláim folyamán ezek voltak az egyetlen fenyíttetéseim.) Amikor 1950-ben megnyíltak a magyar iskolák, akkoriban felénk a magyar szülők minden gyereket oda írattattak át. Hatodik osztályba már Zselízre jártam, 1953-ban viszont Párkányba kerültem, mert csak ott nyitottak hozzánk legközelebb magyar tannyelvű tizenegyéves középiskolát (a mai gimnáziumok elődjét). A hivatalos köszönésforma előbb a „Szabadság!” lett, 1968 után pedig a „Česť práci!” (a magyar iskolákban is), de ebből én már kimaradtam. Ma ismét köszönhetnek a tanulók Jó napot!-tal, persze, ha megtanítják rá őket.

– Ha jól számolom, Párkányban 1956-ban az első magyar érettségizők egyike voltál. Az általad felvázolt sok viszontagság ellenére voltak-e olyan tanítóid, tanáraid, akikre szívesen emlékszel vissza?

Az alapiskolából Salga Jenő tanító úrra, akit sajnos, mint a legtöbb két háború közötti magyar tanítót, áttelepítettek Magyarországra. A párkányi gimnáziumból talán dr. Bencsik Jenő igazgatóra emlékszem legszívesebben. Nagyon szigorú, pedáns, de rendkívül igazságos tanár volt. Nagyon jól tudta, hogyan kell a diákot motiválni és fegyelmezni. A prágai teológián leginkább Csémi Lajos és J. L. Hromádka professzorokra gondolok vissza megkülönböztetett tisztelettel.

 

(A teljes szöveg a 2013-as Katedra novemberi számában olvasható.)

 

                                                                                                                     

 

 

 

 

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .