A. Szabó László: Gondolatok a kiútkeresés második évtizedében

 

Figyelmesen végigolvastam Albert Sándor legújabb publikációját, amelynek beszédes címe (Talán még nem késő) kíméletlenül egyértelműsíti, milyen okok és miféle gondolatok vezérelhették a szerzőt, mielőtt tollat ragadott (illetve számítógéphez ült). Próbáltam ezért minden részletében alaposan áttanulmányozni, hogy közösségünk jövője érdekében milyen javaslatokkal él, merrefele látja a kiutakat. Előre is elnézést kérek mindenkitől, legfőképp a szerzőtől, hogy némi csalódás lett úrrá rajtam, miután a könyv végére értem.

Tény, hogy Albert Sándor vitaanyagként aposztrofálja a kiadványt, ami eleve jelzi, hogy nem kínál kész megoldásokat, de jómagam − főként a cím alapján − elárulom, meglehetősen mást vártam. Persze gyorsan hozzá is tenném, hogy a bevezető előadására ugyanez már nem érvényes.

A kötet elején rövid helyzetképet kínál az oktatási minisztérium jelentése alapján, hozzáteszem: helyenként pontatlan adatokkal, ugyanakkor ezek a statisztikák még a szakmabelieknek is viszonylag nehezen értelmezhetők a kontextusból kiragadva, ha a magyar iskolák számadatait nem vetjük össze a szlovák iskolákkal, netán az EU-s gyakorlattal.

Fontosnak tartom eközben azt a problémalistát, amelyet az iskolák önértékelése és a pedagógusokkal folytatott szakmai beszélgetések alapján igyekezett összeállítani, mert ez alapján lehetne igazán kitörési pontokat keresni a felvidéki magyar közoktatás számára, viszont ebben a felsorolásban keverednek a nemzetiségi, a pedagógiai, a szociális és szociológiai, illetve civilizációs és egyéb problémák, amelyek mindegyike más-más gyógyírt kíván, így szinte lehetetlenné válik, hogy egy csomagban kezeljük közoktatásunk válsághelyzetét. A megfogalmazott kérdések pedig csak részben fedik le ezt az összetett problémát, ezért csupán parciális választ kínálnak, csak részmegoldásokat nyújtanak, azt pedig nehezen tudom elhinni, hogy a „Mit tanítsunk?” lenne ma a felvidéki magyar nyelvű oktatás első számú kérdése, főképp ha ezt az iskola csak minimális mértékben tudja befolyásolni.

Helyénvalónak gondolom, hogy a szerző az Elmozdulási lehetőségek című fejezetben az egyik legnagyobb problémaként a csökkenő tanulói létszámot jelöli meg, ugyanakkor felettébb elgondolkodtató, hogy az iskolák SWOT-elemzésében ez a kérdés egyáltalán nem jelenik meg, mintha a „kisiskolákban” a tornaterem hiányát esetenként jobban érzékelnék, mint az üresen kongó tantermek látványát, illetve annak távolba mutató következményeit.

Érdekes kérdés, hogy milyen érvek szólnak a magyar, netán a szlovák iskola mellett, amire Lampl Zsuzsanna kutatásában kapunk sokatmondó válaszokat. Persze nem lehet nem észrevenni, hogy egyes argumentumok inkább a másik nyelven működő intézmény ellen szólnak, vagyis a szülők döntését ezekben az esetekben jobbára a tiltakozás motiválja. Albert Sándor helyesen vonja le azt a következtetést, hogy a felsorolt érvekből kiindulva lenne érdemes megtalálni az ellenszert, hogy ne csökkenjen tovább a magyar osztályok létszáma. Ám mivel a „mit tanítsunk?” kérdése a központi szabályozás megkötései miatt nem igazán vitatéma, így inkább a „hogyan”-ra érdemes összpontosítani, amennyiben javítani szeretnénk az iskoláinkban folyó munka színvonalán.

Némileg sajnálatosnak tartom, hogy a szerző a téma ürügyén áttér az oktatáselmélet terepére és didaktikai kérdéseket kezd boncolgatni, amelynek ugyan köztudottan avatott szakértője, de ezek a teoretikus felvetések ebben a könyvben kicsit idegen elemként hatnak.

Nem mellékes persze, hogy megmaradásunk kapcsán arról is értekezzünk, milyen a jó iskola, illetve milyen a jó pedagógus, és a közoktatás reformja szempontjából mennyire lényeges a pedagógusképzés megújítása, amibe még az is bőven belefér, hogy a szerző kritikával illesse a Selye János Egyetem jelenlegi állapotait és vezetését, valamint a szlovákiai viszonyokat. Szlovákiában egyébként is egyetemes probléma az „általános követelmények”, illetve a kulcskompetenciák homályos meghatározása, a tartalmak túlméretezése, az IQ és az EQ közti aránytalanság feloldatlansága, és még sokáig sorolhatnánk a gondokat.

A tanítási és tanulási stílusokról, valamint az értékelés objektivizálásáról szóló viszonylag terjedelmes fejezetekről nem kívánok bővebben szót ejteni, viszont az iskola saját arculatának kialakítását taglaló rész minden intézményvezető és -fenntartó számára tartalmaz érdekes és értékes gondolatokat, hiszen korántsem lényegtelen, sikerül-e vonzóbbá tenni iskoláink kínálatát, s meg tudják-e ezáltal szólítani a tanulókat és szüleiket. Manapság ugyanis − még ha sokakban ez visszatetszést kelt is − az oktatást is el kell tudni adni, mint bármilyen más terméket. Itt pedig a tartalom mellett a csomagolás ugyancsak fontos szerepet kap. Ez lenne talán a könyv egyik súlypontja, az egyik legfontosabb mondanivalója, hiszen az iskolaválasztás határozza meg az intézmény sorsát.

Hasonlóan lényegbevágó kérdés, hogy a minőség vagy a színvonal legyen-e elsődleges egy iskola életében, hogy az iskolapolgárok elégedettsége, netán az eredmények határozzák-e meg, mitől jó egy intézmény. Joggal tehetjük fel a kérdést: Mire van szüksége napjaink magyar iskoláinak? Hasonlóan dilemma, hogy az autonóm érvényesülés vagy az iskolaközpontokba tömörülés jár-e esetleg több előnnyel. Bár az is tény, hogy a szlovákiai iskolarendszer jelen pillanatban nem nyújt igazán megfelelő keretet ezek kialakítására, de ha az alapiskolákban (és a „fogyasztók” fejében) nem sikerül gyökeres változásokat eszközölni, lassan sajnos már nem is lesz kinek és miért létrehozni őket.

Albert Sándor könyve a különféle témák beiktatása miatt − érzésem szerint − kevésbé lett egységes és következetes, mint a Katedra Napokon megtartott előadása, helyenként pedig evidenciákat közöl. Igényesebb szerkesztés esetén az is aligha fordulhatott volna elő, hogy ugyanazon gondolat háromszor is bekerült a kötetbe. A felvetett kérdések közül több is univerzális probléma, amit az is igazol, hogy a válaszokat a szerző szlovák szakemberek kutatási eredményeivel támasztja alá, vagyis nem csupán a magyar iskolák sajátosságai ezek, így nem visznek sokkal közelebb a megoldáshoz.

Hogy azonban mégse legyünk igazságtalanok: az elsődleges célja bevallottan a szakmai vita elindítása volt, ezt a pozitív elhatározást tartotta szem előtt, amit viszonylag maradéktalanul sikerült is teljesítenie. A párbeszéd, ahogy az itt is látható, zajlik, ezért aztán mostantól már nem is igazán az a szándék, hogy ezt a karcsú kötetet vagy annak szerzőjét értékeljük. Ezek után már a könyv kapcsán, de nem a könyvről lenne ildomos diskurzust folytatni.

A probléma ezzel csupán az, hogy hasonló vagy gyakran teljesen azonos témákról gyakorlatilag két évtizede tanácskozunk, és szinte nincs semmi új a nap alatt, sőt, néha egyre kilátástalanabbnak tűnik a helyzetünk.

A jobb időket is megélt, jelenleg alvó sejtként jellemezhető Katedra Társaság 1996 óta három kötetben próbálta összefoglalni azokat a reformelképzeléseket, amely érintették az oktatásügy minden területét.

Az első rész előszavában a nemrég elhunyt Milan Zemko fejtette ki, hogy: „Iskolarendszerünk − a társadalomhoz hasonlóan − az átalakulás nyolcadik évében van, s ma elsősorban az a fontos, hogy ez a transzformáció ne rekedjen meg, hanem haladjon tovább és a várt eredményeket hozza. Ehhez pedig szükség van mind az érdekeltek (szülők, pedagógusok, államigazgatás) akaratára és kitartására, mind az egyértelműen meghatározott, új iskolarendszerhez vezető, jól átgondolt reformlépésekre.”

A második kötet ajánlásában ­− három esztendő elteltével, 1999 szeptemberében − Szigeti László akkori államtitkár jelenti ki: „Nagy szükség van a szlovákiai iskolarendszer megreformálására, hiszen idestova tíz éve, hogy a bársonyos forradalom változásokat ígérő szele megcsapta arcunkat. Sajnos az eltelt tíz év nem hozta meg azokat a rendszerbeli változásokat, amelyeket a társadalom nagy része elvárt volna. … Bízom benne, hogy ez a könyv is a reformok elindítójává válhat, s forrásanyagként szolgálhat minden szakembernek, aki híve iskolarendszerünk megváltoztatásának.”

 

A cikk teljes terjedelemben a Katedra folyóirat 2013/decemberi számában olvasható.

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.