Fibi Sándor: Szemléletváltás nélkül nem biztató iskoláink jövője

Tisztelt Kollégák, Kedves Barátaim!

Kétségtelen, hogy az emberek életében jelentős szerepe lehet azoknak a munkatársaknak, kollégáknak, barátoknak, akikkel a munka, a feladatok, az elhivatottság, a társadalmi élet fontos kérdéseiről lényegében azonos a véleményük. Szerencsémre nekem is megadatott, hogy a felvidéki magyar oktatásügyben töltött közel fél évszázad során aránylag sok ilyen baráttal, kollégával dolgozhattam együtt. Ilyen barátomként tisztelhetem Albert Sándort, a hajdani európai hírű kassai ipariskola volt tanárát és igazgatóját, majd a Kassai Műszaki Egyetem tanszékvezető tanárát, illetve a Selye János Egyetem alapító rektorát, a mi oktatásügyünk elismert szakemberét. Emlékezetemben elevenen élnek véleményegyeztető beszélgetéseink még abból az időből is, amikor az „ipari” igazgatójaként Szlovákiában elsőként kereste a középfokú szakképzés új koncepciója megvalósításának gyakorlati lehetőségét, illetve – a napjainkban már csak szépemlékű – K tedra Társaságunk ülésein folytatott szakmai vitáink magyar iskoláink helyzetéről és a fennmaradásukat elősegítő lehetőségekről.

Ezért is tartottam rendkívül megtisztelő, ugyanakkor nehéz feladatnak is a Katedra Alapítvány igazgatójának a felkérését, hogy az idei Katedra Napokon saját véleményem, szempontjaim, értékrendem alapján készítsek korreferátumot Albert Sándor 2013-ban könyvalakban megjelent terjedelmes tanulmányához, melynek már a címe is figyelemfelkeltő, és a szerző figyelmeztető, ám ugyanakkor félő optimizmusát is sejteti. TALÁN MÉG NEM KÉSŐ – konstatál és figyelmeztet a szerző a könyv címében, az alcímben pedig viszonylag pontosan jelzi a könyv szerkezeti, tartalmi fejezeteit, mégpedig: – helyzetkép, – kihívások, – elmozdulási lehetőségek. Tehát a klasszikus hármas tagolás szerint a Mit? Miért? Hogyan? kérdésekre keresi és adja meg az általa helyesnek ítélt válaszokat. Magyar iskoláink pillanatnyi helyzetének fényképszerű bemutatása után a közel kétezer megkérdezett pedagógus véleménye alapján azon követelményeket elemzi, amelyeknek meg kellene felelni iskoláinknak, majd a hazai és a külföldi tapasztalatok bemutatásával jelzi az elmozdulás mintegy javasolt irányát.

E felvezetés után mentalitásomhoz hűen nem hallgathatom el azt a véleményemet, mely szerint igencsak sajátosra sikeredett a könyv borítólapja. A tervező ugyanis a sajtóban eddig megjelenő cikkek címeiből montírozott rá néhányat a borítólapra, és közülük az egyik kiemelkedik, szinte dominál a többi között. Ez a cím bizony így hangzik: Irány a hülyülés….  Merem remélni, hogy ez csak a véletlen műve, esetleg a borítólap tervezőjének sajátosan szkeptikus humorát jelzi…, hiszen  ez a könyv valóban úttörő módon közelít iskoláink tényleges problémáinak a megoldásához. Érték ez a könyv, áttanulmányozását minden érintettnek ajánlom. Virágnyelven azt is mondhatnám, hogy a számomra legszebb, legízletesebb gyümölcs és a legillatosabb virág szintézise. Olvasásakor mintha egy valóban gyönyörű, ízletes barackot tartottam volna a kezemben, és lapjait simogatva-lapozva fokozatosan feltárultak volna a titkai. A változást, a szebb tavasz lehetőségének gyöngyvirágillatát sejtetik a jobbítást segítő gondolatok, tanácsok. De félve mondtam mindezt, hiszen a virágnyelv, annak sejtelmes értelmezése elterelhetné figyelmünket az adott problémák lényegéről. Mert azokból – ahogyan a szerző is rámutat – pillanatnyilag nagyon sok van. Nemcsak az iskolában végzett munka tartalma, módja és minősége jelent problémát, hanem már iskolahálózatunk struktúrája is.

Albert Sándornak jó érzéke van ahhoz, hogy ne szájbarágó módon közöljön ismereteket, hanem gondolkodásra, saját állásfoglalásának kialakítására késztesse az olvasót. Kiváló bizonyíték erre a mindössze tíz oldalba tömörített első fejezet, a Helyzetkép. A szerző ebben a fejezetben lényegében csak adatokat közöl, alapadatokat és összehasonlító adatokat, amelyeket érdemes nagyon figyelmesen áttanulmányozni, és nemzetiségi oktatásügyünk egészére vonatkoztatni a levonható tanulságokat. Az összefüggések megértése után döbbenünk rá arra, milyen komoly veszély fenyegeti alapiskoláinkat, de gimnáziumainkat és szakközépiskoláinkat is, hiszen a legtöbbjük  a viszonylag alacsony vagy a nagyon alacsony tanulói létszám  miatt a kis iskolák – így, különírva, tehát nem a nagy iskolák kategóriájába tartozik, amelyeknek a finanszírozása, fenntartása, egyértelműen nagyon komoly gondot jelent, emellett sokkal súlyosabb probléma az, hogy az alacsony tanulói létszám miatt szinte lehetetlen igazán gazdag, színes, vonzó pedagógiai programokat bevezetni és sikeresen megvalósítani.

Érdemes talán elgondolkodnunk azon, hogy sajátos történelmünk során milyen okok vezethettek el a mostani helyzet kialakulásához. Mindannyian tudjuk, hogy a második világháború után milyen tragikus helyzetbe került a Szlovákia területén élő magyarság. Gondoljunk arra, hogy a kollektív bűnösség vádja miatt minden magyart megfosztottak állampolgári jogaitól, könyörtelenül megszüntették az állami és közalkalmazotti státuszban dolgozó magyarok munkaviszonyát, megszüntették a magyar anyanyelvű oktatást a képzés minden szintjén, tízezreket hurcoltak el szinte rabszolgamunkára a cseh országrészekbe, és több mint százezer magyart telepítettek át a Duna túlsó oldalára. A nemzetállam kiépítésének álságos ideológiája százezrek életét tette siralmassá. A politikai hatalom számára természetes volt a történelemhamisítás, vagyis annak az eszement gondolatnak az államszintre emelése, hogy az ország területén maradt magyarok lényegében elmagyarosított szlovákok, akiknek az állam lehetőséget ad eredeti, tehát az anyanemzet ölelő karjai közé való visszatérésre. Igen, a reszlovakizációra… Csodálkozhatunk-e azon, hogy abban a politikai légkörben közel négyszázezer megfélemlített magyar reszlovakizált? Aligha, hiszen életüket, puszta létüket, gyermekeik szülőföldön maradásának a lehetőségét próbálták menteni. Élni akartak, és nem földönfutókká válni… Ám mekkora lehetett a politikai hatalom meglepetése és csalódása, amikor a külföld, a nagyhatalmak nyomásának kényszere alatt, újra lehetővé tette a megfélemlített magyarok számára az anyanyelvi oktatást, amely iránt robbanásszerűen hatalmas volt az érdeklődés. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a magyar alapiskolákban tanuló diákok száma a mostani évek átlagához képest csillagászati magasságokba emelkedett, hiszen jóval meghaladta a hatvanezret… Összehasonlításként itt jegyzem meg, hogy a 2012-2013-as tanévben a szlovákiai magyar alapiskolák tanulóinak összlétszáma alig haladja meg a harmincezret, és ebben benne foglaltatnak a nulladik évfolyam tanulói is….

A virágzás időszakában rendkívül alattomosan lépett a nemzetállam ideálját hajszoló politika. Olyan szlogent tett követendő példává, amely a szülőket célozta meg, akik gyermekeik sikeres jövőjét a legfontosabbnak tartják. A szlogen minden realitást nélkülöző, hazug volt, de mégis eléggé hatásos, hiszen sikerre vitelét a helyi, a regionális politikai csinovnyikok és a munkahelyi piti vezetők hada szinte mindent túllihegve segítette. Ugye ismerős a máig ható szöveg: Ha azt akarod, hogy gyermeked sikeres legyen az életben, járasd szlovák iskolába…  Sajnos, nagyon sok magyar szülő tudatában mindmáig él, és a fiatalabbakéban újra ott motoszkál ez a hamis állítás, melynek hatását csak erősíti a nyelvhasználatot szabályozó jogi norma hiányossága és a többségi nemzet sok tagja részéről éreztetett intolerancia.

Ezzel azonban távolról sem ért véget a magyar iskolák elleni körmönfont, látszatra a mi érdekeinket védelmező hazugság leplébe burkolt támadások sora. Forgassuk csak vissza az idő kerekét… A hetvenes évek közepétől úgymond racionalizálási szándékkal megvalósul az adott településen lévő magyar és szlovák óvodák, alapiskolák, gimnáziumok némelyikének közös igazgatás alá vonása, amelyekben általában nem magyar nemzetiségű a döntési jogkörrel felruházott igazgató. Szinte ugyanekkor az oktatás színvonalának az emelése a kimondott célja a kisiskolák körzetesítésének, a hírhedt integrációnak, amely megközelítőleg 150 magyar kisiskolát temetett el… Nagyon előre tervezett módon már ettől az időtől fokozatosan redukálják a magyar pedagógusképzés irányszámait, aminek a következtében a hetvenes évek végére Nyitrán szinte csak 1-4-es pedagógusokat képeznek magyar nyelven. Ilyen előkészítés után a hetedik évtized végén minisztériumi javaslattá érik a régóta dédelgetett álom a kétnyelvű oktatás bevezetéséről, majd 1983-ban, sőt még a rendszerváltást követő években is törvénymódosítással akarják elérni az akkor már alternatív oktatásnak becézett kétnyelvű oktatást. Fontosnak tartom kiemelni, hogy ezek a kísérletek a felvidéki magyarság kemény ellenállásába ütköztek. A kompromisszumok nélküli összefogás és a bátor, határozott kiállás mindhárom alkalommal meghátrálásra kényszerítette a politikai hatalmat. Sajnos azonban azt mégis sikerült elérnie, hogy a szakközépiskolák és a szakmunkásképzők némelyikében a helyi perszonális lehetőségek alapján az iskola igazgatója dönthette el, hogy bizonyos szaktantárgyakat, esetleg egyéb tantárgyakat is milyen nyelven tanítsanak az adott iskolában. Ez a benevolencia lényegében az érvényes törvények ravasz megkerülése volt, ám az érintett szülők szinte sehol sem emelték fel a hangjukat az ilyen jellegű döntések ellen… Így fordulhatott elő, hogy egy-egy iskolában az eredetileg magyar tanítási nyelvű osztály szép csendesen átalakult magyar nyelvet is oktató, de lényegében szlovák tanítási nyelvű osztállyá. Az érintett szülőkkel mintha sikerült volna elhitetni, hogy mindez a diákok érdekében történik, akik ezen koncepció alapján az egész ország területén hasznosítható tudásra tesznek szert, tehát már a szándék is példaértékű. Azonban arról, hogy az ilyen változások mennyire gyorsítják az egyébként is meglévő asszimilációt, senki sem akart még hallani sem…

Közben teltek az évtizedek, és a társadalmi változásokat csak felületesen figyelők 2011-ben a szlovákiai népszámlálás eredményeinek összesítésekor kétségbeesetten konstatálták, hogy az utóbbi húsz évben szőrén-szálán eltűnt 120 ezer magyar, és nemzetiségünk, a magyarok aránya az ország összlakosságának hajdani közel 18%-áról 10% alá csökkent. Mintha senkit sem érdekelt volna, hogy ebben a csökkenési folyamatban esetleg csak a sajtó tudósított arról, hogy évente 5-6 magyar kisiskola zárta be a kapuját, és folyamatosan gyarapodott az üres osztálytermek száma a hatvanas, hetvenes években épült, akkor fényűző, hatalmas iskolaépületekben, amelyek az átadás időszakában szinte szűknek bizonyultak. Hihetetlen, ám mégis valóság, hogy a 30-40 évvel ezelőtt 450-500 tanulóra tervezett iskolák némelyikében ma már kevesebb mint 100 diák tanul… Mára az országban 263 magyar tanítási nyelvű alapiskolánk maradt, ami közel 40%-kal kevesebb a 40 évvel ezelőtti állapotnál. A 263 iskolából már csak 123 a csak alsó tagozatos – többségükben részben osztott kisiskola, és 140 a teljes szervezettségű, vagyis 1-9. évfolyamos alapiskola. Ami viszont valóban ijesztő, hogy mindössze 33 iskolánknak van 200 főt meghaladó tanulói létszáma, tehát ha a csökkenés tendenciája folytatódik, 233 iskolánkat szinte már a közeljövőben a megszűnés veszélye fenyegetheti, ugyanis a politikai hatalom az ország szűkös anyagi helyzetére hivatkozva a következő években aligha emeli a szükséges szintre az oktatásügy állami finanszírozását…

Az iskolák számát tekintve viszont teljesen sajátos, szinte csak nálunk tapasztalható tendencia érvényesült a középiskolák kategóriájában. A rendszerváltás óta ugyanis szinte osztódással szaporodott gimnáziumaink és szakközépiskoláink száma. Amíg a ’80-as években 11 önálló magyar gimnáziumban folytathatták tanulmányaikat az alapiskolák valóban tehetséges tanulói, ma már 19 önálló és 7 közös igazgatóságúban teheti ezt – szinte bármilyen képességű diák… Bizonyára sokak számára nem lesz szimpatikus az a véleményem, hogy a rendszerváltás után szembementünk a fejlett országokban egyre intenzívebbé váló gyakorlattal, és a folyamatosan csökkenő diáklétszám ellenére oktatási központok kialakítása helyett új intézmények létrehozásával gyarapítottuk gondjainkat. Sikerült ugyanis elérnünk, hogy gimnáziumaink többsége napjainkban a kis iskolák közé tartozik, hiszen évfolyamonként csak egy-egy osztályt képes nyitni, és vajmi kevés esélye van arra, hogy gazdag, színes oktatási programok skálájával tegye vonzóvá intézményét. Tudatosítanunk kellene végre, hogy ezekre az iskolákra sem lehet lelkiismeret-furdalás nélkül alkalmazni a köreinkben olyan előszeretettel emlegetett szlogent, mely szerint kicsi, de a miénk… Ha ugyanis figyelembe vesszük azt a tényt is, hogy a 26 magyar osztályokat nyitó gimnáziumban összesen 5765 diák tanul, ám ebből 3700 abban a kilencben, amelyekben a tanulók létszáma meghaladja a kétszázat – és közülük is közel 900 a komáromi Selye János Gimnáziumban – akkor valóban el kell gondolkoznunk azon, hogy hogyan tovább, hiszen 17 gimnáziumunk távlati jövője eléggé bizonytalan. A gondok megalapozottságát jelzi az a tény is, hogy már most, 2013-ban egy-két gimnáziumunk fölött megkongatták a vészharangot. Talán nem is kellene külön kitérnem arra a tényre, hogy a szakiskolák háza táján is hasonló problémák súlyosbítják a magyar nyelvű oktatás jövőjét féltő szakemberek gondjait, hiszen 23 olyan szakiskolánk van, amelyekben a magyar nyelven tanuló diákok száma kevesebb mint 200 fő.

Az iskolahálózatunk struktúrájában meglévő súlyos gondok tényszerű felsorolása mellett a szerző valóban csak utal azokra a kihívásokra, problémákra, amelyeket iskoláinknak meg kell oldaniuk ahhoz, hogy lehetővé váljon végre a pozitív irányba való elmozdulás. A legégetőbb problémák jegyzékét a pedagógusokkal való szakmai beszélgetések eredményeképpen fogalmazza meg, tehát feltételezhető, hogy pedagógusaink többsége tudatában van annak, hogy iskoláink nem problémamentesek… Nézzük talán az általam legégetőbb gondokat:

  • a magyar gyerekek kb. 25%-a nem magyar iskolába jár,
  • a magyar iskolába járó tanulók mintegy 50%-a egyszerűen nem szeret iskolába járni, hiszen nem részesül sikerélményben,
  • a gyerekek aránylag nagy száma kommunikációs problémával küzd, anyanyelvén sem tudja szabatosan, magyarosan kifejezni magát, emellett súlyos gondot okoz a szövegértés is,
  • gondot okoz tanulóink számára a szlovák nyelv felhasználói szinten való elsajátítása,
  • egyre gyakoribb a tanulók kimondottan szubjektív értékeléséből fakadó konfliktus a tanuló-pedagógus és a szülő-pedagógus viszonylatában,
  • aránylag sok iskola gyengeségként tünteti fel viszonylag sok pedagógus iskolai és társadalmi passzivitását,
  • az iskolák egy részének nincs saját arculata,
  • és talán az egyik legsúlyosabb probléma, amely szinte elriasztja a szülőket: több iskolában nagyon rossz az iskolavezetés és a pedagógusok, a pedagógusok és a szülők, sőt a pedagógusok és a diákok közti kapcsolat is.

A cikk teljes terjedelemben a Katedra folyóirat 2013/decemberi számában olvasható.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.