Bohuniczký Dömény Andrea: A játék mint diagnosztikai és terápiás eszköz

 

          Amikor a szülő felsóhajt: „Ez a gyerek nem akar tanulni, folyton csak játszana!”, meglehet, nem is sejti, hogy a gyermekkor fő foglalatossága, a játék, valójában a gyermek munkája, egyben legfontosabb tanulási eszköze.

A játék eredetét vizsgálva megfigyelhetjük, hogy a játék szükségletét jóval megelőzte a munka szükséglete. Az ősi társadalmakban ugyanis nem volt szükség játékra, a kisgyerekek is bekapcsolódtak a mindennapi munkába, az élelem gyűjtögetésébe. Az ősközösségi társadalom fejlettebb fokán viszont már megváltozott a társadalmi munkamegosztás, a gyermekek többé nem vehettek részt a számukra megerőltető és bonyolult munkákban. A gyermekkor tehát kitolódott, s a gyermekek, készülve a felnőtt élet elsajátítására, gyakorlására, a felnőttek munkaeszközeinek kicsinyített másaival kezdtek el játszani.

Platón Állam című művében a jól megválasztott játéknak az állampolgárrá való nevelésben betöltött szerepét a leendő életpályára történő felkészítésben látta. Arisztotelész Politika című művében úgy vélte, a játékkal megelőzhető a lustaság, Quintilianus pedig már azt is felismeri, hogy a gyermekkor alakítható időszak, s épp ezért nem lehet kihasználatlanul hagyni. A játék s tanulás kapcsolatát úgy jellemzi, hogy a játék maga a tanulás, hiszen játék közben a gyermek rengeteget tanul.

A gyermekről kialakított, nem éppen hízelgő kép a középkorban rányomta bélyegét a játék fogalmára is – az egyház a játékot egyenesen az ördögtől származónak tartotta, s benne a léhaság megnyilvánulását látta. A reneszánsz korban azonban a játék már mint nevelési eszköz tűnik fel.

J. A. Comenius a játékos elfoglaltságokban a tétlenség elkerülésének módját látja, s elsőként foglalkozik a játékszerek osztályozásával is. A játékot még ifjúkorban is hasznosnak tartja, s hangsúlyozza az egész személyiségre gyakorolt hatását, mert „…a játék éppúgy használ a test egészségének, mint a lélek gyarapodásának,….úgy kell játszani, hogy játékaink a komoly tevékenységeknek előjátékai legyenek.” Avagy – ahogy jóval később – Benjamin Franklin mondta: „A játék megolajozza a testet és a lelket“.

Friedrich Fröbel, XIX. századi neves pedagógus felfogása szerint a játék során fejlődik a gyermek ösztönös tevékenysége, a beszéd. Ehhez a tevékenységhez biztosított eszközöket, melyeket adománynak nevezett. Az első „adomány” a labda, a második a golyó és a kocka, melyet egy kis tálkába kell helyezni, s a tálka mozgatása közben éneket kell énekelni. Emellett Fröbel felismeri a közös játékban rejlő lehetőségeket is, és játszóterek létrehozását sürgeti.

A XIX. század végén            egy új tudomány jelenik meg, a Stanley Hall által alapított gyermektanulmány, melynek köszönhetően a figyelem a gyermek játékára, játéktevékenységére irányul, s amely a különféle játékelméletek kialakulását eredményezi: többek közt az esztétikai, a biológiai, valamint pedagógiai, pszichológiai játékelméletekét.

Az esztétikai játékelméletek szerint a játék és művészet kritériumai azonosak s mindkettő célnélküli, önmagáért való, haszontalan tevékenység.

A biológiai (ösztönös) játékelméletek képviselői főleg biológusok, akik a játék fiziológiai szerepét kutatják, s az állatvilágra is jellemző játékkészséget veszik alapul. Ezen elmélet Granville Stanley Hall nevéhez fűződik, aki a Heckel-féle biogenetikai alaptörvényből kiindulva a gyermekjátékokban tulajdonképpen az emberiség történetének megismétlődését látja.

A pedagógiai, pszichológiai játékelméletek képviselői meglátják a játékban rejlő fejlesztő hatást, s Usinszkijjel élve azt a koncepciót vallják, hogy a játék a valóság tükrözése, melyet a valóságban szerzett tapasztalatok folyásolnak be, s melyeket a gyermek fantáziája segítségével egészít ki.

A pszichoanalízis játékelméletének kapcsán fontos még megemlíteni Sigmund Freudot, akinek egyik fő érdeme, hogy a képzelet szerepét helyezte a játékelmélete fókuszába:

értelmezése szerint a gyermeket a nemi ösztönök irányítják, érzelmi feszültségeit, vágyait pedig, melyeket az életben nem valósíthat meg, a játékban átélheti, megjátszhatja, s feldolgozhatja általuk kellemetlen élményeit.

A játék tehát egyaránt fontos fogalom nemcsak a pszichológiában, szociológiában, pedagógiában, hanem a mindennapi életben is. Mi is hát tulajdonképpen a játék? A játék értelmes, önként, szabadon választott tevékenység, amelyben a gyermek személyiségének környezetéhez való viszonya szabályos formában tükröződik. Olyan viselkedés, amelynek nincs közvetlen adaptív haszna, amely magáért a cselekvésért folyik. A játék által a gyermek hatni tud környezetére, az őt körülvevő világra, miközben játékával változást idéz elő a valóságban. Univerzális definíció természetesen nem létezik, ahány szerző, annyiféle megközelítésére lelhetünk a játék fogalmának.

 

 

A cikk teljes terjedelemben a Katedra folyóirat 2014/januári számában olvasható.

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .