Csicsay Alajos: Novák Monika, az érsekújvári Czuczor Gergely Alapiskola igazgatója

Tőlünk, tanítóktól gyakran megkérdezik, miért választottuk a pedagógusi pályát. Ha tömören akarnánk válaszolni a kérdésre, azt kellene mondanunk, azért, mert példakövető gyerekek voltunk. Tévedés ne essék, e fogalom nem azonos a konformizmussal. A kisiskolások 9-10 éves korukig, szinte kivétel nélkül, ösztönösen konformisták, akik számára a tanító (néni) szava szent, amihez alkalmazkodni kell. A korán jelentkező példakövetéshez viszont – feltehetően – született, azaz külön adottságok kellenek.

– Ha visszagondolok gyermekkoromra – veszi át tőlem Monika a szót – a meglátásoddal teljes mértékben egyet kell értenem. Aki nálam e hajlamot kellő időben észrevette, szülőfalum, Udvard alapiskolájának kiváló pedagógusa, Pintér Mária tanítónő volt. Sokáig nem értettem, annak ellenére, hogy kitűnő tanuló voltam, miért sokkal szigorúbb hozzám, mint az osztálytársaimhoz. Később rájöttem. Ha megpróbálom megfogalmazni, mit adott nekem a két év alatt, amíg a tanulója lehettem, önkéntelenül Saint-Exupéry sorai jutnak eszembe: „Ha hajót akarsz építeni, ne azzal kezd, hogy a munkásokkal fát gyűjtesz, és szó nélkül kiosztod közöttük a szerszámokat, és rámutatsz a tervrajzra. Ehelyett először keltsd fel bennük az olthatatlan vágyat a végtelen tenger iránt.” Nekem akkor a rejtélyekkel teli tengert az irodalom, természetesen a mesék és a versek jelentették. A felső tagozaton Kocsis Júlia erősítette bennem a magyar nyelv és irodalom iránti vonzalmat, osztályfőnököm, Paksi Valéria pedig a matematika és a logikus gondolkodás felé terelt. Az udvardi iskolának köszönhetem, hogy a szereplés, a nyilvánosság előtti megnyilatkozás természetessé vált számomra. Sokféle tanulmányi versenyen, vetélkedőn tehettem próbára képességeimet. Már harmadikos koromban, Pintér tanító néni jóvoltából, első nekifutásra – Csukás István Sün Balázs című versével – a szavalóverseny országos döntőjébe sikerült bejutnom. Később arról kezdtem ábrándozni, hogy majd magyar-matematika szakos tanár leszek, ám arról, hogy az egyetemen ilyen szakpárosítás nem létezik, fogalmam se volt.

Azt viszont tudhattad, ha egyetemen akarsz tovább tanulni, előtte el kellett jutnod az érettségiig.

– El is jutottam, de nem gimnáziumban, hanem a Losonci Pedagógiai Szakközépiskolában, ahol mindjárt az első megmérettetésnél szembesülnöm kellett életem első kudarcával, mivel a jó bizonyítvány kevésnek bizonyult a felvételin. Ugyanis a tehetségvizsgán zenéből, képzőművészetből és testnevelésből is alulteljesítettem. Talán a véletlen révén mégis bekerültem, mert abban az évben két első osztályt nyitottak. Így hát 14 évesen szakadtam el az otthonomtól. Az Udvardtól 150 kilométerre levő Losoncon az addig félénk falusi bakfisból négy év leforgása alatt a kollégiumi évek – a szigorú szabályok, a minőségi oktatás és kiváltképpen az érzelmek fejlesztésére hivatott tantárgyak – határozott, önálló, fegyelmezett ifjú lányt formáltak. Németh Zsuzsanna osztályfőnököm tolmácsolása által még közelebb kerültem a magyar irodalomhoz. Annak ellenére, hogy ő akkor még kezdő volt a pályán, megfontolt céltudatossággal tudta kezelni, pontosabban közösséggé alakítani a 33 lányból összeverbuválódott osztályt. Tán semmi sem tudná őt jobban jellemezni, mint a szállóigévé vált egyik mondata: „Annyira rosszak, hogy nem lehet őket nem szeretni.” Szülési szabadsága alatt Ivanics István lett az osztályfőnökünk, aki emberségből, humorból, következetességből és szelídségből egyaránt tömérdeknyit árasztott felénk.

Van szerencsém ismerni a kollégát. Remélem, eljut hozzá e mondatod, amelynél méltóbb visszajelzést aligha kaphat egy tanár. Folytassuk azzal, hogy tanulmányaid befejeztével hol helyezkedtél el.

Iskolánktól mindent megkaptam, amit az általa nyújtott képzés megadhatott, mégis úgy éreztem, nincs meg bennem a kellő kiegyensúlyozottság, tehetség és a fesztelen játékosság ahhoz, hogy a legkisebbek között éljem le az életem. Ezért a pozbai alapiskola napközijében vállaltam helyettesítő állást, s ugyanakkor beiratkoztam a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem levelező tagozatára, amelyen akkor csak alsó tagozatos képesítést lehetett szerezni. Azért nem a nappalira mentem, mert a húgom és öcsém még tanultak, ezért így akartam enyhíteni szüleim anyagi megterhelését, no, meg ez a tanulás egy évvel rövidebb ideig is tartott. Igaz, hogy Pozbán napközis nevelőként kezdtem, de aztán taníthattam is az egyik alsós, összevont osztályban. Pozba után Zsitvabesenyőre kerültem, ahol valóra válhatott a régi álmom. Igaz, képesítés nélkül, de taníthattam magyar nyelvtant és irodalmat. Az iskolát Balogh Edit vezette, amelyben édesapám egykori tanítói, többek között Veszprémi Ferenc, a Grosch házaspár (István és Erzsike), Nagy Lajos, Furuglás Margit és Karakán Anna voltak a tantestület tagjai. Csupa segítőkész ember, ami egy kezdőnek óriási ajándék. Tíz évig maradtam ebben az iskolában, miközben Dávid fiam is megszületett. Az ott töltött éveim alatt – mivel a besenyői kis iskola volt –, az idegen nyelvek kivételével szinte minden tantárgyat tanítottam.

Hogyan lettél végül egy aránylag nagy, városi iskola igazgatója?

Ennek az volt az előzménye, hogy 2002-ben Besenyőn Balogh Edit lemondott az igazgatói tisztségről, s a szülők nagy meglepetésemre engem kértek fel arra, hogy pályázzam meg a posztot. Ez volt az az év, amikor a szlovákiai, így a magyar iskoláknak is a többsége, jogalanyivá vált. Ez a feladatkör már nemcsak a pedagógiáról szólt. Aki vállalta, annak pénzügyi és jogi ismeretekre is szert kellett tennie. A helyzetemet bonyolította, hogy két év múlva, gazdasági okokra hivatkozva, az önkormányzat az iskolánkhoz csatolta a helyi óvodát is, ezért újra pályáznom kellett.

 

 

 

A cikk teljes terjedelemben a Katedra folyóirat 2014/januári számában olvasható.

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .