Számel Petra: Márai Sándor: Eszter hagyatéka (1938) – Sipos József: Eszter hagyatéka (2008)

 

                                                                                  „…kötve vagyunk ellenségeinkhez,

s ők sem menekülhetnek előlünk“

(Márai 2010: 67)

 

Márai Sándort kritikusai gyakran vádolták modorossággal. Az Eszter hagyatéka is vegyes fogadtatásra talált szakmai körökben. Az tény, hogy az író más munkáival összevetve valóban nem ez a kisregény az író leginkább kidolgozott műve. Lőrinczy Huba Két példázat az emberi kapcsolatok szövevényes voltáról (Lőrinczy, 2002) című tanulmányában különös figyelmet szentelt ezeknek a nagyrészt kritikai reflexióknak. A két ellenpólus Molter Károly és Örley István között található: Molter a legnagyobb elismeréssel, míg Örley a legnegatívabban vélekedik a kötetről. Az ellentetés megítélést bizonyítja, hogy egyesek szerint az Eszter hagyatéka kiérlelt, tökéletes alkotás, mi több, remekmű, mások azonban erősen ostorozták a művet: a hosszadalmas mondatok, tartalom nélküli oldalak, belső kultúrájú fölény (Lőrinczy 2002), köznyelvi igénytelenség, színháziasság, szürke próza, dikciómentesség (Lőrinczy 2002) vádjával illették. Lovass Gyula szerint Márai hatásos stiliszta, Rónay György szerint azonban helyzetei nem életszerűek, teljességgel valószínűtlenek – mintha hermetikusan elzárt térben játszódnának, valamint túlzásnak érzi a belső drámák boncolgatását. „Márai módszerében van valami mesterségesen kiemelő, erőszakosan elhatároló, tudatosan beállító vonás (…) valami erőszakos szétbontás”, ugyanis „…veszélyes, ha egy író a titokkal és a kifejezhetetlennel küzd folytonosan(Lőrinczy 2002). Pedig éppen ebben rejlett Márai egyik legnagyobb írói fegyvere, hogy a kifejezhetetlent próbálta szavakba önteni. Ezek az absztrakt történések mindig az egyes szereplők lelki folyamataiban, belső vívódásaikban nyilvánulnak meg. Hiszen mi lehetne kevésbé megfoghatatlan, mint az érzelem világa. Művei nagy részét körbelengi valami titokzatosság[i], leírhatatlan feszültség.

Cs. Szabó László 1939-ben, a regény megjelenése után írt rövid tanulmányában egy másik kisregényhez, a Déli szélhez hasonlítja a szöveget. Mindkét mű közös témája az időtlen kötelékek, ám az Eszter hagyatéka gondosabban kidolgozott regény. Cs. Szabó meglátása szerint Eszter visszarettent a teljes odaadástól és átengedte szerelmét, az alantas Lajost nővérének. A sors által kínált második lehetőséget sem használta ki (nővére halála után módjában állna újra közel kerülni Lajoshoz és a gyerekekeit nevelni). Mikor Lajos évtizedekkel később felbukkan, a nő csodát vár ettől a találkozástól, ám csak büntetést kap. Valahol, legbelül érezte, történetük a férfival inkább leszámolás, mint boldog végkifejlet lesz. Lajos szemfényvesztése és igyekezete felesleges volt, Eszter már rég megadta magát… (Cs. Szabó 1939: 96-98).

Mindezen szempontokat figyelembe véve mi most egy új olvasatra próbálunk koncentrálni anélkül, hogy megpróbálnánk a művet fogadtatásától függetlenül minősíteni. Bár nem lelt kitörően lelkes recepcióra a szöveg, számos olyan elem nyomaira bukkanhatunk, mely az író stíluskereséséről, majd későbbi szemléletváltásáról árulkodik. Az Eszter hagyatéka első nekifutásra könnyen értelmezhető szöveg, kevés cselekménnyel, viszont annál hangsúlyosabb párbeszédekkel, leírásokkal, belső monológokkal.

Tartalmi szempontból három egymástól elkülöníthető részre oszthatjuk:

 

A: A Lajos érkezése előtti éjszaka, mikor Eszter kézhez kapja a táviratot

B: Lajos és kíséretének érkezése – a vendégség

C: Éva követelése, Lajos vallomása, Eszter reakciója, Endre vallomása

 

A szövegben végig, szinte kizárólagos módon a főhős, Eszter nézőpontja dominál. Ez a fajta regényforma egyáltalán nem volt szokatlan a huszadik század első felében (Márai gyakran előnyben részesítette). Eszter dominanciáját a műben Lajos vallomása oldja fel. Kettejük párbeszéde a mű egységét tekintve az egyik legmeghatározóbb (minden más körülmény ezt a végső beszélgetést volt hivatott előkészíteni). A történet nem nevezhető különösebben szokatlannak vagy eltérőnek a kor európai regényvonulatait tekintve. Szerelmi háromszög, mely a rivális halála után sem tud feloldódni. Két ember útkeresése egymás felé. Kapcsolatuk hajnalán egészen a jegyességig jutottak, majd közbeszól a sors vagy a végzet. Közös történetük ettől fogva virtuálissá válik.

A harmincas években játszódó cselekmény valósághű korrajzot nyújt számunkra az első világháború utáni Magyarországon uralkodó helyzetről. Reflektál a korszak társadalmi problémáira. Eszter és az őt körülvevő emberek képviselik a múltat, Lajos és környezete pedig a megváltozott jelent (mely magába foglalja a jövőt is). A történetmondó ügyelt arra, hogy az olvasó mindig tisztában legyen vele, a nap mely szakaszában játszódnak az események. Éjszakával kezdődik a cselekmény, és azzal is ér véget. Lajos jövetele egy napra újra fényt hozott a sötét hétköznapokba. Azonban távozása után ismét beköszöntött a sötétség. Immár a végleges és megmásíthatatlan örök sötétség. A házban nem is volt bevezetve az áram – nappalaikon kívül Eszter és Nunu félhomályban éltek. Eszter lelkében egyébként nappal is szürkeség uralkodott. Végül Lajos – otthonával együtt – örökre elvette tőle a fényt is, lezárva ezzel egy köztes állapotot. Mert Eszter várta, hogy valami történjen, amely végleg befejezi történetüket.

 

 

 

A, Éjszaka                                          B, Nappal                                                C, Éjszaka

 

A: Nunu és Eszter közösen elevenítik fel a múltat.

B: A vendégek érkezése, fogadása, a ház és Eszter „kifosztása”.

C: Ismét Eszter és Nunu beszélgetése, mely egyben zárja is a cselekményt.

 

A polgárság (illetve régi középosztály[ii]) bizonytalan helyzete kiábrándulttá tette az egykor ehhez a réteghez tartozókat. Eszter visszaemlékezései hajdani családi életükre egy stabilabb, biztonságosabb állapotra mutatnak vissza. A jövő fenyegető érzése már körbelengi a békés kúriát is – kételyek a jövőt illetően, bizonytalan megélhetés és egzisztencia. A családias otthon kifejezés már tartalmát vesztette, s az egykoron szebb napokat látott birtok már csak alig tudta fenntartani két idősödő lakóját. A béke idilljének utolsó mentsvára volt Nunu és Eszter otthona. Lajos látogatása szimbolikus módon figyelmeztetés volt a közelgő veszélyre (akár egy következő háborúra). Senki sem menekülhet a társadalmi szerepvállalás elől, s nem hagyhatja figyelmen kívül a világ eseményeit, valamint az abban végbemenő változásokat sem. Lajos rázta fel Esztert abból a ködös álomvilágból, melybe – bár közvetett módon – ő taszította. Viszont a regény elsődleges célja nem a társadalmi kérdések boncolgatása, sem pedig az aranykor iránt érzett nosztalgia kifejezésre juttatása. A béke és idill azelőtt sem volt jellemzős teljes mértékig Eszter otthonára.

A mű olyannyira a lelki tényezőkre[iii] helyezi a hangsúlyt, hogy történelmi háttér elemzése nélkül is értelmezhető. Nem kapcsolódik szorosan semmilyen korabeli nagy társadalmi problémához vagy jelentős történéshez sem. Az igazán fontos harcok és események magukban a szereplőkben játszódnak le.

Már a cím is utal a múlt lehetséges dominanciájára a műben. Hagyaték, vagyis végrendelkezés, azaz számvetés a múlttal, az élettel. Az ember számba veszi létezésének főbb eseményeit, kudarcait és levonja a maga konzekvenciáit. Eszter is pont ezt teszi, miközben papírra veti vélhetően utolsó nagy csatájának körülményeit, melyben minden földi javáról lemondott. Nem maradt más hátra, mint rendszerezni emlékeit s megpróbálni megfogalmazni, mi értelme volt az egésznek, ennek az életnek nevezett nagyszerű színháznak, melyben Eszter is csak egy szereplő volt csupán a sok közül, egy kellék Lajos komédiájában.

Eszter azzal, hogy papírra veti történetét, örökül hagyja tapasztalatait az utókor számára, mely tanulsággal szolgálhat a következő generációknak. A vele történteket olvasva mindenki eldöntheti, a kalandot vagy a fájdalmas és folyamatos múltba tekintést választja. A mű egyik üzenete azt sugallja, sorsunk ellen nem tehetünk. Lázadhatunk ellene, de nem kerülhetjük el.

 

 

A cikk teljes terjedelemben a Katedra folyóirat 2014/ februári számában olvasható.

 



[i] A nagy titok jelen van A gyertyák csonkig égnek című művében, valamint az Eszter hagyatékában is.

[ii] Ide tartozott Eszter családja is.

[iii] Attól függetlenül, hogy Márai nagyra becsülte és ismerte Freud munkásságát, az egyes pszichoanalitikus iskolákhoz való viszonya elég kritikus volt.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .