H. Nagy Péter: Weöres Sándor születésének 100. évfordulójára

 

Száz éve (1913. június 22-én) született Weöres Sándor. Ebből az alkalomból röviden áttekintjük az életmű jelentősebb fejleményeit.

Weöres költészetének legfontosabb tapasztalata az én egységének kérdésessé válásával, a poétikai centrumként működő lírai alany pozíciójának gyengülésével függ össze. Lírájának ezért egyik jellemzője az én központi helyzetének viszonylagosítása, de ez nem jár együtt a lírai szubjektum teljes szövegbeli feloldódásával. Weöres alkotásaiban az én-felfogás hagyományos egységének felbontása az alakváltás logikája szerint megy végbe, mely az én sokszorozásához vezet. Nézzük a részleteket.

Weöres Sándor költészete a ’30-as évek közepe táján elfordul a vallomáslíra klasszikus modern örökségétől, s a szubjektum megváltozott pozíciójának kérdésére a keleti filozófiák létértelmezése felől keres választ. Ugyanakkor műveiben a lírai személytelenségnek egy olyan különleges változatát teremti meg, amelyben együtt van jelen a magyar költészeti tradíció elmélyült ismerete, a szürrealizmus személyiségellenessége, értelemkritikája mellett az én és a világ vágyott egységének gondolata is. Eme időszak kiemelkedő darabjának számít a Medúza (1944) versei között olvasható Dalok Naconxypan-ból című, húsz négysoros szakaszból álló költemény. A címében Gulácsy Lajos festészetére utaló vers az avantgárdra emlékeztető, szabad képzettársítások mellett felidézi a lírai hagyomány egyes fejezeteit is (pl. a 14. rész Tóth Árpád Lélektől lélekig c. versének tapasztalatát; az álom és a tenger funkciója Szabó Lőrinc Az Egy álmai c. költeményét; egyes képszerkezetek – pl. az „éjfél ág-boga” – és a beszédpozíció váltakoztatása József Attila egyes verseit). Ugyanakkor a költemény retorikáját meghatározó kettősségek az egység ellentétekre bomlására, de mégis mint fenntartható alapelvre utalnak: „E vers is valóság, akár az álmod. / Az élet: szív és kés egy szín alatt. / Szemeddel az egész tengert halászod / s horoggal mit fogsz? Egynéhány halat.”

Weöres elfordulása a vallomásos karakterű lírától részben annak eredménye, hogy érdeklődése korán kiterjed a keleti vallásokra és filozófiákra, s az olyan misztikus tanokra, mint a teozófia és az antropozófia. Ezek az Európában uralkodó hagyománytól eltérően vélekednek a személyiség szerepéről, de ahhoz hasonlóan gondolkodnak a világ egészelvűségéről. Idegen tőlük az individualizmus, de hirdetik, hogy a világ minden teremtményével, porcikájával együtt teljességet, összefüggő egészet alkot. E vallások és bölcseletek megismerése révén Weöres egyszerre jut olyan gondolatokhoz és képi kifejezésmódokhoz, melyeket fel tud használni költői kísérletezésében. Az avval való kísérletezésben, hogy más hangon szólaljon meg, mint a hagyományos én-líra, egyetemesebb és általánosabb legyen annál, s egyszersmind továbbvigye az európai filozófiát is hosszú ideig átjáró egészelvűséget. E megfontolások ellenére is távol áll tőle, hogy filozófiai lírát kívánjon művelni: a versgondolat sajátosságát keresi, amely nem azonos elvont gondolatok, bölcseleti tézisek megverselésével. A zenei kompozíció felé fordul, bonyolult szerkezeteket, pl. a fúgaszerkezetet kívánja megvalósítani a versnyelvben. 1943-ban arról ír Várkonyi Nándornak egy levelében, hogy a tartalomnak nem logikai láncolata van a versben, hanem úgy keringenek benne a gondolatok, mint zeneműben a fő- és melléktémák. Az összefüggés eszerint nem az értelemláncban, hanem a szuggerált asszociációkban és a hangulati egységben rejlik. Ez a versalkotó mód valósul meg a Háromrészes ének (később Harmadik szimfónia) című költeményében.

Weöres lírájának további alakulását mindenekelőtt egy olyan poétikai magatartás határozza meg, amely a kérdésessé váló egész-elvűség helyett a beszédformák sokféleségét és a lírai nézőpontok változtathatóságát jelenti. A személytelenség tehát elsősorban a nyelvi-poétikai határok átjárhatóságát szemlélteti Weöres költészetében. Az Elysium (1946) és A fogak tornáca (1947) című kötetei – a mítoszi és archaikus előadásmódtól a klasszikus versformákon át az egyszavas költeményig (pl. „Tojáséj”) – rendkívül sokrétű formai és hangzásbeli gazdagsággal hoznak létre egy szabadabb jelentéstani lehetőségek kiaknázására épülő alkotásmódot. (A nyelvi és formai virtuozitásra jó példa a folyamatosan bővülő Rongyszőnyeg című ciklus is.) Weöres lírája az ’50-es évek idején is azt az ars poetica-felfogást erősíti meg, amely a mitologikus gondolkodás szemléletformái közt tulajdonít kitüntetett jelentőséget, önálló létezést a szónak, a nyelvnek: „Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket: / táplálnak, melengetnek valahány világévet / s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak, / a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet, / társukként megölelnek és megint messze szállnak”. (Ars Poetica)

 

A cikk teljes terjedelemben a Katedra folyóirat 2014/ februári számában olvasható.

 

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .