Csicsay Alajos: Életképes marad-e a „marslakók” nyelve? (Beszélgetés Simon Szabolccsal))

„A nyelv az életet tükrözi és vele együtt változik. (…) A nyelv élő valami. Olyan technikai eszmék hatnak rá, mint a könyvnyomtatás, és olyan állampolitikai eszmék, mint a nemzeti államé. (…) A magyar sokhúrú vonós hangszer… (…) Teljességgel kézenfekvő, hogy annak a számára, aki értelmet akar kihallani belőle, zavaró egy érzéssel megragadható szabályok alapján és szükség szerint improvizált nyelv hangalakja. Ezt az élményt nagyon szépen megfogalmazta egy amerikai fizikus, aki a három nagy magyar tudós, Teller Ede, Szilárd Leó és Neumann János munkatársa volt: Matematikai képességeik félelmetesek – mondta, de a legmeglepőbb dolog akkor történik, ha ezek hárman egyedül maradnak. Ebben a pillanatban egy titokzatos nyelvre váltanak át, és az az ember érzése, hogy marslakóknak kell lenniük.” (LénárdSándor: Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában. Typotex, Budapest2003, 64, 51,79)

Persze Lénárd nyelvi okfejtésével ma már lehetne vitatkozni, de hogy mégis miért tőle vettem a Simon Szabolccsal készített interjúmhoz az idézetet, remélhetőleg Szabolcs kérdéseimre adott válaszaiból kiderül. Ám előbb mondja el ő annak előzményeit, hogy miként jutott el a nyelvtudomány szociolingvisztikának nevezett ágához, amelynek nálunk ő is az egyik művelője.

– Pedagóguscsaládból származom, édesanyám és édesapám is tanítók voltak a csilizközi Nyáradon, ahol testvéreimmel együtt fölnevelkedtünk. Sajnos, szüleinket korán elvesztettük, édesanyánkat még kisgyermekkoromban, hétévesen. Szüleink kollégái, egyben családi barátaink, a Miklós házaspár segítettek nekünk akkoriban sokat. Amennyire csak tudták, igyekeztek enyhíteni az édesanyám halála okozta tragédiát. Egy-egy alkalommal, ha összejöttünk, sokat beszélgettek velünk, gyerekekkel is, édesapámmal pedig főleg a szakmáról esett sok-sok szó. Így szinte belenőttem a pedagógusmesterségbe, és viszonylag hamar, a gimnázium második évfolyamában már eldöntöttem, hogy az érettségi után humán pályára megyek.

Bátyám, Simon Barnabás és felesége, Anna is pedagógus. Ha találkozunk, nem lehet, hogy arról ne beszélgetnénk, amiben élünk, a pedagógiáról. Ilyenkor természetesen szó esik a módszerekről is. Bátyámnak kiváló humora van, s ezt kamatoztatja a tanításban is. Nem tagadom, hogy gyakran inspirálódom tőle. A humor egyszerűen kell. Nővérem, Nagy Beáta, a „szülőfalunkban” óvónő. Az ő elhivatottsága példaértékű számomra. Az alapiskola elvégzése után a lévai óvónőképzőbe jelentkezett, de nem vették fel; rajzból nem felelt meg a tehetségvizsgán. Jó tanuló volt, már kislány korában eltökélte, hogy óvónő lesz, ezért átmeneti megoldásképpen gimnáziumba kezdett járni. Az első évet Dunaszerdahelyen végezte el, majd különbözeti vizsgát tett, és átlépett Lévára a képzőbe, azon az áron is, hogy e város messze esett a családi fészektől. Internátusban kellett laknia, újból környezetet váltania, és beilleszkednie egy újabb közösségbe.

A családban még számos szakmabeli van, például édesapám testvérei közül kettő is az, a nagynénéim és az unokatestvéreim között is találhatók olyanok, akik e pályát választották. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a lányaim is „megfertőződtek”. Az idősebbik, Krisztina, magyar-angol szakos tanár, Judit pedig alkalmazott pszichológiát végzett a pozsonyi Comenius Egyetemen.

Hogyan emlékszel vissza gyermek- és ifjú éveidre?

– Az alapiskola első öt évét a falunkban végeztem el, hatodiktól pedig Csilizradványra, a központi iskolába jártam. Én mint tanítógyerek, alapvetően szerettem a pedagógusokat. Sokan mondják, hogy szép a kézírásom, ezt a már említett Miklós tanító néninek – nekem csak Annuska néni – köszönhetem. Végtelen türelemmel és szeretettel volt irántunk. A felső tagozatban mély benyomást tett rám Szabómihály András, a magyartanárom. Kiválóan megalapozta későbbi tanulmányaimat, ugyanakkor kellően szigorú és következetes volt velünk. A gimnáziumot Pozsonyban végeztem el, a Duna utcán. Itt még oktattak olyan tanárok, akik a szüleimet is tanították. Egyébként több egykori gimnáziumi tanárommal is szinte baráti a kapcsolatom. A gimnáziumban a Kulcsár házaspár volt a két magyartanárom. Sokat köszönhetek Zsuzsannának, azt hiszem, az ő és a férje, Kulcsár Tibor költő élményszerű óráinak hatására választottam magam is a magyar szakot. Még ide tartozik, hogy eredetileg újságíró szerettem volna lenni, de egy véletlen folytán abban az évben nem felvételizhettem magyar-újságíró szakra. A következő évben viszont egy „vargabetűvel” már magyar-szlovák szakra jelentkeztem, és felvételt is nyertem a Comenius Egyetemre Pozsonyban. A kieső évben viszont a könyvtárosi középiskolában, Pozsonyban elvégeztem a könyvtárosi szakot.

A sikeres államvizsga letétele után hol kezdtél el tanítani?

– Pályámat az egykori Dunaszerdahelyi Mezőgazdasági Középiskolában kezdtem. Innen tértem vissza két év után a Comenius Egyetem magyar tanszékére, tanársegédnek. Szép emlékekkel gondolok vissza a középiskolai tanári időszakomra is, mert Dunaszerdahelyen ideális körülmények között dolgozhattunk.

Egyetemi oktatóként miért éppen a nyelvészetet választottad?

– Egyetemi hallgató koromban tetszett meg a nyelvészet, kiváló tanáraimnak köszönhetően. Tartottunk a szép emlékű Jakab István tanár úr szigorától, de nekem a tanulás miatt soha nem volt problémám, neki sem gyűlt meg a baja velem, sőt egyre inkább megnyerte tetszését, hogy jártas vagyok a nyelvi kérdésekben, a helyesírásban, mondatelemzésben, nyelvhelyességben. Szabómihály Gizellától is rengeteget tanultam, például az összehasonlító nyelvészet tárgyköréből, és később Zeman Lászlótól főleg stilisztikát; ő is megerősített abban, hogy megbízható nyelvi ismeretek nélkül a szépirodalmat sem fogadhatjuk be igazán. Tán ezért is, a stilisztikát módfelett megkedveltem. A szlovák tanszéken is elismerésre méltó indíttatást kaptam ez irányban. Miloslav Darovec professzor úr világította meg számomra a nyelv rendszervoltát, és igazán élveztem Jozef Mistrík professzor úr előadásait is. Annyira megragadott a szlovák nyelvtan egzaktsága, hogy Darovecnél írtam először tudományos diákköri dolgozatot – szlovák nyelven. Tulajdonképpen ekkor kezdtem el foglalkozni a sajtónyelvvel is. Később ebből a témából írtam a doktori (PhD) disszertációmat, a szlovák-magyar összevető szempontot érvényesítve. Vagyis a sajtó nyelve, a publicisztikai stílus volt az első szűkebb szakterületem. Később ez kibővült néhány más dologgal; foglalkozni kezdtem újabb nyelvpolitikai kérdésekkel, s ezenkívül főleg anyanyelvi tantárgy-pedagógiával is.

 

(A teljes cikket a Katedra folyóirat XXI/7. számában olvashatják))


1 hozzászólás

  1. Katedra 2013/2014 március | Katedra Válasz

    […] Életképes marad-e a “marslakók” nyelve? Beszélgetés Simon Szabolccsal […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .