Pintes Gábor: Családbarát iskola és iskolabarát család

Képzeljünk el egy olyan edukációs valóságot, melyben minden résztvevő képes egyezségre jutni az elérendő célok alapvető orientációjában, és a kitűzött célok és megfogalmazott feladatok elérését, teljesítését úm. közös ügynek tekintik! Képzeljük csak el, mert nagy valószínűség szerint az itt megfogalmazott gondolatom (eszményképem) a gyakorlatban nem nagyon tapasztalható, ezért csak a képzeletem (valószínűleg nem csak az enyém) szüleménye! Nem baj! Szokták volt mondani, hogy ami már a képzeletben megszületett, annak esélye van a gyakorlati megvalósulásra.

Nyitógondolatom és témafelvetésem után – s még mielőtt tényleg a konkrét téma elemzésébe fognék –, néhány gondolatot megosztanék a tisztelt olvasóval a témaválasztás motivációját illetően. Érdekes helyzet az, melyben jelenleg vagyok, ténykedem. Egyrészt mint szülő, másrészt mint pedagógus, harmadrészt pedig mint oktató, aki szűkebb, de tágabb értelemben is befolyással van/lehet a jelenkori és jövőbeli pedagógusképzésre. Az (edukációs)valóság, melyről bevezető gondolatomat írtam, mindhárom aspektusából érint, érdekel és semmiképpen sem hagy hidegen. Leginkább azért, mert (talán idealistaként) szent meggyőződésem, hogy neveléssel és oktatással eredményeket lehet elérni, hogy az ember jobbá, nemesebbé és értékesebbé válhat eme folyamatok és hatások sikeres megvalósulása esetén. A kulcsszerep persze a „sikeres megvalósulás” változóinak jut, mert (talán kissé kiábrándulva és már nem annyira idealistaként – inkább realistaként) a mai világunk „jóságáról, nemességéről és értékességéről” nem nagyon vagyok meggyőződve (világunk alatt a nyugati zsidó-keresztény civilizációt, annak aktuális értékpreferenciáit és orientációját értem). Nem hiszem, hogy bármi helye lenne az ámításnak és hamis áltatásnak. Őszintén be kell vallanunk, hogy világunk nem jobb, nemesebb és értékesebb, mint valamikor volt, és arról beszélni, hogy a társadalom fejlődik (azaz minőségileg magasabb szintre jut), szerintem puszta sületlenség. Felmerül persze a kérdés: lehet-e ezen változtatni? Visszatérve „idealista énemhez” és pedagógusi meggyőződésemhez, válaszom egyértelmű IGEN. Mivel mással, mint neveléssel!

A legtágabb értelemben vett nevelés (edukáció) soktényezős folyamat és több színtéren valósul meg. Nem kell ahhoz valakinek szakavatott pedagógusnak lennie, hogy identifikálni tudja azokat a színtereket, melyek legnagyobb hatással vannak (vagy inkább kellene lenniük) arra, miként alakul a nevelt személyiségének formálása, fejlesztése, orientálása. ISKOLA és CSALÁD. Tanácsolom, hogy legyünk konzervatívak és ragaszkodjunk ahhoz az alaptételhez, hogy igenis ez a két intézményi tényező az, melyek legnagyobb befolyással bírnak – bírhatnak az egyén nevelésére! Merem állítani, hogy az iskola és a család legbefolyásosabb szerepének és pozíciójának elvesztése, negálása éppen azok sikertelenségében és működésképtelenségében keresendő. Térjünk viszont vissza ahhoz az alaptételhez, hogy az edukáció sikerének legfőbb kovácsa és lehetősége a család és az iskola. Iskola és család. Együtt és nem külön-külön!

Ahhoz, hogy az iskola és család mai „érdekes” (v)iszonyát megértsük, gondolatban nem árt néhány évtizeddel, esetleg évszázaddal visszatekintenünk az időben. Az, ami napjainkban leginkább mérgezi az iskola és a család viszonyát, az a kötelesség. Az iskola mint a kötelesség „végrehajtója”, a család pedig eme kötelesség „elszenvedője”. Érdekes helyzet ez, már csak azért is, mert a mindennapi életben azok a bizonyos „kártyák” egészen másképp vannak leosztva. Ehhez a gondolathoz viszont még visszatérek.

Évtizedeket, esetleg évszázadot említettem a visszatekintéssel kapcsolatban. Annak ellenére, hogy az edukációval kapcsolatban már Comenius is a „mindenkinek mindent”elvet vallotta, iskola- és tankötelezettségről csak a felvilágosodás korától, pontosabban Mária Terézia és II. József rendelkezései alapján beszélhetünk. Magyarországon viszont csak az Eötvös József-féle 1868. évi XXXVIII. törvénycikk (a népiskolai közoktatás tárgyában) vezette be az általános tankötelezettséget. Ezek szerint tehát mintegy másfél évszázada beszélhetünk tankötelezettségről. Felmerül viszont egy újabb kérdés: mit is értünk tankötelezettség alatt? Tényleg kötelezettségről van itt szó? Sokak számára biztosan igen, s nem fejtegetik tovább ezt a kérdést. Akkor viszont miért kellett a 19. század második feléig várni arra, hogy törvény írja elő a kötelező iskolalátogatást? Számomra mindebből az tűnik logikusnak, hogy a tankötelezettség nem más, mint egy (nehezen és hosszadalmasan) kivívott jog, semmint kötelesség. Eltelt viszont néhány évtized, s minderről megfeledkezve a tankötelezettséggel kapcsolatban leginkább kötelesség, kényszer, parancs, kiszolgáltatottság jut sokak eszébe. Hasonlóan van ez egyéb kiharcolt jogokkal is (pl. választójog). Az ilyen és hasonló jelenségek miatt fejeztem ki kétségeimet a tekintetben, hogy ténylegesen beszélhetünk-e fejlettebb társadalomról a korábbi korokhoz képest.

(az egész cikket a Katedra folyóirat XXII/2. számában olvashatják)


1 hozzászólás

  1. Hamarosan érkezik a Katedra októberi száma | Katedra Válasz

    […] Családbarát iskola és iskolabarát család […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.