N.Tóth Anikó: A KESERŰ A LEGERŐSEBB /Borbély Szilárd: Nincstelenek/

A kortárs magyar irodalom élvonalába tartozó költő, Borbély Szilárd 2013-ban jelentette meg első és  egyben utolsó regényét (szomorú tény, hogy a szerző élete ez év februárjában megrázó hirtelenséggel megszakadt). A szikár cím – Nincstelenek – nem ígér könnyű olvasmányt, mint ahogy az alcím kétségbeesett kérdő mondata sem: Már elment a Mesijás? A hiány és megvált(hat)atlanság tartományába húz be a szöveg olyan elemi erővel, hogy a döbbenettől nem tudjuk letenni a könyvet, amíg a végére nem jutunk.

A regény ideje szorosabban véve a huszadik század hatvanas-hetvenes éveinek fordulója, de gyakran megidéződnek a közelmúlt, a második világháború eseményei is. A helyszín egy megnevezetlen, Isten háta mögötti falu, egy zárt tér és közösség, ahonnan csak az mehet el, akit vélt vagy valódi bűne miatt kivetnek. Ahogy a falunak nincs neve, úgy a legtöbb szereplőnek sincs, akik nemcsak a nevüktől fosztatnak meg, hanem gyakorlatilag mindenüktől: anyagi javaiktól, érzelmeiktől, emberi méltóságuktól, identitásuktól, nyelvüktől, múltjuktól, jövőjüktől, vágyaiktól, normális emberi kapcsolataiktól és legfőképpen szabadságuktól.

A regény narrátora és egyben szereplője egy kisfiú (talán a szerző gyermek-énje), az ő érzéki tapasztalatain keresztül látunk rá a mikrokörnyezetre. A gyermek elsősorban szemlél, megfigyel, nem értelmez. Szenvtelenül kattogó, rövid mondatai materiális és lelki sivárságról, folyamatos kényszerről, erőszakról számolnak be. A kimerevített pillanatok, az állandósult jelen idő mögött persze ott sejthető a szerző felnőtt-énje: érzelmi érintettsége ellenére úgy találja ki gyerekkori emlékeit, hogy szociografikusan pontos barbár valóságnak tűnjön a fikció. A reflektálás pedig az olvasó embert próbáló feladata.

A gyermekkor egyáltalán nem idilli ebben a világban, hiszen a gyermekkel korántsem bánnak gyengéden: az anya felmosóronggyal, az apa nadrágszíjjal veri, leggyakrabban ok nélkül, csak úgy, keserűségből. Rendszeresen alázzák verbálisan felnőttek, gyerekek egyaránt. Ám nem csupán a narrátor van kitéve az erőszak különböző formáinak. Általában szégyen tárgya, ha egy gyerek éjszaka bevizel. Ennél azonban sokkal nagyobb szégyen, ha álmodik – erről különösen drasztikus módszerrel szoktatják le: babonából az alvó gyerek füle mellett agyonvernek egy kölyökmacskát. A gyermeki kiszolgáltatottság kegyetlenebb fokozatairól is szó esik: a zsidó gyerekeket gázkamrába viszik a nyilasok, a levegőbe hajigált ukrán csecsemőket pedig szuronyheggyel kapják el az orosz tábori csendőrök.

(az egész cikk a Katedra folyóirat XXI/10. számában olvasható)


1 hozzászólás

  1. Katedra 2013/2014 június | Katedra Válasz

    […] A keserű a legerősebb […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .