1. hely: Forró Réka Dorina: A tizennégy karátos autó. Marianum Magyar Tannyelvű Egyházi Iskolaközpont, Komárom; felkészítő pedagógus: Mózes Endre – IV. kategória

Rejtő Jenő : A tizennégy karátos autó (esszé)

A lehető legnagyobb kihívásnak kell megfelelnie annak, aki arra vetemedik, hogy kedvencet válasszon magának a számára kedves dolgok közül. Hogyan válasszon az ember kedvenc színt, ha valamennyi színre szükség van, hogy olyan legyen a világ, amilyennek megismerte? Vagy kedvenc helyet, ha még nem is volt mindenhol, ahol szeretett volna. Legfeljebb adott pillanatban tudja eldönteni, hogy mi a legkedvesebb számára éppen akkor. Így vagyok én a könyvekkel.

Mert lássuk csak! Az öreg néne őzikéje igazán kedves vers, kétéves koromban fejből fújtam, mert azt mesélte az anyukám minden este. Ötévesen együtt sírtunk A kishercegen, Az igazi égszínkék pedig az első regény volt, amit egyedül olvastam. Karl May Winnetouja letehetetlen olvasmányom volt tízévesen, majd jöttek a tiniregények, később a klasszikusok. Bizony még az Antigonét is tudtam szeretni, bár tudom, hogy ezzel nem leszek népszerű az osztálytársaim körében. Most mégis olyan könyvre esett a választásom, amit lehet, hogy már kevesebben ismernek, nekem viszont sok-sok vidám percet szerzett

A tizennégy karátos autó Rejtő Jenő egyik legismertebb műve, a magyar ponyvairodalom gyöngyszeme. Bár a ponyva jelző a tömegárusításra szánt, olcsó irodalmat foglalja magába, nem hiszem, hogy erre a regényre ez lenne a legjellemzőbb .Talán helyesebb, ha szórakoztató irodalom kifejezést használom a művel kapcsolatban. Mert valóban szórakoztat- az első betűtől az utolsóig.

A regény lényegében egy kém- és detektívtörténet az ilyen történetek összes jellemzőjével: titok, bűntény, nyomozás megfűszerezve egy kis szerelemmel. Mindezt a szerző belehelyezte a lehető legszebb környezetbe, megbolondította egy kis idegenlégióval és kész is a felhőtlen szórakozás. Már ha az ember a nevetéstől el is tudja olvasni.

A regény cselekménye első ránézésre egy kissé kusza. Az orosz származású Gorcsev Iván, egy felettébb nagyreményű fiatalember Bordeuxba menet a makaó nevű játékon elnyeri a Nobel-díjat és gazdag lesz. Később titkárának felveszi Vanek urat és beleszeret a gazdag Gustave Laboux lányába, Anette-be. Ám az apa azt mondja viccből, hogy csak akkor adja hozzá a lányát, ha a férfi beáll a francia idegenlégióba. Gorcsev erre természetesen elmegy a légióba, mert mégis csak ő Gorcsev Iván, aki ilyen semmiségtől igazán nem retten meg. Később Vanek úr helyettesíti a légióban, mivel Ivánnak egyéb elfoglaltsága akad: az apa tizennégy karátos arannyal teli Alfa Rómeójának megtalálása, amit Gorcsev megpróbált Laboux-nak visszaszerezni Portenifftől és Lingeström bárótól. Adott tehát egy remek történet tele cselszövéssel, kalanddal, fordulattal. Már ezért érdemes lenne elolvasni! Na de legyünk őszinték, ennyi izgalmat bármelyik c-kategóriás kalandfilm tud nyújtani.

A regény zsenialitása nem ebben rejlik, hanem az egyes jellemek remek ábrázolásában. Rejtőben megvolt az a képesség, hogy hőseit olyan tulajdonságokkal ruházta fel, amelyektől esetlenségükben is szerethetővé váltak. Mert ki is a főhős? Gorcsev Iván a becsületes szélhámos, a költekező milliomos csavargó, a vezetésre alkalmatlan kitűnő sofőr. Társául és legfőbb szövetségesének pedig Vanek urat, a szökött bolond magántitkárt, a 27-es közlegényt, az abszolút civil légióst választja. Egyik szereplő sem az a karakter, akiben az ember feltétel nélkül megbízhat, akire felnézhet, akit valamelyik tulajdonsága miatt példaképül választhat. Ha ezt várjuk a regénytől, csalódni fogunk. A többi szereplő jelleme már sematikusabb, a ponyvairodalomra jellemzőbb, de ez talán nem is baj. Így élesebb a kontraszt az egyes fő- és mellékszereplők tulajdonságaiban.

Rejtő kiváló nyelvi humora az, ami a regényt a ponyvairodalom fölé emeli. A helyzetkomikumot finoman ötvözi a meglepő és vicces nyelvi fordulatokkal. A regény 1940-ben íródott és a cselekménye az 1930-as években játszódhat, bár ezt csak próbáltam kikövetkeztetni, ugyanis emlékeim szerint erre nincs a műben utalás. Mégsem tűnik a regény nyelvezete nehézkesnek, túlságosan régimódinak. Az író gyakran nyúl a szójátékok eszköztárához:

„Gorcsev Iván, A Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat.” (a makaó nevű kártyajátékon) vagy:

– Uram! Miért nem kopog, ha benyit valahová? – Ezt a lakosztályt én bérlem! – De a szekrény az én magánlakom! My house is my castle! (Vanek és Gorcsev)

– Nevem Van….nevem van, de ez most nem érdekes (Vanek)…és ezt a végtelenségig lehetne folytatni. Szinte minden újraolvasáskor felfedeztem valami új nyelvi poént , miközben a már ismerteken is újra és újra hangosan nevettem. Egyetlen hátránya van a tizennégykarátos autónak: nyilvános helyen csak abban az esetben ajánlatos olvasni, ha nem zavarja az embert, hogy bolondnak nézik a folyamatos fel-felkacagások miatt.

A regény olvasása közben végig arra gondoltam, hogy milyen jó filmet lehetne belőle forgatni. Tisztán láttam magam előtt Gorcsevet, mint egy nagyon jóképű, de kissé flúgos fickót, ahogy próbálja egyenesben tartani az autót a Cote d’azur szerpentinjein. Elképzeltem a bájos Anettet, ahogy hosszú pilláit rebegteti, a gonosz Lingerströmöt hosszú, tekergő csíkos sállal a nyakában és Vanek urat háttérben az aranyló sivataggal, ahogy önérzetesen kijelenti: A nevem Vanek.

Évekkel később, amikor a regényt újra kézbe vettem, érdekelni kezdett a mű elő- és utóélete is. Akkor olvastam, hogy Rejtő stílusában tudatosan törekedett a filmszerű vágások technikájára, a felgyorsult cselekményeket rövid, egy-két szavas mondatokkal fejezte ki, ami a regényt filmszerűvé, könnyen elképzelhetővé tette. Az idegenlégióban játszódó jelenetek pedig azért tűntek olyan valósághűnek, mert az író maga is megjárta a légiót. Ezután számomra nem volt kérdés, mi lesz a következő könyv, amit el fogok olvasni. Bizony: Az ellopott futár!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.