Hlavaty Kitti: Együtt a sztárokkal

A 60-as években járunk. Az egyik londoni lakásban szinte szüntelenül csörög a telefon. Dezo Hoffmannt keresik, és újabb és újabb megrendeléseket adnak neki. Yes, OK, bye – mondja a férfi igencsak erős akcentussal. Megbízói között van John Lennon, Paul McCartney, Marilyn Monroe és Cliff Richard is.

Ki ez a Dezo Hoffmann, és minek volt köszönhető a népszerűsége a világsztárok körében? És mi köze hozzánk, szlovákiai magyarokhoz?

„Nagyon örvendek, de ha óhajtják, beszélhetünk magyarul. A Dezo Hoffmann név ugyanis a felvidéki Hoffmann Dezsőt takarja.” – kezdte a vele egyetlen magyar nyelvű interjút készítő Szántó Péterrel. Élettörténetével a szlovák Marián Pauer1 és cseh kollégája, Antonín Metzner is foglalkozott, mert büszkélkedni szeretnének vele a magyarok, a szlovákok és a csehek is. Nem csoda. Hoffmann Dezső (cseh)szlovákiai magyarként tett szert a világraszóló hírnévre. Meghódította a 60-as évek nemzetközi show-bizniszét; a portréfényképezés megújítójaként és a Beatles legismertebb fotósaként írta be magát a fotózás történetébe.

Hoffmann Dezső 1912 májusában született az akkori Magyar Királyság területén fekvő Selmecbányán. Édesapja halála után a család Zsolnára költözött. Édesanyja, hogy biztosítsa a család megélhetését, újságos standot bérelt. Itt, teljesen elsőként, könyvárusításba is kezdett. A könyvek, kiadványok mély benyomással lehettek Hoffmann Dezsőre, mert tipográfiát kezdett tanulni az akkor már Csehszlovákia területén fekvő Zsolnán. Újságírói ambíciói később Prágába vitték, ahol baráti kapcsolatainak köszönhetően sorsdöntő irányt vett az élete. Belecsöppent a filmes közegbe, és bár eleinte színházi jegyszedőként dolgozott, rövid időn belül elsajátította a filmezés minden csínját-bínját. Operatőri személyzet tagja lett egy prágai filmstúdióban, néhány évvel később pedig már a 20th Century Fox párizsi leányvállalatánál dolgozott.

 

A háborús évek és a haditudósítás

Az 1936-ban kitört spanyol polgárháború több tudósítót, fotóriportert is Spanyolországba vonzott. Sokuknak ez nem csupán egy szakmai megbízatást jelentett, hanem jelenlétükkel a világban egyre nagyobb teret hódító fasizmus ellen szálltak szembe. Ki-ki a saját eszközével.

Jelen volt Robert Capa, a magyar származású fényképész, akinek híres fényképét, „A milicista halálá”-t a világ döbbenten fogadta. Ott volt Capa nagy cimborája, Ernest Hemingway is, akinek saját háborús élményei szolgálnak alapjául az irodalom egyik legszebb háborús regényének, az „Akiért a harang szól”-nak. És ott volt Dezső Hoffmann is, aki nemcsak a kisfilmjein és a fényképein keresztül tudósította a világot a borzalmakról, de önkéntesként a Nemzetközi Brigád egységében is harcolt Franko diktatúrája ellen.

A háborúban Hoffmann – csupán pár hetes házasként – elveszítette spanyol feleségét, és 1939-ben olyan sérülést szenvedett, amelynek következtében az emlékezete is károsult. Felépülése után folytatta a munkát, és a második világháborúról burmai, indiai és dél-afrikai helyszínekről tudósított. Végül, a normandiai partraszálláskor egy újabb komoly sérülés lehetetlenné tette a további haditudósítást.

 

Anglia és a világhírnév

A háború után Angliába menekült, ahol az elszánt haditudósítóból pár év alatt a szigetország legkeresettebb fényképésze lett. Kezdetben még saját filmstúdiót is alapított, ami azonban idővel csődbe ment. Magazinoknál, folyóiratoknál alkalmazták fényképészként, ahol egyre nagyobb sikereket ért el.

A Record Mirror könnyűzenei hetilapnál került a kezébe egy nem szokványos olvasói levél, amiben a levél írója egy – akkor még – ismeretlen zenekarra hívta fel a figyelmét. Létezik egy Beatles nevű banda, és nem foglalkozik vele senki sem – panaszkodik a rózsaszín papírra írt levélben egy hölgy rajongó, ezért Hoffmann Liverpoolba utazott megismerni a zenekart. Így indult a mindkét fél hírnevét megalapozó, több évig tartó, nagyon erős szakmai-baráti kapcsolat.

Fényképezni kezdte a Gombafejűeket, és feltehetőleg náluk hálásabb alanya Hoffmannak nem is lehetett volna. „Mindent megcsináltak, amit kértem. Mindent.” – mondja egy kisfilmben. Filmes múltja és gondolkodása révén olyan megközelítésből tudta látni és láttatni fényképalanyait, ami teljesen új és nagyon hatásos volt. Mozgás közben fényképezte őket. Nem használt fényképállványt, mesterséges megvilágítást, vakut. A spontaneitást és – ahogy a filmkészítésben is – a lendületet akarta elcsípni. A Beatles tagjai pedig benne voltak a buliban. Kimentek a szabadba, a parkba, a tengerpartra, ahol más dolguk sem volt, csak ugrálni, bolondozni, és követni az apjukként tisztelt fényképész utasításait.

 

(A teljes cikk a Katedra folyóirat XXI/10. számában olvasható)


1 hozzászólás

  1. Katedra 2013/2014 június | Katedra Válasz

    […] Együtt a sztárokkal […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .