Pék Éva: A Csemadok és az iskola kapcsolata

Az 1989-es bársonyos forradalom után boldogok voltunk, gondolván, talán majd az életünk minősége is megváltozik. Az azóta eltelt idő óta a gondok, problémák sokasodnak, gubancolódnak. A helyzet szinte változatlan, sőt – ami a szlovákiai magyar iskolák helyzetét illeti – egyre elszomorítóbb! Évente lassan, de biztosan csökken a magyar iskolába íratott gyermekek száma.
Több mint fél évszázada kezdődött el újra a szlovákiai magyar oktatás a II. világháború után, s – érdekes párhuzam – vele egy időben alakult meg a Csemadok is. Az iskola a magyar nyelvet – a Csemadok a magyar kultúrát hivatott ápolni. A céljuk közös: megtartani, óvni, védeni magyarságunkat, anyanyelvünket.
A Csemadok-láng, a mi fáklyánk, hasonlít az olimpiai lánghoz. A különbség csupán annyi, hogy azt négyévenként gyújtják meg, aztán az olimpiai játékok végeztével kialszik, a mi fáklyánkat 55 éve gyújtották meg, meglehet, nem olyan nagy ceremóniával, s nem is egy helyen, sok-sok helyen. Futótűzként terjedt akkor, és azóta is ég. Kézről kézre adjuk és óvjuk, hogy el ne aludjék, mert nem lesz hely, olimpia, ahol újra meggyújtsák. Ezt a lángot a magyarságunk, a magyarságtudatunk tartja életben. Féltve óvjuk széltől, viharoktól, rendszerváltásoktól, mi, csemadokosok – szlovákiai magyarok. Vigyázunk rá, olykor talán nem is rosszul. Mindnyájan köréje csoportosulunk, ha bajban vagyunk, de akkor is, ha örülünk. S ha a fényénél egymás szemébe tudunk nézni, és van mondanivalónk egymásnak, akkor nincs baj. Ez a fény nemcsak világít, de megmutatja a helyes utat is, ha netán eltévednénk a mindennapok sűrűjében. Mert manapság, sajnos, egyre nő a tévelygők száma, akik júdáspénzért eladják a nemzetüket a jobb konc reményében, s bár senki sem kéri tőlük, közben elfelejtik gyökereiket, múltjukat, önazonosságukat, magyarságukat – melyet aztán sem szerezhetnek vissza soha.
Mi, csemadokosok is azóta bizonyítunk, mióta a láng – a fáklya – ég, hogy vagyunk, élünk, dolgozunk, mert ez a küldetésünk. Ezt hagyták ránk a szüleink és a nagyszüleink, ez a mi gyönyörű, de nagyon nehéz örökségünk. Visszük naponta szívünkben, lelkünkben a fáklyát, és próbálunk valamit tenni az itt élő magyarságért, önmagunkért, édes anyanyelvünkért, kultúránkért.
Aki „igazi csemadokos”, minden rendezvényt olimpiai szinten old meg, legyen az szavalóverseny, citeratalálkozó, író-olvasó találkozó vagy bármilyen rendezvény. Készül rá, tervezi, szervezi, izgul: lesz-e közönség. Ismeri ezt az érzést mindenki, aki ezzel/effélékkel foglalkozik. Nekünk minden rendezvény egy kis olimpia, készülünk rá nagy odaadással, odafigyeléssel, kiválasztjuk a legjobb versmondóinkat, dalosainkat, citerásokat, zenészeket, színjátszókat. Felkészítjük őket, foglalkozunk velük, aztán amikor a megfelelő színvonalat elérték, megmutatjuk őket a világnak. Felléptetjük őket versenyeken, fesztiválokon, itthoni és külföldi ünnepségeken, és ők igenis, bizonyítanak. Az elvetett mag nem vész kárba, szárbaszökken, termést hoz a befektetett munka. Ott áll a színpadon az unoka a nagyszülőkkel: nincs ennél felemelőbb látvány. S ezt csak az tudja, aki látta, vagy személyesen is megélte: ott énekli kicsi és nagy együtt a közönséggel – március közeledvén – Kossuth Lajos azt izente, elfogyott a regimentje. Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni… – de hová?! Nem Mohácsra, nem a Majtényi síkra, nem Segesvárra, hanem egyszerűen csak magyar iskolába. Hisz van, értünk van, nekünk építették. Közülünk, sajnos, sokan köszönik, de nem kérik…
Most zajlottak a beíratások az alapiskolák első osztályába. A végeredményt még nem tudjuk pontosan, de a hírek nem biztatóak. Azt már tudjuk, hogy sok helyen emiatt osztályok, netán iskolák szűnhetnek meg, hogy sok kis magyar gyermeket visznek magyar szüleik más nyelvű iskolába, abból a megfontolásból, hogy ott majd jobban boldogulnak. Ez önámítás! Egyszerűen: nem igaz! Hadd ne részletezzem, miért, hisz mindenki tudja. Csak egy nagyon fontos dologról feledkeznek meg: megfosztják saját édes gyermeküket – akit a legjobban szeretnek – attól a gyönyörűségtől, hogy megismerjék édes anyanyelvüket. Egy gyermeknek kétszer vágják el a köldökzsinórját: egyszer, amikor a világra jön, amikor az édesanya életet ad neki, másodszor pedig akkor, amikor iskolába íratja, mert ez megint egy új élet kezdete. S egy kisgyermek számára bizony egyik sem könnyű. Az egyik a fizikai, a másik a szellemi élet kezdetét jelenti számára. Az iskolában a kis ember egy új világba születik, új közösségbe kerül. Egy nyelv csodálatos világába, amely meghatározza majd későbbi életét, az egész életét. Megnyílik előtte egy másik világ, amely elviszi őt akár a csillagokig: a tudás világa, amely csak az anyanyelv ismeretével lesz élhető, érthető, felfogható, teljes és kerek. S az a szülő, aki ettől gyermekét tudatosan megfosztja, és más nyelvű iskolába íratja, a lehető legnagyobb bűnt követi el az ellen, akit a világon a legjobban szeret. Én valahol itt is látom a CSEMADOK-munka értelmét, felelősségét.

 

(A teljes cikk a Katedra folyóirat XXI/8. számában olvasható.)


1 hozzászólás

  1. Katedra 2013/2014 április | Katedra Válasz

    […] A Csemadok és az iskola kapcsolata […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .