Hlavaty Kitti: A színek mesterei

Néhány hónappal ezelőtt a Magyar Nemzeti Galéria egyik kiállításán Szinyei Merse Pál képeit nézegettem, melyek mellett alkotásai helyszínei is szerepeltek. „Jernye (Jarovnice, Szlovákia)” – olvastam. Szinyei, a magyar festészet egyik legnagyobb ikonja, a mai Szlovákia területén született, és élete legnagyobb részében itt, jernyei birtokán alkotott. A képeket ettől még nem láttam szebbnek, de az a minden ízében jóleső érzés töltött el, amit akkor érzek, ha híres magyarok otthonomhoz kötődő kapcsolatáról olvasok vagy hallok.

A most induló cikksorozat célja nem több, mint megosztani és továbbadni ezt a jóleső érzést. Ehhez pedig összegyűjtünk és felidézünk néhány magyar művészt, akik valamilyen módon Szlovákiához is kötődnek, és ennek a kötődésnek sem a magyar, sem pedig a szlovák művészettörténet nem szentel különösebb figyelmet. Leltározási szándékunk nincs; azt, hogy kit és milyen összefüggésben említünk, csakis a szerzői szabadság határozza meg. Ezért ebből az írásból sok művész biztosan kimarad, akik szlovákiai kötődését, ha másképp nem, legalább a neveiket viselő iskolák miatt számon tartjuk.

A választottak zöme a 19. század közepe táján született, ami – úgy gondolom – nem véletlen. Ez az a korszak, amikor már értéknek számított nemzetinek, magyarnak lenni, de Felvidék területileg még a Monarchia, majd a történelmi Magyarország része volt. A korszak, amikor az elszlovákosodás esélye a kíméletlen magyar politikai törekvések miatt viszonylag kicsi volt, azonban már rengeteg lehetőség nyílt a világ megismerésére a vasúthálózat robbanásszerű terjedésének köszönhetően. Ők nem utolsó sorban egy olyan korszak alakjai, amikor Felvidék a bányászat, a kohászat, tehát az ipar szempontjából a hőskorát élte – az ország ezen része Budapest mellett a Monarchia egyik legiparosodottabb területe volt.

A mostani válogatás két festőt mutat be, honfitársakat és kortársakat, bár erre képeik alapján, eltérő hangnemük miatt nem nagyon következtetnénk elsőre. Nem is voltak barátok, viszont több közös van bennük: merően új színfelfogásuk, amit az akkori barnatónusú magyar festészet követői cinikusan bíráltak, és nem utolsósorban őrült rajongásuk otthonuk, a természet és a fény iránt.

 

Szinyei Merse Pál

A jernyei dombos vidék, hüs patakjaival, enyhe lankásaival, s a szép, megmivelt buzatáblákkal, melyeket oly elevenné tesz a sárga boglárka és a pirosló pipacs (…), ez a vidék – energikus szineivel – kora fiatalsága óta megeste színlátását, feledhetetlen benyomásokkal gazdagítva őt.”1

Az első helyszín Szinyeújfalu (Chminianska Nová Ves, Eperjesi kerület); ebben a ma már főként romák lakta kelet-szlovákiai faluban született Szinyei Merse Pál, a magyar impresszionizmus legnagyobb alakja. Régi nemesi családból származott, Szinyeújfalu és későbbi otthonuk, Jernye is a 19. században a Szinyei Merse család birtoka volt. Édesapja Sáros vármegye főispánja, édesanyja vagyonos család sarja, maga is nagy művészetpártoló (nem mellesleg a helyi nőegylet alapítója).

Ötéves volt, amikor szüleivel átköltöztek Jernyére (Jarovnice, Eperjesi kerület), a csodaszép természeti környezetben fekvő családi kúriába, amit – jó hír – a Szlovák Műemlékvédelmi Hivatal nemrég, 2013 májusában védetté nyilvánított. A kúria egykori pompáját már rég elveszítette, és míg száz évvel ezelőtt Szinyei művészetkedvelő barátai jártak ide, az utóbbi években erre a helyre leginkább a sört kedvelő barátok zarándokolnak. Az épületben sokáig kocsma működött. Szinyei többször elhagyta a falut, majd visszatért oda, de élete utolsó jó 20 évét ott élte le. Sírja a jernyei temetőben található.

A roppant felvilágosult Szinyei-szülők művészet iránti érzékenységüket és a műveltséget a lehető legtermészetesebb könnyedséggel adták át gyerekeiknek, ezért nem meglepő fiuk festészet iránti elhivatottsága, mely hivatásszerű művelésének – a család anyagi hátterének köszönhetően – semmi akadálya nem volt. A fiatal Szinyei a historikus festészet mekkájában, Münchenben, az Akadémián szeretett volna festészetet tanulni, és mindenáron a nagy mesterhez, Karl von Piloty-hoz bekerülni. Az, hogy tervét csak több év után sikerült megvalósítani, nem a tehetségéről vagy annak a hiányáról árulkodik. Már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy romantikus történelmi festészet nem az ő zsánere. Gabriel Max barátja javaslatára hétköznapi jelenetek festésével próbálkozott, amiben már a saját festői hangja szólal meg. Az igazi felismerést Gustave Courbet naturalista festőguruval történt találkozás hozta, ami végleg eltávolította a négy fal közé szorított akadémikus festészettől, és a jóval ízesebb és mozgalmasabb naturalizmus felé sodorta.

 

(Az egész cikk a Katedra folyóirat XXI/7. számában olvasható)


1 hozzászólás

  1. Katedra 2013/2014 március | Katedra Válasz

    […] A színek mesterei […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .