Pintes Gábor: Amikor a lábnyom túlnövi a lábat

A hely, ahol élünk

Mindennek és mindenkinek van egy bizonyos helye, melyet magáénak, magához közelinek tart. Az efféle környezetet nevezhetjük természetes környezetnek is, mely nemcsak a természethez való kapcsolatot és kötődést fejezi ki, de egyben a környezet olyan tágabb struktúráját is jelenti, melynek elemeit ismeri és kölcsönös viszonyát minőségileg más szinten alakítja.

A Katedra folyóirat novemberi számában megjelent tanulmányban az életminőséget, annak néhány tényezőjét vontam górcső alá. Az életminőség olyan komplex és globális problémakör (nemcsak az edukáció összefüggéseiben), hogy egyes tényezőit külön-külön is lehetséges – és véleményem szerint érdemes is – elemezni. Az ember környezete joggal sorolható azon determinánsok közé, melyek a maguk dinamikus jellege miatt a vizsgálódó szemszögéből elemzésre, az olvasó szempontjából pedig, remélhetőleg, érdeklődésre tarthatnak számot.

A környezet dinamikus jellege alatt azt értem, hogy az semmiképpen sem tartható állandó, változatlan és mindezek miatt pontosan kiszámítható edukációs tényezőnek. Az edukációs és életkörnyezet további sajátossága az, hogy az embernek lehetősége és szinte számtalan eszköze áll rendelkezésére, hogy a környezetét, annak elemeit és működését befolyásolja. Mindezen lehetőségek és eszközök birtoklása viszont nem azt jelenti, hogy az ember jól, tudatosan és megfelelő alázattal használja (ki) őket. Leggyakrabban a rövidtávú és önös érdekek felülírnak megannyi ésszerű és értelmes érvet, indokot, melyekkel az ember már-már tudatos és szándékos módon pusztítja el környezetét – és vele együtt önmagát is.

 

Viszonyunk a környezethez – avagy elefánt a porcelánboltban

Azonkívül, hogy a környezet dinamikus jelleggel bír, sok típusáról, fajtájáról is tehetnénk említést. Nem szándékom tankönyvszerű (-ízű) tanulmánnyal untatni a kedves olvasót, ezért ha valakinek pontos és kimerítő felsorolásra, esetleg tipológiára lenne szüksége az edukációs és életkörnyezet tekintetében, annak inkább tankönyvek és szaklexikonok tanulmányozását tudom ajánlani. Az általam felvetett problémához annyit azért szükséges megjegyezni, hogy a mennyiségileg és minőségileg is sokféle és sokrétű környezetek a leggyakrabban kölcsönhatásban vannak egymással. Ezen kölcsönhatás „felelős” azért, hogy az edukációs és vele együtt az életkörnyezetünket is összefüggő rendszerként fogjuk fel, ahelyett, hogy egyes elemeit vizsgálnánk (elszigetelt módon). Az ilyen környezetfelfogást nevezzük holisztikus hozzáállásnak, miszerint környezetünk minden eleme egy alrendszer, melyek egy globális és komplex rendszer részei. Az egész probléma akkor kezd igazán érdekessé válni, amikor azt is tudatosítjuk, hogy minden egyes alrendszer változása a globális rendszer változását is maga után vonja – eredményezi. A holisztikus hozzáállás viszont csak egy parányi támasza, kerete lehet(ne) az ember környezetéhez való optimális viszonyának kialakításában. Felmerül ugyanis a kérdés: miként differenciálható az embernek környezetéhez való viszonyulása? Alapvetően háromféle viszonyt különböztetünk meg:

–          Antropocentrikus viszonyt – hozzáállást, melyben az ember a környezetére mint alárendelt és primitív rendszerre tekint,

–          Biocentrikus viszonyt – hozzáállást, melyben az ember teljesen megegyező (egyforma) szintre sorolja magát a természetes környezettel,

–          Holisztikus viszonyt, melyben az ember is a globális rendszer egyik eleme, ama sajátossággal, hogy változtathat rajta.

A ma és a közelmúlt emberének viselkedése viszont inkább hasonlít egy elefánt porcelánboltbeli látogatására, semmint arra, hogy igyekezne és hajlandóságot mutatna összhangban és szimbiózisban élni abban és azzal a környezettel, mely igenis komoly hatással van és lehet az életminőség alakulására. Az arányok és arányosságok szempontjából az előttünk felmerülő kép szerint az életminőség szintje szinte fordított arányba került a környezet minőségi szintjével. Egy újabb kérdés merül fel bennem: tényleg így kell ennek lennie? Az egész környezeti problémát és annak edukációs vonzatát, lehetőségeit, kihívásait és felelősségét továbbgondolva, nem is a pillanatnyi helyzet az, mely leginkább aggaszt. Sokkal inkább az a tendencia, mely szerint igazán minőségi életet csak úgy és olyan környezetben lehet élni, melyet az ember teljes módon kisajátít magának, ellenőrzése alá von, irányít. A mi „fejlett” nyugati civilizációnk szempontjából talán nem is olyan látványos ez az irányvonal. Sokkal elszomorítóbb a kép, ha a fejlődő (és fejlődni akaró) országok és társadalmak optikáján keresztül tekintünk a felvetett problémára. Ezen látásmód szerint ugyanis a „fejlett” nyugati civilizációt beérni és rá hasonlítani akaró társadalmak a fejlődés egyik leggyorsabb és leghatékonyabb eszközének éppen az antropocentrikus „filozófia” átültetését tartják. Azért is állítom, hogy a mi szemszögünkből nem lehetséges őszinte és releváns ítéletet hozni minderről, mert a mi jelenünkben már rendelkezünk mindazon jóval és kényelemmel, melyre mások csak vágyódnak. Mindennek viszont ára és áldozata volt. Van és még lesz is. A ma embere számára a múlt áldozatai már nem relevánsak, mert azokat az idő távlatából szinte lehetetlen érzékelni, érzékeltetni. Más kultúrákat és nemzeteket pedig azért elítélni, hogy a mi példánkat követik, merő szemtelenségnek és aljas képmutatásnak tartom. Ez persze semmi esetben sem jelenti a „fejlődő és fejlődni akaró” országok eszközeivel való egyetértést. A nem egyetértés és elítélés között viszont jelentős különbséget kell látni és érzékeltetni. A kulcskérdés ugyanis a motiváció (mint megannyi esetben). Miért rombolják (nyugati mintára) környezetüket azok a népek és nemzetek, melyek páratlan kincsekkel és értékekkel rendelkeznek, s melyeket a „nyugat” embere irigyelni tud? Valószínűleg azért, mert a mindenki számára jól ismert szükségletek hierarchiájában a mindennapi betevő falat nagyobb értéket képvisel, mint a táj kellemes klímája, esztétikuma, rejtett értéke. Nem beszélve az emberi tevékenység erkölcsi vonzatáról.

(az egész cikk a Katedra folyóirat XXII/4. számában olvasható


1 hozzászólás

  1. A Katedra folyóirat decemberi száma – XXII/4. | Katedra Válasz

    […] Amikor a lábnyom túlnövi a lábat […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .