Pletl Rita: A nyelvtan státusa a kisebbségi anyanyelvoktatásban (I. rész)

A magyar nyelv és irodalom tantárgy helyzetét sajátos kettősség jellemzi. Elméletileg kitüntetett helye van a műveltségterületek között, ami funkcióinak sokrétűségéből fakad. Az anyanyelvoktatásra hárul a feladat, hogy megalapozza és fejlessze a gondolkodás, megismerés, az önkifejezés készségeit és képességeit, ugyanakkor közvetítse a nemzeti kultúrát, mégpedig úgy, hogy erősítse az önazonossági tudatot. Az anyanyelvi nevelés akkor teljesíti feladatát, ha egyensúlyt teremt a kulturális és civilizatorikus paradigmákhoz tartozó funkciók között.

A nyelvi szocializációban betöltött kulcsfontosságú szerepe nyomatékosítja a tantárgy kiemelt helyzetét, mert átszövi a teljes oktatási folyamatot és hatékonysága alapvetően befolyásolja a többi műveltségi terület tanítását, döntően hat a különböző szakdiszciplínákban rendszerezett tudás elsajátításának színvonalára. Ezért állítható, hogy az anyanyelv magas szintű ismerete minden tanulmányi siker előfeltétele.

A pedagógiai gyakorlat mindennapjai viszont, miközben az anyanyelvoktatás fontosságát senki sem kérdőjelezi meg, azt a megváltozott helyzetet tükrözik, hogy a tantárgy presztízse csökkent, és nehezen birkózik meg a rá háruló feladatokkal, illetve az őt érő kihívásokra nem tud minden esetben megfelelő válaszokat adni. Ennek egyik legszembetűnőbb jele, hogy miközben a tantárgy kerettanterve összhangot próbált teremteni a kultúraátadó és képességeket fejlesztő funkciók között, hangsúlyozva, hogy az irodalomtanítás és nyelvi nevelés közötti egyensúly kulcsfontosságú az anyanyelvoktatás hatékonysága szempontjából, addig a pedagógiai gyakorlatban a kívánatos egyensúly megbomlik: túlzott mértékben előtérbe kerül a kultúraátadó funkció. Az elmélet és a gyakorlat közötti ellentmondásoknak külső és belső okai egyaránt vannak.

 

1. Külső tényezők

A külső tényezők közül az egyik leghangsúlyosabb, hogy az anyanyelvi nevelés kisebbségi helyzetben bontakozik ki olyan körülmények között, amelyben az anyanyelven tanulás jogát különbözőképpen értelmezi a többség és a kisebbség. A többség úgy véli, hogy az egynyelvűség a dolgok helyénvaló és kívánatos állapota (Románia alkotmányában nemzetállamként határozza meg önmagát, amelyben a hivatalos nyelv a román). A többség, ha kénytelen eltűrni az egyéni többnyelvűséget, a hangsúlyt a többségi nyelv oktatására helyezi, a nyelvi kisebbséghez való viszonyulásában érvényesíti a kulturális lingvicizmust, a kisebbségi anyanyelvek tanításával kapcsolatban pedig az intézményi lingvicizmust. (Skuntnabb-Kangas 1997: 29.) A kisebbség ezzel szemben úgy véli, hogy a valódi kétnyelvűség a helyénvaló és kívánatos állapot, az anyanyelv tanulásának joga egyetemes emberi jog, a hivatalos nyelv kellő mértékű elsajátítása pedig a nemzeti kisebbség felelőssége, amellyel biztosítja, hogy tagjai integrálódni tudjanak a szélesebb többségi társadalom közösségébe.

A román (nyelvi kisebbségek oktatását szabályozó) törvények viszont a többségi szemléletet érvényesítik. Egy tannyelvi diszkriminációra idézett példával (a 84/1995-ös, 1999-ben újraközölt törvény 22. szakasza) két nyelvész végigvezeti, hogy „miként konstruál egy oktatási törvény egy államban olyan többséget, amelynek nincs anyanyelve, olyan kisebbségeket, amelyeknek van anyanyelvük, s hogy miként kelti az ilyen törvény azt a látszatot, hogy a kisebbségi tannyelvű oktatás privilégium, de olyan, amiért – ha a kisebbségiek túl nehéznek találják – csak magukat okolhatják.” (Kontra, Szilágyi N. Sándor 2002: 3.) A törvény idézett szakasza arról rendelkezik, hogy az általános iskolai (Romániában gimnáziumi) tanulmányokat képességvizsga (a megnevezés a román kifejezés tükörfordítása) zárja román nyelv és irodalomból, matematikából és a románok történelméből vagy Románia földrajzából. A nemzeti kisebbségekhez tartozó tanulók, akik gimnáziumi tanulmányaikat anyanyelvükön folytatják, anyanyelv és irodalomból vizsgáznak. A szöveg azt sugallja, hogy az esélyegyenlőség jegyében minden diák ugyanazokat a vizsgákat teszi le, a kisebbségiek „ezen túlmenően” vizsgáznak még anyanyelv és irodalomból. A többletterhek kisebbségre hárítása ravasz, de nagyon hatásos fogás: a magyar szülők többsége (akik talán nincsenek is tudatában annak, hogy észrevétlenül a többségi szemlélettel azonosultak) is úgy véli, hogy a magyar diáknak azért van hetente négy vagy öt órával több az órarendjében, mert az anyanyelvet és irodalmát tanulják. A közgondolkodásban nem különül el világosan, hogy mi tartozik az alapoktatáshoz és mit adunk hozzá.

Ennek következménye, hogy a magyar tannyelvű oktatás választása olyan gesztusként értelmeződik, amely egyszerre jelent áldozatvállalást és szimbolikus gesztust, amely kifejezi a nemzeti önazonossághoz való ragaszkodást, a nemzeti kultúra melletti elköteleződést. Az áldozatvállalás gesztusában szintén egy sajátos kettősség húzódik meg: az iskoláé a felelősség, hogy a tanulót nyelvileg művelt emberré formálja, bevezesse a nemzeti kultúra hagyományaiba, megismertesse vele a nemzeti kultúra értékeit; felvértezze mindazzal az elméleti és szociális tudással, amely a társadalmi érvényesülés garanciája; de ugyanakkor megfogalmazódik az elvárás is, hogy könnyítsünk a többletterhet vállaló diák helyzetén, a pedagógus legyen elnézőbb vele szemben az anyanyelv oktatásában.[1] Az anyanyelvoktatás irányában érvényesülő elvárások között feloldhatatlan ellentmondás van: az egyik igény minőségi oktatást óhajt, amely versenyképességet szavatol, a másik igény olyan engedményeket, amely a minőség követelményeinek érvényesülését kockáztatja. A külső ok olyan belső okokat generál, amelyek elmélyítik a tantárgy helyzetét illetően az ellentmondásokat.

A szimbolikus gesztusban, amely a nemzeti kultúrához való hűséget jelenti, felértékelődik az anyanyelv szerepe, hiszen az erdélyi beszélőközösségeket a magyar nyelvhasználat kapcsolja a nemzeti nyelvközösséghez: a nyelv „szimbolikusan felmagasztosul, eszközből szent céllá válik”. (Péntek 2012: 262.) Ez szintén ellentmondásos helyzetet szül, mert „A természetesebb az volna, ha a nyelv a szent eszköz szerepét tölthetné be a szent cél helyett.” Ily módon „számunkra az anyanyelvűség fontos, maga az anyanyelv már nem.” (Péntek 2012: 262.) Ezt a szemléletet erősítik az anyanyelvoktatásnak azon hagyományai, amelyek a kultúraközvetítő, identitást megőrző funkciót hangsúlyozzák.

Egy másik külső ok, amely alakítja a tantárgy helyzetét, a kisebbségi oktatás rendszerbeli státusának a meghatározása. Ennek értelmezésében szintén éles ellentét van a többségi és kisebbségi szemlélet között. A többség a szigorúan központosított oktatási rendszer egészébe olvasztott elemként értelmezi a kisebbségi oktatást, amelyre a rendszerszintű egységes rendelkezések érvényesek. Tehát a kisebbségi oktatást nem becsatolni, beilleszteni kívánja a rendszer egészébe, hanem beolvasztani, hozzáidomítani a többségi oktatás rendszeréhez. Ez az egységesítő szemlélet, amellett, hogy alárendelt státusba helyezi a kisebbségi anyanyelvű oktatást, eleve kizárja, hogy annak sajátos szempontjai érvényesülhessenek a tanítási, tanulásszervezési folyamatokban, viszont lehetővé teszi, hogy a kisebbségeket hátrányosan érintő alacsonyabb szintű jogi normákat, minisztériumi rendeleteket hozzanak. Az erdélyi magyar közösség értelmezése szerint a magyar kisebbségi oktatás a magyarság számarányából, társadalmi helyzetéből, történelmi és oktatási hagyományaiból adódóan sajátos részrendszere a román oktatásnak. A kisebbségi oktatás részrendszerként való értelmezésével a kisebbség nemcsak önállóság iránti igényét fejezi ki, hanem azt a felismerését is, hogy csak ez a forma biztosíthatja számára az önszerveződésen alapuló belső oktatásszervezés és fejlesztés lehetőségét. Az anyanyelvi oktatás megszervezéséhez és megfelelő működéséhez olyan törvényi keretre van szükség, amely lehetővé teszi a változatos nyelvi közeg sajátosságaihoz igazodó anyanyelvi nevelést és egy olyan idegen nyelvtanítást, amely additív jellegű, vagyis az anyanyelv elvesztése nélkül új nyelv vagy nyelvek kerülnek az anyanyelvi beszélő nyelvi repertoárjába.

(az egész cikk a Katedra folyóirat XXII/4. számában olvasható)


1 hozzászólás

  1. A Katedra folyóirat decemberi száma – XXII/4. | Katedra Válasz

    […] A nyelvtan státusa a kisebbségi anyanyelvoktatásban (I. rész) […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .