Fibi Sándor: Beszélgetés Paulisz Boldizsárral

Iskolát a semmiből… Négyszemközt Paulisz Boldizsárral. Sajnos, olvasóink között még ma is aránylag sokan lehetnek, akik nem is tudják, hogy Nyitrától nem messze egy viszonylag kis faluban, Alsóbodokon már közel tizenöt éve működik egy egyedülállóan érdekes magyar tanítási nyelvű középiskola. Igen, a sokat emlegetett Zoboralján, azon a vidéken, ahol néhány évtizede még az akkori Nyitrai Tanárképző Kar magyar tagozatának viszonylag nagy diáklétszámú, teljesen osztott magyar tanítási nyelvű gyakorlóiskolái voltak, azon a tájon, ahol a múlt század hetvenes éveiben megszűnt a környék egyetlen magyar tanítási nyelvű középiskolai (gimnáziumi) osztálya, ahol azóta a magyarság száma rohamosan csökken, és napjainkra rendkívüli módon lecsökkent a magyar anyanyelvi oktatásban részesülő gyerekek száma. Itt, a Zoboralján alapított az ezredfordulón Paulisz Boldizsár magyar tanítási nyelvű középiskolát. Ennek az – ő szavaival élve – lélekmentő iskolának ő nem az igazgatója, sem a pedagógusa, hanem az alapítója. Ki ez a lélekmentő, aki itt hozott létre kimondottan a semmiből egy magyar középiskolát?

 

–          Talán annyit bevezetésként, hogy nem vagyok pedagógus, a pedagógiával nem is kerültem soha szorosabb kapcsolatba, én építész vagyok, évtizedekig az volt az igazi hivatásom. Ám építészként sem tudtam sohasem belenyugodni abba, hogy az akkori hatalom teljesen önkényesen, senkit nem kérdezve egyszerűen megszűntette a nyitrai gimnázium magyar tagozatát, a Zoboralján élő magyar fiatalok egyetlen lehetőségét arra, hogy lakhelyükhöz aránylag közel anyanyelvükön folytathassák középiskolai tanulmányaikat. Ez a döntés hihetetlenül nagy kárt okozott vidékünk magyarságának jövőképében, hiszen ezután már csak arra nyílt lehetőségük, hogy középfokon a távoli Pozsonyban, esetleg Újvárban vagy Komáromban tanulhassanak anyanyelvükön, amit a bentlakás és az utazás viszonylag magas költségei miatt csak nagyon kevés család engedhetett meg magának. Törvényszerűen olyan helyzet alakult ki, hogy a zoboralji magyar alapiskolákban végzett gyerekeknek csak nagyon kis töredéke folytatta magyar középiskolában a tanulmányait, általában a 90-95 százalékuk kényszerből szlovák iskolában tanult tovább. Ezeknél a tanítási nyelvet váltó fiataloknál viszont egy, maximum két generáción belül megtörtént a beszélt nyelv, majd a nemzetiségváltás is… Rajtam kívül nagyon sokan fájlalták ezt a helyzetet, és különösen a rendszerváltás után egyre többen mondogatták, hogy tenni kellene valamit a helyzet megváltoztatása érdekében, hogy nagyon kellene az a magyar középiskola… Mondogatták, hosszú évekig csak mondogatták, ám azt mindannyian tudjuk, hogy mondogatásból még nem született iskola… Végre 1995-ben Ladányi Lajos barátunk kezdeményezésére összejött mintegy hatvan ember, pedagógusok, egyetemi tanárok, polgármesterek, önkormányzati képviselők, vállalkozók, és a tanácskozásukon megszületett az a döntés, hogy a sokat emlegetett ügyben most már lépni kell, létre kell hozni egy magyar középiskolát. Egy 10 tagú csoport – Sándor Anna egyetemi tanár vezetésével – kapta feladatul, hogy Zoboralján találniuk kell olyan épületet, amely a majdani középiskola otthonául szolgálna. Ezen a tanácskozáson azt is eldöntöttük, hogy ez az intézmény ne állami és ne is egyházi, hanem magániskola legyen. Elképzelhetetlennek tartottuk ugyanis, hogy a mečiari időszakban az állam éppen Nyitra környékén létesítsen önálló magyar középiskolát, de azt is tudtuk, hogy egyik egyház sem ezt a feladatot tartja a számára legfontosabbnak. Akkor úgy véltük, talán magániskolát lehet a legkönnyebben létrehozni és a legnehezebben megszüntetni, ha esetleg éppen arra kerekedne kedve valakiknek. Az elkövetkező hetekben számtalan ingatlant megnéztünk, sok kompetens emberrel tárgyaltunk szinte az egész Zoboralján, de teljesen eredménytelenül. Amikor végleg eldőlt, hogy igyekezetünk kiábrándítóan hiábavaló, végleges és teljesen szokatlan elhatározásra jutottam… Azt javasoltam a feleségemnek és három gyermekünknek, hogy a családi vállalkozásban éppen akkor épülő, többgenerációsra tervezett családi házunkat felajánlom a létesítendő iskola céljaira, vállalva, hogy a majdani iskolában az osztályok számának remélt növekedésével összhangban hozzáépítésekkel fokozatosan bővítjük az épület befogadóképességét… A család első reakcióját, ha megengeded, inkább nem mondom el, tény azonban, hogy a meglepetés elülte és a beleegyezésük megszerzése után ismertettem ezt a tervet a kijelölt csoport tagjaival, akik elképzelésemet jónak tartották.

 

–          Tettetek-e kísérletet arra, hogy a nyitrai gimnázium megszűntetett magyar osztályainak újranyitását érjétek el?

–          Természetesen. Több alkalommal is tárgyaltunk a gimnázium igazgatójával, aki nagyon őszintén elmondta a véleményét, mely szerint egyszerűen esélyt sem lát arra, vagyis teljesen elképzelhetetlennek tartja, hogy ilyen tervet bármelyik akkori kompetens szerv támogasson, főleg azután, hogy a politikai hatalomnak közel húsz éve sikerült végre megszüntetnie ezeket az osztályokat.

 

–          Maradt tehát a te családi házadban elhelyezendő magániskola terve….

–          Valóban, ez volt az említett csoport utolsó közös érdemi döntése, a többi – úgymond, könnyű – feladat már kizárólag rám és Sándor Annára hárult, hiszen csak be kellett fejezni az építkezést, meg kellett szerezni az iskola megnyitásához szükséges minisztériumi engedélyt, kidolgozni a szükséges pedagógiai alapdokumentumokat, meggyőzni a szülőket, hogy gyermeküket a mi iskolánkba írassák, kiválasztani és meggyőzni a pedagógusokat, hogy vállalják a nagyon igényes munkát egy most induló és a képzés tartalmában is teljesen újszerű iskolában… Ma már elmondhatom, hogy a legnehezebb feladatnak minden kétséget kizáróan a minisztérium engedélyének a megszerzése bizonyult, hiszen ez csak öt évig tartó nehéz, kitartó és nagyon kimerítő küzdelem árán sikerült. Talán nem is részletezem mindazt az átlátszó, ma már szinte nevetségesnek tűnő, de a valóságban kimondottan idegtépő időhúzást, kitalált és mesterségesen előidézett buktatók, problémák garmadáját, amikkel a hatalom legkompetensebbjei szerették volna megakadályozni célunk elérését. Az is igaz, és most már képes vagyok teljesen nyugodtan beszélni erről is, hogy akkoriban úgy éreztem, nagyon egyedül maradtam ebben a borzasztó és szembeötlően idegőrlő, mindamellett fölösleges csatározásban, amely természetesen nem az egyenlő erők küzdelme volt, hiszen egy eltökélt, célja elérése érdekében következetes átlagpolgár és egy homlokegyenest más célt követő minisztérium – élén a miniszterasszonnyal – ezt eleve egyértelművé tette… Érdemi továbblépés lényegében csak a kormányváltás után következett be, amikor Szigeti László javaslata alapján sikerült olyan kiskaput nyitni, amely megkönnyítette az engedélyezés folyamatát. Ugyanis látszólag lemondtunk az önálló magániskola tervéről, és 2000 szeptemberében az Udvardi Szakközépiskola kihelyezett osztályaként tartottuk meg az ünnepélyes tanévnyitót, majd egy év múlva, 2001 szeptemberében – miután közös megegyezés alapján leváltunk az udvardi iskoláról – immár önálló magán-szakközépiskolaként kezdtük meg az új tanévet.

–          Hány diákkal, mennyi pedagógussal kezdtétek a munkát? Milyen szakirányú képzést kínáltatok a diákoknak, illetve a diákok szüleinek, hiszen elsősorban őket kellett megnyernetek, hiszen a döntés joga gyermekeik sorsáról elsősorban az övék…

–          2000-ben mindössze 18 tanulóval nyitottuk meg a kihelyezett osztályunkat, természetesen ennek megfelelően csak a szükséges pozíciók elfoglalására kötött a fenntartó iskola szerződést a pedagógusokkal. Első lépéseinket nehezítette, hogy a kihelyezett osztály megnyitására akkor kaptuk meg az engedélyt, amikor az alapiskolák végzős tanulói már hivatalosan leadták a jelentkezési lapjukat a választott középiskolákba, így nekünk lényegében már nem maradt „szabad” tanulónk. Meggyőző munkánk eredményeként 18 diák jelentkezési lapját kérték vissza a szülők a választott iskolákból, és adták le a mi kihelyezett osztályunkba. Megjegyzem, hogy a 18 diák által választott középfokú intézményből 15 az akkori zoboralji gyakorlatnak megfelelően szlovák középiskola volt… Igen, akkortájt, és ezt megelőzőleg mintegy 25 éven át valóban ez volt Zoboralján az általános gyakorlat, ám még ettől is ijesztőbb volt az a tény, hogy évről évre növekedett azoknak a szülőknek a száma, akik már az alapiskola első osztályába való beiratkozáskor, tehát azonnal a szlovák iskola mellett döntöttek, hiszen abból a tényből indultak ki, hogy gyermekük az alapiskola befejezése után – magyar középiskola hiányában – úgyis szlovák középiskolába kényszerül. Ez a helyzet eredményezte, hogy ma már ezen a tájon lényegében nincs még közepes diáklétszámú teljesen osztott magyar alapiskola sem. Kérdezted, hogy milyen szakirányú képzést ajánlottunk a tanulóinknak. E kérdés eldöntésénél azt a célt tartottuk szem előtt, hogy végzőseink képesek legyenek maguknak és legalább a családtagjaiknak munkát, megélhetést biztosítani, hogy ne kiszolgáltatott munkavállalóként, hanem aktív, sikeres munkaadóként érvényesüljenek. Ezért döntöttünk úgy, megtanítjuk őket arra, hogy tudjanak gondoskodni önmagukról, sőt legyenek képesek értelmes segítséget nyújtani, vagyis munkát adni embertársaiknak. A mi iskolánkban vállalkozókat képezünk. Diákjainkat felkészítjük a vállalkozás során rájuk váró feladatok sikeres megoldására, hiszen a cégalapítás, a tervezés, könyvelés, a hitel titkainak ismerete, a bankokkal való együttműködés, az alkalmazottak munkájának irányítása a pályázatok, a belföldi és külkapcsolatok kiépítése mind-mind olyan feladat, amely a vállalkozó munkájában egyszerűen nélkülözhetetlen. Az évek múlásával ezt a tanulmányi szakot még bővítettük egy továbbival, az idegenforgalom, a turisztika szervezése szakiránnyal. Megjegyzem, hogy a nálunk oktatott tanulmányi szakok tanterveit mi magunk dolgoztuk ki, ami valóban nem volt könnyű feladat, és kimondott sikerként könyveltük el, hogy pedagógiai dokumentumainkat sikerült jóváhagyatni az illetékesekkel. Az eddigi tapasztalataink igazolják döntésünk helyességét, hiszen az iskolánkban végzett tanulók nem a munkahivatalokban gyarapítják a munkanélküliek számát, hanem legtöbbjük nagyszerűen megállja helyét az életben. Tudják, mert nálunk, az iskolában megtanulták, hogyan kell menedzselni önmagukat idehaza, de külföldön is. Természetesen nem mindegyikük dolgozik vállalkozóként, közülük többen tanáremberként, külföldi gazdasági vagy éppen diplomáciai kirendeltségek, esetleg szállodák középszintű vezetőiként, légikísérőként, pilótaként, katonatisztként, rendőrként váltak sikeres emberekké, és tökéletesen hasznosítják mindazt, amire felkészítettük őket. Talán érdekességként megemlítem, hogy rendszeresen felhívom diákjaink figyelmét arra, hogy abban a nagybetűs életben egyetlen ajtó elé sohasem szabad állniuk, mert az a lefelé vezető út első állomása. Ez pedig nem más, mint a munkahivatalnak az az ajtaja, amely mögött a munkanélküli segélyért folyamodó emberek ügyeit intézik a kompetens hivatalnokok.

 

–          Tizennégy évvel ezelőtt teljesen ismeretlenül, mindössze 18 diákkal indultatok… Ma elismert külföldi iskolák keresnek meg benneteket azzal a kéréssel, hogy baráti, testvéri kapcsolatot szeretnének létesíteni ezzel az iskolával, több értékes nemzetközi minősítő bizonyítvány, certifikátum igazolja az itt szerezhető tudás értékét, elismertségét. Nem egészen tizenöt év alatt – lényegében csak saját erőtökből – hatalmas utat tettetek meg a szakmai fejlődés terén. Hogyan sikerült mindezt elérnetek, és mi volt ebben kimondottan a te részed?

–          Azt hiszem, egyértelműen csak a magas színvonalú, mélyen elkötelezett és hivatásszerető közös munka eredménye a mai helyzetünk. Úgy érzem, szinte maradéktalanul sikerült elérnem, hogy kollégáim azonosultak azzal az elképzelésemmel – mi több, igényemmel –, hogy a mi iskolánkból magabiztos, széles látókörű, alapos és használható szakmai tudással és nyelvismerettel rendelkező, nemzetük múltját, történelmét ismerő és tisztelő fiatalok kerüljenek ki. Az egymás után kapott elismerésekkel már csak a munkánk színvonalát díjazták… Hat évvel ezelőtt például Szlovákia 735 középiskolája, tehát az összes középiskola közül mi értük el a legjobb eredményt az érettségi vizsgákon angol nyelvből, de az élbolyban végeztünk a szlovák nyelvből tett érettségi vizsgákon is. Az eredményeinkért kapott mindegyik elismerés arról győzte meg a közösségünket, hogy igenis helyes utat és célokat választottunk, és bármilyen nehéz is kitartanunk, nem lazíthatunk, nem térhetünk el a gyakorlat által igazolt céljainktól. Eredményeinkre, nemzeti múltunk tiszteletével, hagyományaink méltó ápolásával kapcsolatos mindennapi munkánkra figyelt fel tíz éve a szombathelyi gimnázium vezetése is, amikor felkérte iskolánkat a testvéri kapcsolatok felvételére és ápolására. Nem formális, konkrét tartalom nélküli, esetleg csak a vezetés tagjainak protokoll látogatásait éltető kapcsolatot szerettek volna létesíteni, hanem nemzetünk múltjának, történelmének és hagyományainak a közös ápolását tűztük ki célul. Felemelően szép gyakorlattá vált, hogy a két iskola évek óta együtt ünnepli március 15-ét. De nem csak formális ünneplésről van szó, hiszen minden alkalommal felkutatunk egy-egy olyan sírhelyet az országban, ahol a magyar szabadságharc elfeledett katonája van eltemetve. Ezt a sírhelyet megtisztítjuk, rendbe tesszük. Az idén például Aranyosmaróton a városi temetőben Sinkovits János volt honvédtiszt sírját tisztítottuk meg, és a rendbe tett sír mellett tartottuk meg az ünnepi megemlékezést. Hasonló, kiemelkedően szép munkát végeztünk Selmecbányán és Besztercebányán is. Közös konkrét terveink vannak a Zobor hegy valamikori díszének, a hét vezért ábrázoló, ám azóta lerombolt szoborcsoport megmaradt darabjainak a felkutatásával kapcsolatban is, hiszen ennek az emlékműnek a restaurálása olyannyira kívánatos lenne. Ezt természetesen a közeljövő közös feladataként tervezzük megvalósítani. És hogy mindebben mi az én részem? Talán csak annyi, hogy alapítóként kötelességemnek érzem, hogy az egész iskola sikeresen haladjon a választott úton kitűzött céljai felé. Ehhez igyekszem megteremteni a szükséges anyagi és személyi feltételeket.

–          Magánintézményként arról is ismertek vagytok, hogy a szülők semmilyen anyagi hozzájárulást nem fizetnek gyermekük iskoláztatásáért. Valóban így van, vagy ez csak egyfajta legenda az iskolátokról?

–          Természetesen így van, hiszen alig néhány kilométerre tőlünk a nyitrai nagy állami középiskolákban teljesen ingyenes az oktatás, és ha mi a szerény anyagi körülmények között élő zoboraljai diákjaink szüleitől anyagi hozzájárulást kérnénk, akkor legtöbbjük számára anyagi szempontból minden bizonnyal elfogadhatóbb lenne az állami középiskola választása, annak ellenére is, hogy az nem magyar tanítási nyelvű.

 

(az egész cikk a Katedra folyóirat XXII/6. számában olvasható)


1 hozzászólás

  1. A februári Katedra borítója és tartalma – Katedra folyóirat XXII/6. | Katedra Válasz

    […] Beszélgetés Paulisz Boldizsárral […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.