Menyhárt József: Kockázatos mellékhatások

Mondják, hogy a focihoz és a nyelv(észet)hez mindenki ért. Ebben lehet valami… Hisz tegyük szívünkre a kezünk: a soha labdába nem érők közül ki ne véleményezte volna már – legalább egyszer – a pályán bénázó szerencsétleneket, akik ráadásul annyit keresnek, hogy az már szégyen, és ennek ellenére nem szégyellik mindezt labdarúgásnak nevezni. Focizni nem mindenki tud, szájfocizni annál többen.

Beszélni viszont a legtöbb (egészséges) ember megtanul: vannak, akik egy nyelvet használva élik le az életüket (ők vannak kevesebben), s akadnak, akik több nyelvet beszélve léteznek. (Bátran állíthatjuk tehát, hogy az emberiség döntő többsége jobban tud beszélni, mint focizni: ezt az is bizonyítja, hogy a szájfocinál is a nyelvünk használjuk:-) A nyelvvel sok mindent csinálhat az ember: megtanulhatja, elfelejtheti, beszélheti, letagadhatja, szégyellheti, büszke lehet rá, szeretheti és megvetheti. Sőt, mindezeket egyszerre több nyelvvel is teheti a beszélő. Az emberek nem csupán használják a nyelve(ke)t, hanem (érték)ítéleteket, sőt döntéseket hoznak nyelvükkel/nyelvhasználatukkal kapcsolatban: kiválasztják, hogy mely nyelven beszéljenek a családban, eldönthetik, hogy milyen nyelven neveljék és iskoláztassák gyermekeiket. Mindez hatványozottan igaz a két- vagy többnyelvű közösségekre, hiszen itt napi szinten, mi több, percről percre váltakozva, gyakorta egymással keveredve „használódnak” a nyelvek.

E rövid felvezető után tekintsük át, hogy mit mond a kétnyelvű beszélőkről a lingvisztika tudománya. Hogy ki tekinthető kétnyelvű beszélőnek, arról a nyelvészeti szakirodalom széles skála mentén vitatkozik: a nyelvi kompetenciát alapul véve mind a minimalista, mind a maximalista felfogás képviselteti magát. Egyes nyelvészek szerint akkor is kétnyelvű valaki, ha a négy készség – beszédprodukció, beszédértés, írás, olvasás – egyikét birtokolja, miközben mások úgy vélik, kizárólag az tekinthető kétnyelvűnek, aki anyanyelvi szinten birtokolja a nyelveit. Francois Grosjean, svájci születésű nyelvészprofesszor a nyelvhasználat gyakoriságát és szükségességét helyezte definíciója középpontjába. Véleménye szerint az a személy kétnyelvű, akinek a mindennapi életben szüksége van mindkét nyelv rendszeres használatára. Különböző mértékben ismeri és használja azokat más-más szituációkban. Mindezekből kiindulva nem meglepő, ha a szlovákiai magyarokat is kétnyelvű beszélőknek tarjuk.

A két- vagy többnyelvűség nem új keletű dolog, a nyelvek születésének, fejlődésének, – esetenként kihalásának – történetében számos típusa alakult ki. Mivel e cikk keretei terjedelmileg végesek, röviden vegyük számba a szlovákiai magyarok kétnyelvűségének néhány fontosabb jellemzőjét. Őshonos kisebbségünk magyar–szlovák domináns kétnyelvűnek mondható, tehát a grammatikai kompetenciát, azaz a nyelvismeret fokát alapul véve többségünk jobban beszéli az magyart. (Még.) A szlovákiai magyar beszélők zöme konszekutív kétnyelvű, mert a két nyelv elsajátítása rendszerint egymást követi: kisebb részük viszont egyszerre találkozik mindkét nyelvvel, tehát szimultán kétnyelvűként nevelkedik. Ha pedig a kétnyelvűvé válás folyamata szerint kategorizálunk, megkülönböztetjük a természetes és a mester­séges nyelvtanulási helyzeteket. Természetes módon az a szlovákiai magyar válik kétnyelvűvé, aki szlovák többségű környezetben nő fel, vagy akinek szülei vegyes házasságban élnek. Szlovákiában a magyar többségű települések lakói oktatási keretek között válnak kétnyelvűvé, hiszen már az óvodában elkezdődik a kétnyelvűvé válás folyamata, amelyet később az iskolában fejleszt tovább az egyén.

Ha eltekintünk a kisebbségi lét sokat hangoztatott balsors-vertségétől, a kétnyelvűségi helyzet néhány nyelvi vonatkozása akár „haszonként” is értelmezhető: a szlovákiai magyarok zöme ugyanis ­– természetes vagy tanult módon – otthonosan mozog(hat) mindkét nyelvben. Nem mindegy viszont, hogy melyik nyelvet tartjuk meg dominánsnak: az anyanyelvi oktatás azt a nyelvet erősíti, amelyen a legnagyobb és a legbiztosabb a beszélő grammatikai kompetenciája. A későbbiekben ezt az anyanyelvünkben szerzett bizonyosságot alkalmazzuk mindennemű tanulási folyamatainkban, és ezt hasznosítjuk az idegen nyelvek tanulásakor is. Kisebbségi körülmények között gyakori jelenség, hogy anyanyelvi oktatású intézmény híján, vagy a „könnyebb boldogulás reményében” a szülők az idegen nyelvű oktatást választják. Mindez viszont azzal a kockázattal jár, hogy az anyanyelv kiépülése megakad, az idegen nyelv megerősödése pedig átbillenti az anyanyelv dominanciáját az idegen nyelv javára, és könnyen kialakulhat a kettős félnyelvűség helyzete: ebben az esetben a tanuló egyik nyelvet sem sajátítja el kellőképpen. Mindez persze hatással van a közösségre is: a kisebbségi gyermekek többségi iskolákba íratása szórványban a nyelvcserét, a még többségben lévő kisebbségi közösségekben pedig az anyanyelv visszaszorulását hozza magával.

 

(az egész cikk a Katedra folyóirat XXII/6. számában olvasható)


1 hozzászólás

  1. A Katedra folyóirat februári száma XXII/6. | Katedra Válasz

    […] Kockázatos mellékhatások […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.