Horváth Péter: „A matematika nem egyéjszakás kaland”

Penzinger Iván – van-e, ki e nevet nem ismeri? Dunaszerdahelyen aligha. Diákok, szülők, kollégák, ismerősök százai beszélnek róla elismeréssel, emelik ki szakértelmét, egyéniségét, humorát egyaránt. 2013-ban Dunaszerdahely legnépszerűbb tanárává választották, majd egy évre rá megkapta az Év Pedagógusa díjat. Penzinger Ivánnal, a dunaszerdahelyi Magyar Tanítási Nyelvű Magángimnázium matematika-fizika szakos tanárával beszélgettem.

 

Ha frissdiplomás egyetemistaként felvázolják neked, hogy 2015-ben ilyen életed lesz, akkor örültél volna ennek? A fiatal Penzinger Iván meg lenne elégedve a mostanival?

Igen, elégedett lenne vele, mert elértem mindent, amit szerettem volna. Nem mondom, hogy nem lehetne valamivel jobb, de a legfontosabb terveim megvalósultak: család, tanítás, anyagi biztonság. Úgy jöttem ki az egyetemről, hogy tanítani akarok, és nagy szerencsém volt, hogy sikerült.

 

Volt olyan pillanat, amikor komolyan elgondolkoztál azon, hogy felhagysz a tanítással?

Egyszer előfordult. Lett volna egy másik lehetőségem, de aztán meggondoltam magam. Hogy miért, azt magam sem tudom. Abban az időben ez egy biztos állás volt, és nem akartam helyette egy bizonytalant. Ráadásul szerettem is, ezért sem hagytam ott.

 

Ismerik a nevedet. Ezt akartad?

Ez nem volt tudatos, így alakult. Soha nem a hírnév motivált. Ahogy már említettem, nagyon nagy szerencse kellett ahhoz, hogy az életem és karrierem így alakuljon. Sok minden már az elején eldőlt: egy jó iskolában kezdtem tanítani, és nem bélyegeztek meg negatívan. Ha egy tanár a pályája elején negatív bélyeget kap, abból nagyon nehéz kimászni. Szerencsére nálam ez pont fordítva volt, mert az én „bélyegem” pozitív volt.

 

Tudatosan építetted fel az „image”-edet vagy csak önmagadat adtad?

Inkább az utóbbi. Nem volt ebben tudatosság, soha nem éreztem, hogy egyfajta „image”-t építenék. Önmagamat adtam, és ezt értékelték. Ugyanaz a Penzinger Iván vagyok az iskolában is, otthon is, a szabadidőmben is, mindig. Nem az „image” a lényeg.

 

Nagyon sok tanáregyéniség van, aki pont az ellentéted. Távolságtartó, merev, síri csendet követel az órákon. Van, aki erre esküszik, van, aki arra. Te ezt hogyan látod?

Én rengeteg mintával találkoztam már, hiszen nagy iskolában kezdtem tanítani. Láttam a szakbarbárt, a kedveset, a szigorút, a komolyat stb. Tudtam, hogy milyen akarok és milyen nem akarok lenni. Az egyik titka annak, hogy ismertebb lettem, talán pont az, hogy régen inkább az volt a jellemző, hogy az órán síri csend volt, csak a tanár beszélhetett. Az én órámon zajlott az élet, viccelődtem, mert én azt vallom, egy órának jó hangulatúnak kell lennie. Így jobban kitűntem abban a környezetben. De ez csak egy út a sok közül. Sokan másképp csinálják, és pont ez a jó, hogy különbözőek vagyunk.

 

Amikor egy tanár közvetlenebb hangot üt meg, fennáll a veszélye, hogy nem veszik komolyan a diákok. Rólad mégis azt mondják, hogy szigorú vagy. Hogy sikerült ezt elérni?

Erre nincs recept, rá kell érezni. Érzem azt, ha az óra túlment egy határon. Nem mindegyik óra szuper. Sokszor érzem, hogy most több volt a beszéd, mint amennyi kellett volna. Tudok én erélyes lenni, hangosabban rájuk szólni, és csend van. De annak se látom értelmét, ha meg se szólalnak. Mint ahogy annak se, hogy féljenek tőlem. Lehet másképp is szigorúnak lenni. Persze az évek folyamán engedtem is a követelményeimből, aki azt mondja magáról, hogy ő nem, az hazudik.

 

Te lettél a dunaszerdahelyi tanárok „aranylabdása”. Jelent ez valamit a tanári karrieredre nézve?

Nem azért lettem tanár, hogy egyszer majd díjat kapjak érte. Teljesen esélytelennek éreztem magam, hiszen előző évben megkaptam a közönségdíjat. A díjátadón rengeteg olyan kolléganőt láttam, aki megérdemelte volna. Ez egy olyan díj, ahol nem lehet összemérni dolgokat. Nem lehet összevetni húsz évet és ötven évet, egyik szakot a másikkal, alapiskolás tanárt a középiskolással. Lehetetlen. Amikor kimondták a nevemet, meg se tudtam szólalni, annyira meg voltam lepődve, aztán nagy nehezen kinyögtem három mondatot és leültem. Abszolút nem számítottam rá, de nagyon jól esett.

 

Ez most egy nyilvános elismerés volt. De, gondolom, nap mint nap kapsz „vállbaveregetést” diákoktól, szülőktől, kollégáktól négyszemközt is. Ez is számít?

Igen, nagyon számít. Szerencsém van, mert nagyon ritkán jönnek szemrehányásokkal, kevés negatív kritikával találkozom. Kifejezetten jólesik, amikor régi diákjaimtól hallok köszönetet. Ilyenkor érzem azt, hogy érdemes ezt csinálni, mert látom a munkám eredményét.

 

Számos egyetemistának nyújtasz segítséget, képben vagy az egyetemi szintű tananyaggal is. Soha nem gondolkoztál azon, hogy egyetemi tanár légy?

El tudnám magam képzelni ilyen szerepben is, de akkor nem az anyanyelvemen tanítanék. Márpedig magyarul sokkal jobban fejezem ki magam, jobban tudok viccelődni. El tudnám mondani az anyagot szlovákul is, de akkor túlságosan figyelnék arra, hogy hogyan mondom. Nekem fontos, hogy az órákat én is élvezzem. Ez az egyik oka annak, hogy nem vonzott az egyetemen tanítás. A másik pedig az, hogy én mindig jól éreztem magam a középiskolás diákok között. Ez az a szint, ami nekem legjobban megfelel.

 

Türelmes ember látszatát kelted, de mindenkinél van határ. Mivel lehet a legjobban kiborítani téged?

Ha látom, hogy valakinek valami nem sikerül, de mindent megtett, azt becsülöm. Ő kihozta magából a maximumot, megtett érte mindent, én elfogadom azt, hogy nem tudja annyira. Ha valakin látom, hogy semmit se tesz érte, elvárásai viszont vannak, az kiborít.

 

Tizenhat évet húztál le a Vámbéry Ármin Gimnáziumban, majd jött a dunaszerdahelyi magángimnázium. Megérezted ezt a váltást egyáltalán? Hiszen több kollégáddal együtt váltottatok iskolát, nem igazán változott a tanári közösség.

Ez így igaz. Sok kollégám megmaradt, és az osztályom fele is jött velem a másik gimnáziumba. A változás a hangulatban volt: kisebb a nyomás, jobb a légkör, teljesen más így tanítani.

 

Szívesen mennél a magángimiből nyugdíjba?

Igen. Bár nem szívesen képzelem el magam hatvan évesen.

 

Olyan pályán vagyunk, ahol a férfiakból van kevesebb. Ami kevesebb, az mindig értékesebb is. Miért van ránk szükség ezen a pályán?

A férfiak általában kiegyensúlyozottabbak. A diáknak is egészen más a viszonya a férfi tanárhoz, más a nőhöz. Látnia kell ezt is, azt is. A tanári közösségben sem mindegy, hogy milyen az összetétel, bár én mindig olyan szerencsés voltam, hogy az átlaghoz képest elég sok férfival dolgoztam együtt. Nagy szükség van férfiakra a szakmában, éppen ezért szomorú, hogy egyre kevesebb férfi választja a tanári pályát.

 

Bár kevés a férfi az oktatásügyben, mégis sokszor ők vannak vezető pozícióban. Te megpályáznál igazgatói posztot?

Soha eszembe se jutott, és nem is tervezem. Engem nem vonzott. Ki nem állhatom a papírmunkát és gyűlölök szerepelni. Főleg a nagyközönség előtt. A diákok előtt szívesen produkálom magam, de máshol nem.

 

Ha felsőbb oktatásügyi szinten megkeresnének, hogy tanácsolj három dolgot, ami minőségi változást hozna az iskolaügybe, mi lenne az?

Nem három dolog lenne, az biztos. Sok gyereket fölöslegesen tanítunk sok mindenre, a gimnáziumok jobban szakosodhatnának. A fejpénzrendszer teljesen elrontotta az iskolaügyet, az iskolák nagyon kiszolgálják a gyerekeket. Ha rajtam múlna, a központi tesztelések online, számítógépen keresztül zajlanának.

 

(az egész cikk a Katedra folyóirat XXII/7. számában olvasható)


1 hozzászólás

  1. A Katedra folyóirat márciusi száma – XXII/7. | Katedra Válasz

    […] A matematika nem egyéjszakás kaland […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .