Pintes Gábor: Szemben az árral – avagy kinek/minek feleljen meg a ma és a holnap pedagógusa?

A pedagógusi hivatást (mesterséget) elemezve nagyon könnyű olyan közhelyekbe belefutni, melyek a tisztelt olvasó számára érdektelenné, esetleg „alacsonyabb élvezeti értékűvé” tehetik az éppen csak bevezetőjénél járó tanulmányt. Sajnos, az igaznak hitt/vélt és elcsépelt „örök” igazságok problémája nem orvosolható egyszerű ígérettel, fogadalommal, mely szerint kötelezném magam, hogy a tanulmányban nem lesz fellelhető egyetlen közhely sem, mely a pedagógusi professziót és annak soktényezős körülményeit illeti. Szakmánk (mesterségünk) ugyanis mára elért egy olyan állapotot, melyet leginkább a focihoz és a politikához tudnék hasonlítani. Tudni illik, a focihoz, a politikához és a neveléshez (ezen belül a pedagógusi mesterséghez) mindenki ért. Nemre, származásra, vallási-felekezeti hovatartozásra, végzettségre – és még sorolhatnám – való tekintet nélkül. Nem tudom teljes bizonyossággal megítélni és eldönteni, hogy eme kitüntetett figyelem örömre vagy inkább bánatra ad-e okot. Személyes véleményemet tolmácsolva: jómagam egész jól meglennék a (köz)vélemény jóval kisebb figyelme nélkül is. Ezen persze nem azt értem, hogy mindazok, akiket a nevelés és az oktatás problémája közelebbről is érint, ne szenteljenek neki figyelmet. Bevezetőm köre ezzel be is zárul, mivel nehéz vitába szállni azzal, hogy a nevelés és az oktatás kérdése tényleg nagyon sokakat (ha nem mindenkit) érint, s ezáltal az érintettek sajátjuknak is érzik a mindenkori beleszólás jogát. Így viszont a kérdés már filozófiai jellegű, s én most inkább neveléstudományi probléma elemzésére, megvilágítására vállalkoznék.

 

A pedagógus mint a mindenkori „jó/megfelelő” nevelés megvalósítója

 

Bármennyire is szeretném a pedagógusi szakmát különválasztani mindazon rendszerektől, melyekkel függőségi viszonyban van, elemzésem során mindig valamivel és valakivel kapcsolatban, viszonyítva tudnék csak fejtegetésbe bocsátkozni. Beszélhetünk persze a pedagógusi autonómiáról és a saját elképzelés érvényesítéséről is, de csakis valami/valaki kontextusában. Éppen ezért gondolom azt, hogy a pedagógusi szakma (mesterség) sokkal inkább valamiféle „megrendelés” teljesítésére, megvalósítására született és alakult olyanná, amilyen ma. Annak ellenére, hogy a magyar neveléstudományi szakterminológia még mindig tartja magát a jól megszokott kifejezésekhez, a szakmai (s fokozatosan a laikusi) nyelvhasználatba is beférkőznek már olyan kifejezések és megjelölések, melyek a klasszikus értelemben vett pedagógus fogalmát jelentős mértékben kibővítik. Az edukátor fogalma is ékes példája a fent említett jelenségnek. Tartalma szempontjából jóval többet foglal magába, mint tanárt, ill. iskolában dolgozó pedagógust. Tudom, nem mindig fogadjuk tárt karokkal az olyan tendenciákat, melyek idegen eredetű és hangzású fogalmakat ágyaznak nyelvünkbe. Az ilyen jellegű dilemmák leginkább azzal orvosolhatók, ha nyelvünkben találunk neki megfelelő kifejezést, vagy egy már használatos fogalom tartalmát bővítjük ki. A pedagógus mint a mainál jóval tágabb értelemben vett fogalom erre remek lehetőséget kínál. Ehhez viszont szükség lenne a régi beidegződéseken felülkerekedni, és a katedra mögött álló és magyarázó pedagógus képét jócskán átrajzolni és lényegesen több tartalommal megtölteni.

Térjünk viszont vissza az alapproblémánkhoz, mely szerint a pedagógusi szakma (mesterség) a priori arra született, hogy valamiféle küldetést teljesítsen. Bármilyen nevelésfilozófiai fundamentumból indulunk is ki, abban egyetértés van, hogy a világunkba születő/érkező gyermek fejlődésre és fejlesztésre szorul és tart igényt. Mindössze néhány szélsőséges irányzat vallja azt a nézetet, hogy a gyermek már a kezdetek-kezdetétől képes az önfejlődésre és önfejlesztésre. Józan gondolkodással és az olvasók valószínű pártoló többsége tudatában ezt a nézetet itt el is vetném. A helyzet tehát úgy áll, hogy a gyermeknek nevelésre és oktatásra van szüksége. Nem számít új keletű felismerésnek az sem, hogy a mindenkori társadalomnak (hatalomnak, irányításnak) elementáris érdeke, hogy mindezen folyamatokat a kezében tartsa. Itt kerül képbe a pedagógus, aki hivatásából adódóan arra rendeltetett, hogy a mindenkori jó/megfelelő nevelést megvalósítsa. Teljes pedagógusi autonómiáról és a szabad akarat megnyilvánulásáról ezért csakis korlátozott értelemben lehet beszélni. Mindezek fényében most megkísérelem rendszerbe foglalni azon három színteret, tényezőt, melyek, ha nem is explicit módon, de talán mégis leglényegesebb determinánsai annak, milyen lesz/lehet és miként alakul/alakulhat egy pedagógus pályája.

 

Ad 1. A pedagógusképzés és a felsőoktatás világa

Az optimális esetben éppen a felnőttkorba lépő fiatal már a tanárképzés színterére sem lép úgymond tabula rasa-val, hanem a pedagógusi mesterséget és pályát illetően inkább idealisztikus, semmint reális elképzelései vannak. A realitás talajára való zuhanást először az okozhatja, hogy előre megszabott szakirányok között kell megtalálnia azt, melynek jó esetben a hátralévő életét, de legalább a következő 5-6 évet fogja szentelni. A jó, bölcs, szép, gondolkodó stb. ember nevelésére, oktatására felsőoktatási intézményben nálunk szakosodni nem lehet. Választani kell nagyon is konkrét szakok között, melyekben sajnos gyakran elveszik a jóság, bölcsesség, szépség eszménye. A pedagógusból szakos lesz, valamilyen szakos. Nem elsősorban a jóságra, bölcsességre, szépségre nevelő mester! Szakos tanár. Hogy miért? Mindössze azért, mert a felsőfokú tanárképzés 75-90%-át szaktantárgyak teszik ki. Ez a tartalom kövezi ki a szaktanárhoz vezető utat, s ebből adódik az egyik legfontosabb és legmeghatározóbb fokmérője és követelménye a MA pedagógusának: legyen jó szakos. Nem tévedésből mellőztem a szakember (esetleg mester) kifejezést. Az én szóhasználatomban az mást jelent, mint „csak jó szakosnak” lenni. A kettő persze nem zárja ki egymást, de a jó szakos tanár nem ekvivalense a pedagógus mesternek. Ahhoz vissza kellene térnünk az igazi emberi fundamentumokhoz: jósághoz, bölcsességhez, szépséghez. A szaktantárgyak melletti 10-25% szerintem ehhez kevés. Marad tehát az önképzés és önnevelés, melyben eldől, hogy az esetleges jó szakos tanárból lesz-e pedagógus mester.

 

Ad 2. Az iskola világa – a mindennapi pedagógiai gyakorlat

A mindenkori társadalmi hatalomtól való függés és egyben az implicit megfogalmazott szociális megrendelés színtere az iskola és a mindennapi pedagógiai gyakorlat. A konkrét szakra felkészített pedagógus központilag jóváhagyott dokumentumok és azok tartalma alapján köteles teljesíteni és megvalósítani mindazon elvárásokat, melyekért mondhatni megalázó megbecsülés illeti. Az elvárások elsősorban nem a jóságot, bölcsességet és szépséget célozzák meg.

 

(az egész cikk a Katedra folyóirat XXII/7. számában olvasható)


1 hozzászólás

  1. A Katedra folyóirat márciusi száma – XXII/7. | Katedra Válasz

    […] Szemben az árral – avagy kinek feleljen meg a ma és a holnap pedagógusa […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .