Hromada Attila: 1956 üzenete

1956 novemberében, néhány perccel azelőtt, hogy a tüzérség szétlőtte volna az irodáját, Magyarország sajtóügynökségének igazgatója kétségbeesett üzenetet küldött ki a világnak a reggel Budapest ellen indított orosz offenzíváról. Távirata ezekkel a szavakkal végződött: „Magyarországért és Európáért fogunk meghalni.”
Milan Kundera esszéjének ezen bekezdése elgondolkodtató és a mai napig aktualitással bír – elég, ha csak azokra az ukrán tüntetőkre gondolunk, akik Kijevben Európát tartották féldiktatórikus és korrupt vezetőjük ellenpólusának. A magyar távirat utolsó szavai azért is fontosak, mert Európáért meghalni a magyar forradalmár számára nem azt jelentette, hogy az oroszok Magyarország elfoglalásával majd nyugat felé vonulnak, hanem azt, hogy Európa Magyarország határain belül került veszélybe: hiszen mi magunk vagyunk Európa. Kundera szerint a forradalmárok azért adták életüket, hogy Magyarország Európa maradhasson, hogy megtarthassa európai identitását és értékeit.
A szovjet totalitarizmus a nyugati világ tökéletes tagadása volt, épp ezért a magyarok úgy érezhették, hogy nemcsak gazdaságilag és politikailag van visszaesés az országukban, de egyenesen a saját kultúrájuk és magyarságuk semmisül meg.
Az 1956-os forradalom úgy tört ki, hogy azt a rádió, televízió és újságok nem támogatták, hanem a regény, a költészet, a színház, a film, filozófiai és politikai párbeszédek, egyszóval a kultúra készítették elő. A Szovjetunió egy végletekig anti-kulturális hatalom volt, amelynek dominanciája civilizációs sokkhoz vezetett Magyarországon. De Oroszország maga is áldozat volt: Lenin kommunista forradalma után az országot brutálisan kiszakították a nyugati történelemből, felélesztve annak nyugatellenes rögeszméit.
De szóljunk most egy kicsit a Lajtán túli eseményekről, az ’emberség nagy pillanatairól’. Ausztriának közvetlenül a magyar forradalom előttig húzódtak a tárgyalások a négy győztes hatalommal a saját függetlenségéről. Végül nagy huzavona után, 1955-ben Ausztria függetlenné válhatott, bár politikailag és gazdaságilag még gyenge lábakon állt. Saját kedvezőtlen körülményei ellenére habozás nélkül megnyitotta határait, és a szovjet megszállás után befogadott több mint 180 000 magyar menekültet, akikre Magyarországon súlyos felelősségre vonás várt volna. Sajnos még így sem sikerült 20 000 elítélt diáknak elmenekülnie, akik közül 229-et kivégeztek a forradalomban való részvétel miatt – többet, mint 1848 után, vagy a világháborúk utáni zavaros időszakokban.
Sajnos napjainkban azok az európai értékek, melyeket ’56-ban eltiportak, még most is hiányoznak a mi Közép-Európánkból. Az 1956-ban romokban álló Ausztriától ellentétben nekünk még 500 menekültet is gondot okoz befogadni. A menekültek elől ugyanolyan paranoid módon akarunk bezárkózni, mint ahogy 40 éven keresztül Moszkva utasítására az egész világ elől. Sajnos ezen gondolkodásmód megváltoztatására 1989 óta sem volt elég idő. A menekültekkel való ignoráns bánásmódunk azt mutatja, hogy az olyan európai értékek, mint például a kereszténység segítőkészsége vagy a humanizmus szolidaritása, még mindig hiányzik régiónkban.
1956-tól megtanultuk, hogy ha az állam intézményei ezen a téren csődöt mondanak, szerencsére mindig lesznek emberek, akik rámutatnak a rendszer hiányosságaira és arra, amit a lelkiismeret diktál. 1956-hoz hasonlóan az állami propaganda félelemkeltésén sokat át tudnak látni, és óriási tenni akarás indult el Magyarországon az önkéntes szervezetek formájában, ami örvendetes még akkor is, ha a segítségnyújtás az állam feladata lenne.
A kommunista vasfüggönyhöz hasonlóan az elszigetelődés már fizikai formát is öltött a szerb-magyar határon. Mindannyiunknak az állna az érdekében, hogy tanuljunk a történelem hibáiból, hiszen minden nemzet, amelyik falakat épített, hogy embereket válasszon szét – a berlini faltól a szovjet gulágokig – arra lett kárhoztatva, hogy elbukjon. A 21. század Magyarországának nem kerítésekre, hanem hidakra van szüksége, mely összeköti őt a túl hosszú ideig elválasztott Európával.
Bár rögös út vezetett tovább 1968-ban Prágáig vagy a lengyel Szolidaritásig, ezen reformkísérletek példaként tekintettek a magyarok 1956-os bátorságára, még akkor is, ha a kádári Magyarország időközben a szocialista tábor legvidámabb barakkjává vált. A magyar nép többsége ekkorra már apolitikussá vált, és a viszonylagos jólétért cserébe már csak kevesen beszéltek valódi demokráciáról és pluralizmusról.

Az írás megjelent a Katedra folyóirat XXIII/2. (októberi) számában

kép: mult-kor.hu


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .