Z. Németh István: Kedvenc könyvem

(Sipos Janka: Indulatszók)

Van egy vékonyka verseskötet a polcomon, amelyet időnként újra és újra leemelek onnét, belelapozok, elolvasok 4-5 verset, majd visszahelyezem a könyvet a helyére, de érzem, hogy ezek a sorok még majd vissza-visszahívnak.
A Szlovákiai Magyar Írók Társasága által a kezdő költők-írók számára kiírt Pegazus Pályázat különdíját 2006-ban a dunaszerdahelyi magyar gimnázium akkori végzős diákja, Sipos Janka kapta. Az Irodalmi Szemle 2006/11. száma közli a három díjnyertes vers szövegét a zsűrielnök értékelő gondolataival egyetemben. „Az Ugyanolyan, a Táj az ujjamon és az Írom című versek egy megbízható verskultúrájú fiatal ember magabiztos belépője az irodalomba. (…) Sipos Janka verseiben van valami provokáló, friss, fiatalos hányavetiség. Mint a ‘Se istenem, se hazám‘ sorait író fiatal, anarchista József Attilában” – írja róla akkor Tőzsér Árpád. A folytatás nem sokat várat magára: jó néhány folyóiratközlés után 2010-ben a Madách-Posonium Kiadónál megjelenik Janka bemutatkozó verseskötete Indulatszók címmel.
Nem véletlenül idézem Tőzsér sorait, akkori meglátásai a négy évvel később megjelenő kötet minden versére igazak. Kezdve a „friss, fiatalos hányavetiség”-től a szigorú kötött formákon, a pattogó ritmusokon át a zeneiségig. A dunaszerdahelyi gimnazistából időközben az ELTE bölcsészhallgatója lett magyar-angol-művelődéstudomány szakon, ablaka mögött milliós nagyváros lüktet, a felgyorsult világban a szerencsésebbek befüvezett hangyaként suhannak vélt vagy valós céljaik felé, ujjuk egyetlen mozdulatával megjelenik szobájukban a képernyő négy széle közé szorult táj, a „világtáj”, miközben a mindennapi kapcsolataik kapkodókká, kiüresedettekké válnak, megint mások tehetetlenül ide-oda sodródnak a létezés zötyögő, nyikorgó metrókocsijaiban, számukra a koszos ablakon túl elsuhanó feketeség a táj. Janka mindezt az életérzést izgalmas költői képekben jeleníti meg, a feszes négysoros versszakok feszültséggel töltődnek meg, izgalmas ellenpontozások, szellemes megoldások követik egymást a kötet lapjain. („majdnem transzcendens e pokol / komolyan venném de nagy a pátosz / a sok nem úgy és nem lehet / nem hervaszt hát hanem felvirágoz”). Sok helyütt beveti taktikai fegyverzete egész kelléktárát, ezekből most a gúnyt, az elhallgatást/sejtetést, az álnaivságot emelném ki így hirtelen („kelünk – fekszünk – elmegyünk / néhány bujdosó tört virág / szeretkezünk és éhezünk / sejtjeink – burjánzók lilák / sziromba vésve térképeink / nagynéha kedves dátumok / elővillanó fogaink közt / a ciklikus idő felhuhog”).
Olvasom Sipos Janka verseskötetét, és már a második vers után elhiszem, hogy verset írni a világon a legtermészetesebb dolog. Hogy légszomjra légzéssel, zenére tánccal, világra verssel reagál, kit a hétköznapok jászolába anya szült. Közelítem a zene felől: nem csak a hibátlan ritmus, az andalító lüktetés, a természetesen egymásra találó rímpárok dobolnak és csilingelnek, ezeken túl is hallok egy szomorkás dallamot. Az egyik versben például „egy egész nagyzenekar” szól, – „Vidám, szép jövőnk szalad, szalad / (lehet, sokunknak túl nagy falat). / Zárnak bár sűrű szövésű falak, / bennünk a varrat szakad, szakad. // Csontunk habkönnyű. Lehet, lehet / (egykor majd régészeti lelet). / Táncol a vérünk, rohan, liheg, / az ereinkben siet, siet.” – tehát ez a világ már akkora falat az emberek számára, amit már aligha lehet lenyelni fulladás nélkül. Közelítem magam felől: ezek az érzések bennem is megvannak, toronyszobába zárt királyfi vagyok, ébresztgess csak, királylány. A versek már-már tovasurrannak, de kondenzcsíkjuknál fogva magamhoz rántom őket. Közelítem az emberi test felől: két versciklus, két agylebeny (Táj az ujjamon; Indulatszók), a két félteke közt elgépiesedett kapcsolatok, foncsorukat vesztett tükrök, puha péppé ázott itatóspapírok alkotják az összekötő idegpályákat, a test pedig („az elme börtön, nem a test, / izzadságodnak legjava / hozzá tapad, mint változó / jelentés tűnő hangalakhoz”) műanyag ételektől, tartósítószerektől bódultan próbál elégedetten hátradőlni, és megélni a pillanatot.
Közben úgy személyes, hogy személytelen. Úgy lát, hogy világtalan. Úgy tapint, hogy ujjtalan. Úgy nehéz, hogy súlytalan („Fosztóképzős szavakkal / dobálódzunk minduntalan”). Bárhol is élünk, hajléktalanok vagyunk. A vers adhat csak biztonságos átmeneti szállást. Aki verset ír: önmagát írja, önmagáról beszél. („Csúf szavakkal szeretkezem, / cibálom őket napról napra, / néha belefeledkezem / beteg szövetükbe – magamba.”) Végül az utolsó versbe rejtett ars poetica csendül a fülünkbe: „ültesd át szóvirágaim / legtermékenyebb talajodba. / minden, mit az idő kivet / kiállítási vitrin tárgya.”
Sipos Janka kötete az elmúlt évtized talán legfigyelemreméltóbb költői indulása volt a hazai magyar irodalomban, és bár türelmetlenül vártuk a folytatást, eleddig az nem következett el. Janka közben befejezte az egyetemet, férjhez ment, s arról, hogy közben a költészethez sem lett hűtlen, a siposjanka.com oldal tanúskodik az interneten. Bár az utóbbi egy évben ez sem frissült…

Az írás megjelent a Katedra folyóirat XXIII/2. (októberi) számában


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .