Jankovics Eleonóra: Kedvenc könyvem

Nincs kedvenc könyvem. Nincs kedvenc íróm. Kedvenc íróim vannak – Esterházy, Krasznahorkai, Marquez, Pamuk, Rushdie, Shafak, Hosseini, Ulickaja, és nemrég csatlakozott hozzájuk két katalán szerző, Javier Marías és Jaume Cabré. Ez utóbbi könyvének címe a szentmisék bevezető szertartásában elhangzó gyónás szavait idézi: „Én vétkem…”. Talán az eredeti spanyol cím Io Confesso (Bevallom) találóbb, hiszen a „regények regénye” egy egyetemi tanár, Adria Ardevol kétségbeesett kapaszkodása az egyre jobban széttöredező, Alzheirmer-fakó emlékeibe, melyeket egyetlen barátjának, Bernatnak ad át, gépel le. Annak a jó barátnak, aki mindig Valaki szeretett volna lenni. Elismert író vagy zseniális hegedűvirtuóz, de hiába, szorgalmával nem tudta pótolni, mert nem is lehet, a lélek őszinte kitárulkozását, az igazságtalanul elvárt igazságok nyílt vállalását: „Ez vagyok én…, ilyen vagyok én….” Maradt hát számára a második sor, és az egyhelyben toporgó ragacsos középszerűség. Maradt?!
Talán Adria jobban ismerte barátját, jobban látta a saját maga számára eltűnőben lévő jövőt, amikor nekifogott megírni életét, mint hitte. Története azonban, meglepő módon, nem saját szeretetlen gyerekkorában kezdődik, hanem jó ötszáz évvel korábban, mivel az ő személyes élettörténete, a családja végzete, az emberiség történelme és egy eredeti Storioni hegedű – a neve Vial –, sorsa rejtélyes módon elválaszthatatlanok egymástól, az eredendő gonoszságtól, bűntől és megbocsájtástól. De vajon mindig együtt lehet élni a megbocsájtás, a feloldozás terhével? Mennyire vagyunk felelősek apánk bűneiért? Ragaszkodó vagy elengedő-e az igaz szerelem? Az élet vakvéletlenek sorozata vagy minden előre elrendeltetett? Lehet egy tárgynak, egy hegedűnek emlékezete? Keresgéli a választ Adria a kérdéseire, miközben a szálak, a történetek, az idősíkok, az elbeszélő személye szép lassan összekuszálódik, szimbolizálva ezzel a fejében egyre jobban eluralkodó zűrzavart, hiányzó gondolatokat, emlékeket, órákat… A szavak azonban maradnak.
Cabré nem hiába kapott több mint húsz irodalmi díjat, mesterien bánik a nyelvvel, amit Tomcsányi Zsuzsanna fordításának köszönhetően szinte minden mondatból kiérezhetünk. „Hónapokon át lázasan írtam, az önarcképeddel és azzal a két tájképpel szemközt, amelyeket nekem ajándékoztál… De a ma egészen más. A ma már a holnap.” – mondja a főhős pár lappal a mű nyitott vége előtt. És innentől kezdve már csak rajtunk múlik, milyen válaszokat adunk saját kérdéseinkre, hogyan gondoljuk tovább a „regények regényét”.

Megjelent a Katedra folyóirat XXIII/3. (novemberi) számában


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .