N.Tóth Anikó: Néhány mondat az Anyanyelv Nemzetközi Napja alkalmából

Az Anyanyelv Nemzetközi Napja február 21. Az UNESCO közgyűlése Banglades javaslatára 1999-ben nyilvánította  világnappá. 2000 óta tartják annak emlékére, hogy 1952-ben az akkor még Pakisztánhoz tartozó Bangladesben az egyetlen hivatalos nyelvvé az urdut nyilvánították, holott a bangladesiek anyanyelve a bengáli. A dakkai diákok február 21-én tüntetést szerveztek anyanyelvük elnyomása ellen. A rendőrség azonban közbelépett: az összetűzés során többen megsebesültek, és öt diák meghalt. Az ENSZ ezen a napon az anyanyelvi és kulturális sokszínűségre hívja fel a figyelmet világszerte.
Az anyanyelv valószínűleg életünk legnagyobb élménye, hiszen általa fedezzük fel a világot és benne magunkat. Olyan érték, melynek meghatározó szerepe van az identitás formálásában. Egyfelől fontos része az egyén személyiségkonstrukciójának, ahogy egyik legnagyobb nyelvművészünk, Kosztolányi Dezső állítja (akinek nyelvvel, sőt anyanyelvvel kapcsolatos – elsősorban publicisztikai – írásai vaskos kötetet tesznek ki): Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Másfelől az anyanyelv csoportidentitás-képző erővel is bír, lényeges alkotóeleme például a nemzeti önazonosság-tudatnak, ahogyan erre Kölcsey Ferenc is figyelmeztet: nemzeti életet nemzeti nyelv nélkül gondolni sem lehet. Erkölcsi tanításait összefoglaló Parainesisében pedig az anyanyelv ápolását hazafiúi kötelességnek tartja, mely érzelmi elfogultságot igényel. Az anyanyelv tehát (maga)biztosságot és biztonságot jelent: tudom, ki vagyok, tudom, hova tartozom. Még akkor is, ha történetesen nem a szülőföldemen élek. Márai Sándor az emigrációban ezt így fejezte ki: nincs más haza, csak az anyanyelv.
Az anyanyelvhasználat alapvető emberi jog kellene, hogy legyen a világ minden pontján, ám ez korántsem érvényes általánosan. Még a nyelvi sokszínűséget kulturális örökségként számon tartó és támogató Európa bizonyos országaiban is olyan nyelvtörvények uralkodnak, melyek korlátokat szabnak például a kisebbségi nyelvhasználatnak, vagy nem mindig és minden helyzetben biztosítják azt. Természetesen fontos az idegen nyelvek ismerete is, hiszen napjainkban a boldogulás záloga a szakmai tudáson és rátermettségen kívül minden bizonnyal a nyelvtudás, a kommunikációs készség. Ráadásul Goethe szerint az anyanyelvét sem ismeri az, aki nem ismer idegen nyelveket.
Az anyanyelv a tanulás, a művelődés legelemibb eszköze, a pontos megértés biztosítéka, különösen gyermekkorban, ezért hangsúlyozzák a szakemberek – tudományos kutatások és gyakorlati tapasztalatok nyomán – az anyanyelvi oktatás jelentőségét és szükségességét. Ragaszkodnunk kell hát a határon innen minden iskolánkhoz, ahol anyanyelven folyik a tanítás. Különösen fontos az anyanyelvi órák száma és minősége, ami nem ritkán veszélyben forog. Az alsó tagozat négy éve során például az Állami Oktatási Program aktuális óraterve a magyar tanítási nyelvű iskolákban az anyanyelvre és irodalomra (elsősorban írásra-olvasásra) fordítható órák számát (heti tagolásban) 21-ben állapítja meg, ugyanakkor a szlovák tanítási nyelvű iskolák anyanyelvi óráinak száma 31. A jelentős különbség természetesen aggasztó, ennek tudatában az iskolák a választható órákkal, illetve az órák színvonalának emelésével kénytelenek pótolni a hiányt. Problémát jelent, hogy a felső tagozaton és a középiskolákban a tananyag aránytalansága következtében sok esetben irodalmat tanítanak a nyelvtan rovására. Az anyanyelvi órák azért is fontosak, mert kereszttantárgyként a többi tudásterülethez is könnyű hozzáférést biztosítanak. Viszont nem árt tudatosítani, hogy nem csak a magyar nyelv és irodalom tárgy (illetve oktatójának) feladata az anyanyelv kultiválása; mivel a többi tantárgy ismeretanyaga is a nyelv közvetítésével jut el a tanulókhoz, nem mindegy, milyen magasra tesszük a nyelvhasználati mércét.
Anyanyelvünk akkor marad fenn, ha nemcsak ünnepeljük, jeles napján fontosságát bizonygatjuk, hanem egész egyszerűen használjuk nap mint nap vagy minél gyakrabban, s közben rácsodálkozunk árnyalataira, kalandozunk zegzugaiban, gyönyörködünk változatosságában és változékonyságában – s ezzel őrizzük, védjük, ápoljuk, tanuljuk, elmélyülünk benne, értékeit pedig rábízzuk gyermekeinkre, hogy majd ők is továbbadják utódaiknak – örömmel, szenvedéllyel, felelősségteljesen, bátran.

Megjelent a Katedra folyóirat XXIII/6. (februári) számában

kép: somorja.sk


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .