Hromada Attila: Győzelem a vereségben – 1848. március 15.

„A szabadság mentsvára rom,
száz sebből vérzik Magyarország…
…S most háborúba ellened
ökör s medve vállvetve szálltak.
Elbuksz, de vigaszod lehet,
magyar, a minket ért csúfabb gyalázat.’
1849 októberében, Heinrich Heine

Heinrich Heine fenti versében arra utal, hogy míg a német forradalmakat autokrata kiskirályok taposták el, addig Magyarország forradalmát két ’nemes állat’, két nagyhatalom tudta csak vérbe fojtani: a Habsburg és az Orosz Birodalom. Március 15-e erejét mutatja, hogy a hosszú 20. század során minden diktatórikus rendszer rettegett a gondolattól, hogy ezt a napot mint államünnep jelentőségét megkérdőjelezze. Az 1848. március 15-i forradalom a magyar szabadság jelképévé vált, különösen azé a szabadságé, melyért válságos helyzetekben kell kiállni. Nem véletlen, hogy 1942 antifasiszta tüntetése március 15-én volt, de a kommunizmus ideje alatt is a magyar forradalomról szóló megemlékezések gyakran átcsaptak rezsimellenes tüntetésekbe. Fontos megjegyezni, hogy március 15-e már rég nem a Habsburgokról, még kevésbé az osztrákokról szól (akik amúgy a legkedveltebb szomszédos népek közé tartoznak), hanem a mindenkori szabadságról, amelynek 1848 esetében a monarchia és a konzervatív nemesség intézménye állt az útjában. A forradalmi megemlékezések ezidáig kihangsúlyozták az ünnep nemzeti vetületét: az ‘elnyomott magyar nemzetét’. Holott március 15-e a polgári átalakulás és a reformkor kulminációja is volt egyben, egy egyetemesebb jelentőséggel: a magyarországi nők, külvárosi munkások, zsidók, és a többi nemzetiség deklarációja egy szabadabb és egyenlőbb országért.
Metternich kancellár azonban nem volt fogékony az ilyen reformokra. Jóllehet Henry Kissinger méltatta Metternich hatalmi egyensúlyon nyugvó külpolitikáját, mely megőrizte az európai császárságok közti békét, belpolitikája már annál ellentmondásosabb volt. Karl Vocelka osztrák történész kevésbé hízelgően ír az akkori osztrák kancellárról, többek közt a rendőri állam bevezetésével, a cenzúra és besúgóhálózat kiterjesztésével vádolja őt. A sors keserű iróniája, hogy a száz évvel későbbi kommunista cenzúra sokkal szigorúbbnak bizonyult a gyűlölt bécsi kamarilla által előírtnál. A forradalom előtt Pesten haladó szellemű lapokat adtak ki, még a radikálisnak számító Kossuthnak is ’csak’ 7 vezércikkét tiltották be munkássága során.
A forradalom kezdetét Macartney, a magyar történelem brit szaktekintélye már március 3-ára, Kossuth híres pozsonyi beszédének napjára teszi. Kossuth beszéde nemcsak Magyarországon, de Bécsben is felkeltette az emberek szimpátiáját, amely a nemesség adómentességének eltörlésére, a polgárok közteherviselésére, valamint a jobbágyság eltörlésére vonatkozott. A beszédet azonnal lefordították németre, és Bécsben nyilvánosan adták elő szerte a városban. A forrongó Bécsben végül március 13-án kitört a forradalom, mely Metternich elűzésével fellelkesítette a magyar forradalmárokat is.

Március 15.
A 15-ei pesti forradalom diadalmenete talán a legtöbbet ismételt része a magyar történelemnek. A Fiatal Magyarország köre, élükön Petőfivel, Jókaival és Vasvárival, ezen a napon szánták el magukat a cselekvésre. Landerer-nél kinyomtatták a 12 pontot magyarul és németül is, hiszen ekkortájt Buda és Pest lakossága még többségében németajkú volt. Ezt követően a Nemzeti Múzeumhoz és később a Városházához vonultak, ahol Pest város tanácsa a forradalmárok mellé állt. Végül a Várhoz vonultak, ahol a Helytartótanács szintén elfogadta követelésüket. Táncsicsot kiszabadították a börtönből, és e forradalmi nap a Bánk Bánnal zárult este a Nemzeti Színházban.
Kevésbé ismert azonban, hogy a császári udvar március 17-én a legtöbb követelést elfogadta, s így tudott Batthyány kormánya is kinevezésre kerülni. Az osztrák-magyar feszültség akkor vette kezdetét, mikor a magyar ezredeket nem küldték haza, erre Magyarország elkezdte a toborzást saját hadseregéhez. A Habsburg rendszer, mint minden önkényuralom, a hadseregre támaszkodott, ezért egy szuverén hadsereg a területén provokációnak számított.

Szabadságharc
A magyar forradalom fegyveres konfliktussá válásában nagy szerepe volt Kossuthnak. Rengetegen kritizálták például külpolitikai járatlanságát, a nemzetiségi kérdés halasztását és azt, hogy akkor is harcba hívta a seregeket, ha a győzelemre csak kevés esély mutatkozott, sokakat feláldozva ezzel. Az utókor mégis ‘megbocsátott’ neki, ellentétben például Görgeyvel.
A magyar történelem szereti a hős és áruló, a jó és rossz ellentétét, mely valóban segít egyszerűbb képet alkotnunk egy adott eseményről, de a fontos részletek elvesznek a heroizáció és démonizáció által. A néptudatban 1848 árulója Görgey, hőse pedig Kossuth. Egész nemzedékek tanulták azt az iskolákban, hogy Görgey okolható a magyar szabadságharc elvesztéséért, mikor Világosban letette a fegyvert. Görgey valóban a kor romantikus ideáljaival szöges ellentétben állt: nem támadott egy utolsó megfeszített erővel, hogy ott vereséget szenvedjen, s aztán mártírrá váljon. Görgey nem azt tette, amit a tömegek elvártak tőle, hanem az ország hosszú távú sorsát tekintette fontosnak. Döntésével elkerülte a felesleges vérontást. (…)

A teljes cikk a Katedra folyóirat XXIII/7. (márciusi) számában olvasható


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .