A galántai Kodály Zoltán Alapiskola gyermekkórusának köszöntése megalakulása 50. évfordulója alkalmából

Tisztelt Tanár Úr!
Kedves, velem egy húron pendülő, szeretett karnagy kollégám,
Balogh Csaba Barátom!

Megint itt vagyok! Jöttem, mert számomra felettébb megtisztelő, hogy nagy ünnepeteken – kórusod 50. születésnapján – én is a köszöntők között lehetek. Jöttem, hogy a ma itt összesereglett sokak – a bizonyára többségükben egykori és mai tanítványaid – előtt, a zenész kollégák s a magam nevében is (Szigligeti Ede Erkelhez írott szavaiból is lopva) köszöntselek. Köszöntsem benned a „csodatevőt”, azt, aki 50 éve úgy „érzed”, hogy Kodály – galántai mezítlábasai utódjainak „Rád itthon van szükségük”, hát köztük maradtál; (…). „Ezért” ünnepelnek – „ünnepelünk ma Téged művedben, ezért koszorúzunk meg.” De hadd tudják meg a ma itt összesereglettek azt is, hogy mi, kollégáid, az előbb elmondottak mellett, még kit és mit szeretünk, tisztelünk Benned.
Ha emlékezetem nem csal, az 1959/60-as tanévben lettünk 180-an a jelenkori Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem elődintézményének, a Nyitrai (Pedagogický Inštitútnak) Pedagógiai Főiskola Magyar Tagozatának – akkor még ilyen is létezett – hallgatói Pozsonyban; az 1. évet ott jártuk, 2 szemesztert ott hallgattunk. Barátkozásunk ott kezdődött, akkor, amikor kiderült, hogy Te a harmonikát nyaggatod szívesen, én meg a szárazfát, a hegedűt. Majd a 2. tanévtől kezdve, egészen az 1963-as diplomaosztóig, már Nyitrán zajlottak az estéli nótázásaink, szövődött a közös zenélések által egyre szorosabbá kettőnk barátsága, de nemcsak kettőnkké, sokunké, az estéli nótázóké. De kedves Galántaiak! Az Önök – a Ti Csaba bácsitokat nemcsak a harmonikanyaggató tudományáért és szépen zengő baritonjáért szerettük meg, hanem közvetlenségéért, humorral teli, emberséges magatartásáért, szeretetreméltó természetéért. Mi több, mindezek mellett hamarosan az is kiderült róla, hogy ő nem azok közül való, akik csak azért jöttek a főiskolára, hogy „valahol legyenek”. Ő már ott tele volt tudásvággyal, tenniakarással. Ő – Édesapja nyomdokaiban haladva – valóban tanító akart lenni. Szorgalmasan tanult, tanárait tisztelte, így Balogh Csabát tanárai is szerették, tisztelték. Csaba barátunk már akkor tiszteletreméltó személyiség volt; felnéztünk Rá. Kiváló zenei adottságokkal bírt, így a magyar tagozat vegyes karának oszlopos tagja lett. Ezáltal megadatott számára, hogy megtapasztalja, hogy megbizonyosodjon nagy tanítómesterünk, Kodály Zoltán igazáról, miszerint: „Az ének szebbé teszi az életet, az éneklők másokét is.” Már ott, a főiskolán beleszeretett a VOX HUMANÁBA, az emberi hangba. A „tüzet” nem hagyta kialudni, és 1965-ben megalapítja iskolája gyermekkarát, amely mindmáig a szlovákiai magyar gyermekkarok élmezőnyéhez tartozik. A kórus az 1971-óta háromévenként megrendezésre kerülő Csengő Énekszó – a szlovákiai magyar gyermek- és ifjúsági kórusok országos versenyében rendszeresen megméretteti tudását. Az eleddig 15-ször megrendezett versenyről mindössze egyetlen egyszer hiányzott. Gratulálunk! Kedves Ifjúság, Csaba bácsitokról azt is tudni illik, hogy karnagyi tevékenysége mellett, évek hosszú során át énekelt a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa elődjében, a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarában, amely Európa-szerte ismertette meg hallgatóságával a magyar kóruskultúrát.
Most hadd legyek egy kicsit személyesebb: ezúton is hadd köszönöm meg szeretett Barátomnak, hogy az 1980-as évek elején megjelent 5. és 6. osztályos zenei tankönyvek, s az azokhoz készült módszertani kézikönyvek megírásához – nem másokat, hanem – engemet választott társszerzőnek. Számomra mindmáig felejthetetlenek a Vele való együtt munkálkodás órái, napjai; két éve. Köszönöm!
Befejezésül hadd mondom el egy sejtésemet. Kodály mester, szerintem, a Csaba Barátomhoz hasonló, hangyaszorgalmú, fáradságot nem ismerő, ízig-vérig pedagógusok láttán fogalmazott így: „… ami nagyot lendíthetne az iskola zeneművelésén és sem az államnak, sem másnak egy fillérjébe sem kerülne”, az olyan „énektanár, aki déli harangszókor nem dobja vissza a maltert a vakolóládába. Akinek lelki szükséglete az a kis munkatöbblet, amire hivatala nem kötelezi, de ami éppen a hivatalos munka ízét, lelkét, értelmét adja meg.”
Drága Csaba barátom! Nagyon jó egészséget kívánok Neked, hogy még nagyon sokáig szerethesd Szeretteidet! Kívánom, legyen még sok erőd szolgálni „közös ügyünket”, mindaddig, míg példádat követő „utódod” megtaláltatik. Legyen még sok erőd megtanítani tanítványaidnak sok-sok szép dalt, kórusművet – ismét Kodály Zoltánt idézem – olyanokat:
„Miket nem dall minden gyermek,
Férfiak se mind ismernek
Ez ínséges esztendőkben,
E veszendő végidőkben.”
„De éppen ez a cél! Hadd «dalolja őket minden gyermek», hogy mire felnő, másképp érezze magát magyarnak és embernek.”
Köszönöm, hogy meghallgattak, hogy a köszöntők között lehettem.

(Elhangzott 2015. december 1-én, a galántai Kodály Zoltán Alapiskola gyermekkórusának 50. évfordulója alkalmából – a városi művelődési központban – rendezett ünnepségen.)

Stirber Lajos

fotó: FB


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .