Csicsay Alajos: Hol van a mezei virágok helye?

Nem valószínű, hogy 1924-ben felvetődött volna nálunk a ma oly gyakran emlegetett környezetvédelem. Ha csak nagy merészen nem effélének tekintjük József Attila Kertész leszek című versét, amit annak az évnek a vége felé írt. Így kezdődik: „Kertész leszek, fát nevelek, / kelő nappal én is kelek, / Nem törődök semmi mással, / csak a beojtott virággal.” Az utolsó két sorát pedig vélhetnénk akár az emberiséget fenyegető próféciának is. „… ha már elpusztul a világ, / legyen a sírjára virág.” Csakhogy az idézett versnek éppen a közepe tárja fel, tulajdonképpen miért íródott. „Minden beojtott virágom / kedvesem lesz virágáron, / ha csalán lesz, azt se bánom, / igaz lesz majd a virágom.” Belőle derül ki, hogy a költeménynek a témája a szerelem, és lám, milyen gyönyörű! Hátha még zene és énekhang is társul hozzá, Bródy János és Koncz Zsuzsa jóvoltából.
Megdöbbentő, hogy mennyire más lett, szinte már apokaliptikussá vált a világ a vers megírása óta eltelt kilencven esztendő alatt. Nem véletlen, hogy a mai ember ezt is kihallja belőle, és csak ámul azon, hogy a költői zsenialitás közel egy évszázad múltán is képes felizzani, teljesen más jellegű asszociációkat keltve.
Hogy miért ilyen nagy ívben próbálok eljutni a hétköznapi mondanivalómhoz? Nem is tudom. Talán azért, mert most a virágokról szándékozom írni, azokról a kedves növényekről, amelyek évezredek, vagy ki tudná megmondani, mióta, a szerelem, a szeretet és az emlékezés szimbólumai. Időnként persze, és csak pár pillanat erejéig, aztán gyorsan megfeledkezünk róluk. Letépjük, eldobáljuk, akár még rájuk is taposunk olykor.
Minden bizonnyal azért, hogy a lelkiismeretünket ne hagyjuk elbóbiskolni, az általam gyakran emlegetett MME tagjai (s most már más civil szervezetekéi is) igyekszenek egyre tágítani a látókörünket. A madarak védelme mellett 2011-ben hirdették meg először a vadvirágok éve programjukat is. Azon év virágának a boglárkafélék (Ranunculaceae) családjába tartozó, kékes vagy vöröses-lila szirmú leánykökörcsint (Pulsatila grandis) választották. E fölöttébb ritka mész- és melegkedvelő (gyógy)növény, kisebb csoportokat alkotva, száraz, félszáraz gyepeken, cserjésekben, valamint bokor- és erdőtisztásokon él.
A 2012-es év vadvirága szintén a boglárkafélék közé tartozó, sárga színű tavaszi hérics (Adonis vernalis) volt. Mindkettő népi megnevezése kikerics vagy kikirics, de ez utóbbit mondják sárga mezeirózsának is. Állítólag jégkorszaki maradvány. Nagyon ritka, de termőhelyein nagyobb csoportokat is alkothat, mint például a garamkövesdi dombok meredek lejtőin, közvetlenül a Szalka felé vezető országút felett, de találkoztam vele a muzslai szőlősök melletti erdei tisztásokon is.
A 2013-as év vadvirága a nyári tőzike (Leucojum aestivum) lett. Ez a virág valamivel nagyobb növésű a tavaszi tőzikénél (Leucojum vernum), és később is virágzik. Igazán tapasztalt botanikusnak kell lennie annak, aki e két testvérfajt egymástól meg tudja különböztetni. Én csak a tavaszi tőzikét ismerem, azaz megismerkedtem vele már gyermekkoromban, mely eléggé elterjedt virág (volt) mifelénk. A Duna menti fűzfákkal benőtt árnyas árterületen virított. Szülőfalum, Csiliznyárad közelében az ercséti dűlő töltésén belüli hullámteret népesítette be. Gyakran volt módom gyönyörködni benne, amikor az erdei réteket kaszáló édesapámnak hordtam ebédet. Olyan nagy hatást gyakorolt rám az a hófehér virágruhába öltözött ingovány, hogy később, jóval később, amikor íróvá értem, Tőzike tündér címen mesét írtam róla a Kis Építő című gyermeklapnak, amely aztán a Tündérek titka c. könyvemben is megjelent.
A tavaszi tőzike őshonos vadvirág nálunk, viszont a nyári tőzike Dél- és Délkelet-Európából került a Dunántúlra, valószínűleg betelepítés által. Nem értem, hogy a két fajt miért nem együtt „nevezték ki” az év vadvirágának, hiszen egyformán védettek, akárcsak a hóvirág (Galanthus nivalis), mellyel a gyakorlatlan szem össze is szokta téveszteni őket. Nem csoda, hiszen rokonfajok. Hogy miért jegyzem meg ezt, az alábbiakból majd kiderül.
A 2014-es év a szibériai nősziromé lett (Iris sibirica). Ez is egyszikű, de nem hagymás, hanem gyökértörzses növény. Akárcsak a tőzikék, a sárga virágú mocsári nőszirom (Iris pseudacorus) is a láprétek, időnként a folyók által elárasztott területek virága. Az íriszeket tévesen nevezik vízililiomoknak is. Csakhogy a liliomfélék külön családot alkotnak, viszont mindannyian egy rendbe, a liliomfélékébe (Liliaceae) tartoznak. Kissé bonyolultnak tűnhet e rendszerezés, de rendszertan nélkül nemigen lehet(ne) eligazodni az élőlények között, így a növények világában sem. Viszont ha valaki, aki abban az olcsó, de humoros dalocskába éli ki jókedvét, hogy „… a zimberi, zombori szépasszony, jóasszony, ladi, ladilom, sárga liliom”, tanácsolom, ne a sárga nősziromra gondoljon. Jóllehet, nem kizárt, hogy a ladilomnak is köze lehet ahhoz, hogy e kedves virág nevét mocsári nősziromra változtatták. Azért furcsállom, miként az előbbi esetben is, miért nem lett ő is a lila színű szibériai fajtársával együtt az év vadvirága, hiszen a mocsarak lecsapolásával az ő sorsa is megpecsételődött. Azonban úgy látszik, nemcsak engem izgatnak ilyen szokatlan kérdések, mert a 2015-ös év sztárjai a tollas vagy fehér szegfüvek (Dianthus) nemzetségfajai lettek, pontosabban a kései szegfű (Dianthus serotinus), a balti szegfű (D. arenarius), az István király-szegfű (D. regius stephani), a Lumnitzer-szegfű (D. lumnitzeri) és a korai szegfű (D. praecox). Végre már nem egy virág, hanem egyszerre több rokon faj is, bár igaz, csupán hajszálon múlott a győzelmük, mert a medvehagymát (Allium ursinum) úgyszintén jelölték e posztra. Csak pár ponttal maradt le a vetélytársaitól.
Megvallom őszintén, a mezőket, réteket, laposokat járva sok vadvirágot megismertem már, de a szegfűkre – kivéve a kerti, nemesített változataikat (fajtákat) – nem figyeltem fel különösebben. Nem is csoda, mert ahol gyerek- és ifjúkoromat töltöttem, az a vizekben gazdag vidék nem volt a vadszegfűk hazája. Ugyanis ők a száraz, sziklás helyeket kedvelik. Viszont a Haraszty-féle Növénytanban majdnem mind megtalálható. Már több mint fél évszázada ez a főiskolai tankönyv az egyik legmegbízhatóbb útmutatóm. Csak néhány éve, hogy mellé került az internet is, bár jól kiegészítik egymást, de néha megesik, hogy ez utóbbi, ha nem vigyáz az ember, tévútra terelhet.
Ha már verssel vezettem fel a mondandómat, hadd fejezzem be egy másféle műfajjal.
Amikor e sorokat írtam, szinte önkéntelenül jutott eszembe a számomra kedves emlékű népies műdal, a Bokrétát kötöttem mezei virágból. Sok nóta- és operaénekes tűzte a műsorára, köztük egykoron Simándy József is, akit e műfajban ugyancsak felemelő élmény hallgatni. A dal szövege azzal fejeződik be, hogy „mezei virágnak kunyhóban a helye”. Ma inkább azt mondjuk, hogy ott, ahol az élőhelye van. De sajnos ma már a magyar nóta is kihalófélben van. Ezt is védeni kellene tán, hasonlóképpen, mint valamikor a népzenét?

fotó: pixabay.com

Megjelent a Katedra folyóirat XXIII/7. (márciusi) számában


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .